Az euró első évtizedének buliját valójában a bőségesen rendelkezésre álló olcsó hitelek tették lehetővé – véli Hans-Werner Sinn, a Müncheni Egyetem közgazdászprofesszora.
A leendő euróövezetben részt vevő tagállamok valutáinak árfolyamait 1998 májusában visszavonhatatlan módon rögzítették. Ha ezt kezdőpontnak tekintjük, akkor az európai közös valuta már elmúlt húszéves. Történetének első évtizede, mondhatni, jó buli volt, különösen Dél-Európában, azonban a második évtized már a bulizás utáni elkerülhetetlen másnaposságról szólt. Most pedig, ahogy beléptünk az euró harmadik évtizedébe, azt látjuk, hogy egyre növekvő politikai radikalizálódás időszaka köszöntött be.
Az euró első évtizedének buliját valójában a bőségesen rendelkezésre álló olcsó hitelek tették lehetővé, amelyeket a tőkepiacok örömmel bocsátottak az euró védelme alatt lévő dél-európai országok rendelkezésére.
Ezeknek az országoknak egy időre végre lett elegendő pénzük az állami szektor fizetéseinek és a nyugdíjak emelésére, valamint a magánfogyasztás és a beruházások élénkítésére.
Az ezekbe az országokba áramló hitelek azonban inflációs buborékokat hoztak létre, amelyek az euró első évtizedének végén kipukkadtak, amikor az Egyesült Államokban 2008-ban kitörő pénzügyi válság átterjedt Európára. Mivel a tőkepiacok már nem voltak hajlandók további hiteleket nyújtani, Dél-Európa korábban közepesen versenyképesnek számító, de akkorra már teljesen túlárazott gazdaságainak nagyon hamar súlyos problémákkal kellett szembenézniük.
A dél-európai országok erre úgy reagáltak, hogy elkezdték nyomtatni az eurót, amelyet már nem kaphattak meg hitelek formájában. Az Európai Központi Bank (EKB) támogatásával – amely lazította a biztosítékokra vonatkozó politikáját, és egyre engedékenyebb lett, ami a sürgősségi likviditási támogatások (ELA) és a nettó pénzügyi eszközökről szóló megállapodás (ANFA) keretében alkalmazott hitelek felvételét illeti – több százmillió eurót vontak ki az eurórendszerből (Eurosystem – az Európai Központi Bank, illetve az euröóvezet-tagállamok jegybankjainak összessége – a szerk.) az úgynevezett Target-rendszerben történő hitelkeret-túllépéseken keresztül. (A Target az euróövezet nemzeti rendszerek összeköttetésével kialakított decentralizált fizetési rendszere – a szerk.).
Továbbá a dél-európai országok 2010-től kezdve uniós fiskális mentőcsomagokat is kaptak.
Miután a pénzpiacok ezeket a mentőcsomagokat nem tartották elegendőnek, az Európai Központi Bank 2012-ben bejelentette, hogy a végleges értékpapír‑adásvételi műveletek (Outright Monetary Transactions – OMT) programjának keretében az euróövezeti tagállamok államkötvényeire korlátlan fedezetet nyújt, ami ezeket az állampapírokat de facto eurókötvényekké alakította. Végezetül 2015-ben az Európai Központi Bank elindította a mennyiségi lazítási programját, amelynek keretében az euróövezeti tagállamok jegybankjai 2,4 milliárd euró értékpapírt vásároltak, beleértve 2 milliárd euró értékű államkötvényt. Ebből adódóan az eurózóna monetáris bázisa drámai mértékben megnőtt, 1,2 ezermilliárd euróról 3 ezermilliárd euró fölé.
A dél-európai országok azonban az extra pénzt nem a gazdaságaik megtámogatására használták fel, hanem Németországba utalták. Arra kényszerítették a német központi bankot, hogy hitelezze német termékek, szolgáltatások, ingatlanok, vállalati részvények, sőt teljes vállalatok megvásárlását – vagy legalábbis németországi bankszámlák feltöltését, amelyek az eurózóna esetleges felbomlása esetén gyorsan elérhetők lennének német eszközök megvásárlására.
A termékek és szolgáltatások vásárlása volt az egyik oka Németország hatalmas exporttöbbletének.
A Target-rendszeren keresztül Németországba utalt nettó összegek, vagyis a német központi bank eurórendszerrel szembeni úgynevezett Target-követelésének értéke 2018 közepére elérte a 976 milliárd eurót. A Bundesbanktól történő folyamatos hitelkeret-túllépésként ez a pénz nem különbözött a Nemzetközi Valutaalap (IMF) különleges lehívási jogaitól (SDR), azt az egy szempontot kivéve, hogy jelentősen nagyobb összeg volt annál, mint amit az IMF tagállamai egymásnak hajlandók kölcsönözni. Spanyolország például mintegy 400, Olaszország 500 milliárd eurót hívott le.
E talált pénz ellenére – vagy éppen amiatt – a dél-európai országok feldolgozóipara még mindig igen messze van attól, hogy visszaszerezze versenyképességét. Portugáliában például a feldolgozóipar kibocsátása még mindig 14 százalékkal elmarad a 2007 harmadik negyedévében mért szinthez képest, amikor először omlott össze az európai bankközi piac. Olaszország, Görögország és Spanyolország esetében ez az elmaradás 17, 19, illetve 21 százalékos. Mindeközben a fiatalok körében mért munkanélküliség szintje Portugáliában meghaladja a 20 százalékot, Spanyolországban és Olaszországban több mint 30 százalékos, Görögországban pedig közel 45 százalékos ez a mutató.
Most, hogy az euró harmadik évtizedébe lépünk, érdemes rámutatni, hogy Portugáliában, Spanyolországban és Görögországban radikális szocialisták vannak kormányon, akik elvetik a felelős költségvetési politika koncepcióját, amit „megszorítási politikának” neveznek.
Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy Olaszországban a választások elsöpörték a hagyományos pártokat. Az ország új populista kormánya – amely az Öt Csillag Mozgalomból és az Északi Ligából áll – azt tervezi, hogy jelentősen növeli az államadósságot, hogy finanszírozni tudja a beígért adócsökkentést és a garantált jövedelmi rendszert, s ha ebben az Európai Unió meggátolná, akkor azzal fenyeget, hogy Olaszország akár ki is lép az eurózónából.
Ezen tények ismeretében még az euró legelkötelezettebb hívei sem mondhatják őszintén, hogy a közös európai valuta sikertörténetnek számít. Európa egészen egyszerűen túlvállalta magát. Sajnos a nagy szociológusnak, Ralf Dahrendorfnak igaza volt, amikor azt mondta, hogy „a valutaunió súlyos tévedés, egy ábrándos, vakmerő és elhibázott célkitűzés, amely nem egyesíteni, hanem felbomlasztani fogja Európát”.
Nehéz megmondani, hogyan lehetne ebből a helyzetből továbblépni.
Egyesek szerint európai szinten az adósságok további közösségiesítésére, a kockázatok megosztásának további erősítésére lenne szükség. Mások szerint viszont ezzel Európa a pénzügyi felelőtlenség még mélyebb mocsarába süllyedne. Az azt kísérő tőkepiaci zavarok pedig súlyos gazdasági károkat okoznának, amit Európa aligha tudna átvészelni a feltörekvő Kínával és az egyre agresszívabb Oroszországgal és Egyesült Államokkal szembeni nehéz globális versenyképességi helyzete miatt. Bárhogy lesz is, az euró harmadik évtizede el fogja dönteni a közös európai valuta sorsát.
Copyright: Project Syndicate, 2018
www.project-syndicate.org
Forrás:vg.hu
Tovább a cikkre »
