Bayer Zsolt: Válaszféle Kiss Tibornak, prózában I.-III.

Bayer Zsolt cikksorozatban válaszolt a Quimby együttes frontemberének nyomdafestéket nem vagy csak alig tűrő mondataira.

Válaszféle Kiss Tibornak I.

Magyarországi kórházi ellátás és színvonal nemzetközi összehasonlításban

Végül úgy döntöttem, csak megírom.

Smirglipapírként, fals zengésű nyúlhoz, súrlódjék e levél Kiss Tibor úrhoz…

Megírom, mert muszáj. Azért muszáj, hogy minden Kiss Tibor elolvassa végre egyszer, hogy miért nem lehet, sőt, nem szabad veletek szóba állni, hogy miért vagytok ti eo ipso gazemberek.

Hogy lássátok végre, miért a ti sajnálatos létezésetek által nyer valódi, mélyen átélhető értelmet, miért a ti sajnálatos létezésetek a megfellebbezhetetlen bizonyítéka Toldi Miklós halhatatlan szavainak:

„Átok és hazugság minden ige szádban! / Egy betű való sincs, Toldi György, a vádban. / Jól tudom, mi lappang bokrodnak megette, / Úgy szeressen Isten, ahogy engemet te! / Rossz vagyok parasztnak, rossz vagyok vitéznek, /

Béresek között is től cudar csihésnek: / Forr epéd, hogy más is márt veled egy tálba, / Vesztenél, ha tudnál, egy vizes kanálba.”

Így szólt hajdan a mi nyelvünk. Ez az a nyelv, amiről Sütő András így írt:

„Újra meg újra visszatértem a Toldihoz. Nyelvünk erdőzúgását hallgattam benne. Miután végigborzongtam a réti farkasokat, és Bence hűségében apámra ismertem, miután karizmaimat a Miklóséival összemértem, azzal kötött le tizedszer is, ami a kielégített kalandvágy helyén egyre növekvő hiányérzetemet enyhítette: beszélni tanított. A lehetetlen sajogó kísértéseit éreztem: fölszippantani szavanként az egészet, utolsó jelzőjét is eltárolni az üres kamarákban.”

Aztán, ahogy elkorcsosult a nyelv használója, ahogy egyre inkább „befelé kunkorodott a lelke”, úgy korcsosodott el a nyelv, míg végül ez maradt:

„Miért b…sszátok szét az országomat? / Miért rúgjátok hasba az ápolót? / Miért ültetitek szamárpadba a tanárokat? / Miért sz…rjátok szájba az álmodót?”

És akkor helyben vagyunk. Akkor fogjunk hozzá. Hosszú lesz, keserves lesz, unalmas lesz, de valakinek muszáj egyszer nekiveselkednie, hogy a Kiss Tiborok szembesüljenek önmagukkal. És – mondom még egyszer – szembesüljenek azzal is, miért lehetetlen szóba állni velük, lássák, miért hihetetlen és heroikus önfeláldozás részünkről elviselni a puszta létezésüket.

Nézzük akkor ezt a „szétb…szott” országot, a „tönkretett” egészségügyet és oktatásügyet – már ha jól dekódolom Kiss Tibor üzenetét, az elkorcsosult ember elkorcsosult nyelvét.

Jöjjenek a végtelenül unalmas tények, és a még unalmasabb számok.

Ez a kormány 2013 óta csaknem 200 milliárd forintot költött a kórházak adósságkonszolidációjára. S hogy ez mit jelent egészen pontosan, érthető módon megfogalmazva? Azt, hogy a magyar kórházak folyamatosan termelik az adósságot, az állam pedig időről időre kifizeti helyettük. S hogy kinek tartoznak a kórházak? Nézzük a tavaly tavaszi adatot. Tavaly áprilisban 50,7 milliárd forint volt a kórházaink és szakrendelőink adósságállománya, ebből háromszázmillió forinttal tartoztak az államnak, és 50,4 milliárddal a piaci szereplőknek. Tehát nem arról van szó, hogy az állam áttette egyik zsebéből a pénzt a másikba. S hogy kik azok a piaci szereplők? Azok, akik a kórházak működéséhez és a gyógyításhoz szükséges felszereléseket, gyógyszereket, segédeszközöket szállítják az egészségügyi intézményekbe.

Az igazán érdekes kérdés persze az, vajon miért nő ilyen hatalmasra időről időre a kórházak adóssága?

A választ a Magyar Narancs 2016. június 9-i, Fülöp Zsófia jegyezte írásból idézzük, nehogy egyoldalúsággal, elfogultsággal legyünk vádolhatók. Íme hát a válasz:

„A kórházak adósságállománya 2006 óta szignifikánsan nő, előtte összesen évi 3-4 milliárdos tartozásokkal küszködtek az intézmények (2002-ben a pénzügyi rendezésre mindössze 3 milliárdot fordítottak), stabilan azonban nem merült fel konszolidációs igény. Az adósságspirál kialakulásában sok minden közrejátszott, többek között a teljesítmény-volumenkorlát (tvk) 2004-es bevezetése és 2006. július elsejei szigorítása. Sinkó Eszter egészségügyi közgazdász szerint ez volt az egyik első lépés, amely elindította a kórházakat lefelé a lejtőn. Intézményekre és hónapokra lebontva megállapították, hogy az egészségbiztosító maximum mennyi beavatkozást finanszíroz, és e 100 százaléknak tekintett tvk-limit túllépése esetén az adott intézmény – egy szabályozórendszer alapján – csökkentett forráshoz jutott. 2006-ban Molnár Lajos egészségügyi minisztersége alatt ezt az ún. degresszivitást eltörölték, a korábban megállapított 100 százalékot leszállították 95-re, és Sinkó Eszter szerint »befeszítették a rendszert, azon felül nem járt semmi, így kevesebb pénz került a rendszerbe«. 2006 és 2007 között például több mint 6 milliárddal nőtt az az összeg, amelyet a tvk-nak köszönhetően nem fizettek ki a kórházaknak.

Ennek hatását 2008–09 környékén kezdték érezni a szektor szereplői. A korábbi néhány milliárdos konszolidációk után 2009 őszén egy 24 milliárdos igényt fogalmaztak meg az intézmények az akkori kormányzat felé; ez végül 40 milliárdra kúszott föl, amit csak 2010 januárjában – a választások előtt – kaptak meg az az évi költségvetés terhére. Attól kezdve 25-35 milliárdot minden évben igényelt a rendszer az adósságok rendezésére.”

Tudom, nagyon régen volt, már elfelejtettük, de azért idézzük fel a 2006 utáni történéseket: igen, akkor vezették be a teljesítményvolumen-korlátokat (már a szó is szörnyszülött, hát még a rendszer!), amelyek hatására egekbe szökött a kórházak adóssága, és óriásira nőttek a kórházi várólisták.

Nézzünk néhány adatot!

Vegyünk három „slágerműtétet”, és vizsgáljuk meg ezek várólistáinak alakulását mondjuk 2009-től napjainkig.

1. Csípőprotézis

Egy csípőprotézis-műtétre 2009-ben Veszprémben 200 napot, Győrben 583 napot, Szombathelyen 865 (!) napot, Debrecenben 222 napot kellett várni.

Ma a Nyugat-Dunántúlon az átlagos várakozási idő 469 nap, vagyis ha a 2009-es nyugat-dunántúli adatok átlagát vesszük, ami 550 nap, akkor elmondhatjuk, hogy a várakozási időt közel száz nappal sikerült letornászni. Ez tételesen azt jelenti, hogy például Szombathelyen ma a csípőprotézis várólistája 297 nap a 2009-es 865 nap helyett! Az észak-alföldi átlag ma 232 nap, ha a debreceni 2009-es adatot vetjük össze a maival, akkor azt látjuk, hogy ma 160 napra csökkent a várakozási idő.

2. Térdprotézis

2009-ben Veszprémben egy térdprotézisre 200 napot kellett várni, Győrben 1600 (!) napot, Szombathelyen 410 napot, Debrecenben 187 napot, de például Zalaegerszegen ez a szám 2009-ben 500 nap volt, ami 2012-re felment 1137 napra!

Ma egy térdprotézisre a Nyugat-Dunántúlon 469 napot kell várni átlagosan, vagyis a 2009-es 678 napos és a 2012-es 837 napos átlagot sikerült majdnem megfelezni! Ez tételesen úgy jön ki, hogy például Szombathelyen ma 169 nap a várakozási idő a 2009-es 410 nap helyett, Győrben pedig 655 nap 1600 nap helyett! Debrecenben pedig a Debreceni Egyetemi Klinikai Központban a március 12-i várólista szerint 148 napot kell várni, vagyis 40 nappal kevesebbet, mint 2009-ben.

3. Szürke hályog

Egy szürkehályog-műtétre Veszprémben, 2009-ben 145 napot kellett várni, Győrben 101 napot, Szombathelyen 195 napot, Debrecenben pedig 198 napot.

Ma a szürkehályog-műtéti várólista Veszprémben 94 nap, Győrben 31 nap, Szombathelyen emelkedett kissé, itt 226 nap, de ehhez tegyük hozzá, hogy ez a szám 2012-ben felment 1124 napra! Debrecenben a várólista lement 54 napra, vagyis a 2009-es negyedére! Persze, ezek az adatok akkor nyerik el igazi értelmüket, ha nemzetközi összehasonlításba helyezzük őket.

Nézzük hát! A hivatalos adatok szerint e három műtét esetében a következő adatokat találjuk:

1. Csípőprotézis-várólista átlaga

Norvégia: 133 nap. Finnország: 206 nap. Spanyolország: 123 nap. Dánia: 112 nap. Hollandia: 96 nap. Nagy-Britannia: 244 nap.

2. Térdprotézis

Norvégia: 160 nap. Finnország: 247 nap. Spanyolország: 148 nap. Dánia: 112 nap. Hollandia: 85 nap. Nagy-Britannia: 281 nap.

3. Szürkehályog-műtét

Norvégia: 63 nap. Finnország: 233 nap. Spanyolország: 104 nap. Dánia: 71 nap. Hollandia: 111 nap. Nagy-Britannia: 206 nap.

Nos, ha például szürkehályog-műtétre vetítve a magyar átlagot vesszük a megadott négy intézmény várólistái alapján, akkor 58 napos átlag jön ki, amivel még Norvégiát is megelőzzük, de az állandóan „bezzegországként” emlegetett Nagy-Britanniát nézzük, ahová állítólag elmenekült már minden magyar fiatal, nos, ott négyszer annyi időt kell várni egy szürkehályog-műtétre, mint nálunk!

De a másik két műtéttípusnál sincs okunk a szégyenkezésre.

A csípőprotézis esetében, térségekre lebontva így állunk: Dél-Alföld: 121 nap. Dél-Dunántúl: 228 nap. Dél-Közép-Magyarország: 140 nap. Nyugat-Dunántúl: 285 nap. Nyugat-Közép-Magyarország: 211 nap. Észak-Alföld: 183 nap. Észak-Közép-Magyarország: 245 nap. Észak-Magyarország: 242 nap.

Ez azt jelenti, hogy – legalábbis ami a várólistákat illeti – egy szinten vagyunk Nagy-Britanniával és Finnországgal.

Válaszféle Kiss Tibornak II.

Hírdetés

Válaszféle Kiss Tibornak II.

Hogyan alakult az egészségügyi intézmények felújítása az utóbbi években?

Összefoglalva az eddigieket, elmondhatjuk, hogy a 2010-ben megválasztott kormány örökölt egy valóban tönkretett egészségügyet, irtózatos és állandóan újratermelődő kórházi adósságokkal, végtelen várólistákkal, lepusztult intézményi hálózattal, rémségesen alulfizetett orvosi és szakdolgozói állománnyal.

Ezt hagyták örökül az előző kormányzatok, továbbá bezárt kórházakat és szakrendelőket. Az volt az az időszak, amikor lakat került a Lipótra, szélnek eresztették a súlyos ideg- és elmebetegeket, az volt az az időszak, amikor bezárták a svábhegyi gyermekklinikát, és az akkori miniszter, egy Horváth Ágnes nevű elmebeteg bűnöző annyi megjegyzést fűzött az esethez, hogy „az asztmát ma már nem jó levegővel gyógyítják”.

Persze akkoriban a korabeli sajtó ma állandóan aggódó, az egészségügy végóráit vizionáló, a kórházakat halálgyáraknak nevező része mindennel meg volt elégedve, és a Kiss Tiborok sem írtak versikét a „hasba rúgott” nővérről meg a szétb…tt országról. A Kiss Tiborok akkor nem értek rá, mert nem voltak maguknál, annyira szétszívták az eleve beteg agyukat. A fekete ruhás nővér is kussolt, nyilván mindennel meg volt elégedve.

Az előző részben összefoglaltuk, hogy mennyit költött eddig a kormányzat a kórházak adósságainak rendezésére (200 milliárdot), és hogy miképpen sikerült levinni a várólistákat egyes esetekben a 2009-es átlagok felére-negyedére, amely várólisták így megfelelnek a brit és finn várólisták átlagainak (bár például a szürkehályog-műtét esetében ma Magyarországon negyedannyi időt kell várni, mint Nagy-Britanniában!).

Nézzük meg azt is, hogyan alakult az egészségügyi intézmények rehabilitációja, felújítása az utóbbi években.

Az utolsó öt évben a kormány 322 milliárd forintot szánt az egészségügyi intézmények felújítására, és ebből a pénzből nevezett intézmények hetven százalékát sikerült teljesen vagy részben rendbe tenni. Mindezeken túl ugyanebben az időszakban 105 milliárd forint jutott orvosi műszerek, berendezések vásárlására.

A Fidesz.hu-n fellelhető dokumentumok szerint ebből a pénzből újult meg többek között a hódmezővásárhelyi és makói kórház, illetve a „Csongrád Megyei Egészségügyi Ellátó Központ Hódmezővásárhely–Makó fejlesztését segítő program keretében a Maros-parti városban felújították a radiológiát és a járóbeteg-szakrendelőt, és új intenzív osztály épült. Korszerűsítették Makón az urológiát, a kardiológiát, a véradó állomást, a tüdőgondozót és a központi betegfogadót is, valamint javultak a pszichiátriai osztály betegellátási körülményei.

A program keretében a hódmezővásárhelyi intézményben új kórházi szárny épült, amelynek alagsorában a patológiai részleg és a központi gyógyszertár, a földszinten és az első emeleten az új járóbeteg-szakrendelő kapott helyet. Befejeződött a diagnosztikai szárny felújítása, amely érintette a radiológiai egységet, a szülészetet, az intenzív osztályt, valamint a központi műtőt.”

Mindezeken túl a további 160 eddig befejezett (!) kórházi projekt keretében egyebek mellett megvalósult a siófoki, a pécsi, a mohácsi kórházfejlesztés, csakúgy, mint a körmendi, a szombathelyi vagy éppen a karcagi. Csak Pécsett „a Janus Pannonius Klinikai Tömb nevet viselő épület teljes felújítása 13,3 milliárd forintba került, eredményeként »minden tekintetben korszerű magkórház jött létre«. Az épületben az egy- és kétágyas kórtermek mellett egy korszerű, új központi műtőblokk is helyet kapott. A széttagoltság megszüntetésével hatékonyabbá vált az orvosi eszközpark kihasználása és javult a szakterületek közötti együttműködés. További 900 millió forintból új alapokra került a baranyai megyeszékhely sürgősségi betegellátása: a 400 ágyasban lévő egykori betegfogadó hely teljes felújítása és bővítése után létrejött a sürgősségi betegellátó osztály (SBO). A felújítások összekapcsolódtak az orvosi eszközök cseréjével is: több projekt keretében összesen 3,4 milliárd forintot költött a PTE az elöregedett műszerpark cseréjére és új, eddig hiányzó berendezések beszerzésére.”

És el ne feledkezzünk Szegedről, ahol talán a legnagyobb beruházás valósult meg, nyilván azért, mert a „kormány bünteti az ellenzéki városokat”. Az u-szeged.hu beszámolója 2015 decemberében így foglalja össze a megvalósult projekt lényegét:

„Létrejött az integrált magkórház – 14,5 milliárd forintos beruházás zárult Szegeden.

A Szegedi Tudományegyetem Szent-Györgyi Albert Klinikai Központ integrált magkórház létrehozását célzó fejlesztése eredményeként a városi kórházi szolgáltatások egy tömbbe kerültek, és megvalósult az egy helyen, egységes elvek alapján történő betegellátás. Így 1,3 millió beteg jobb körülmények között, hatékonyabban gyógyulhat Szegeden.

A régió legmodernebb klinikai komplexuma épült fel a Szegedi Tudományegyetem Szent-Györgyi Albert Klinikai Központja »Infrastruktúra-fejlesztés a szegedi egészségpólusban« című, uniós projektjének és az Emberi Erőforrások Minisztériumának társfinanszírozásával. A projekt legnagyobb volumenű fejlesztése a meglévő 410 ágyas klinikai tömb mellett, azzal összekötve egy 265 ágyas és 21,5 ezer négyzetméter alapterületű, ötszintes új klinikai épület felépítése. Az új és a régi épület együttese alkotja a magkórház tömbjét. A magkórház alapvető célja az akut ellátások döntő többségének közös működési struktúrába, egy épülettömbbe való telepítése.

A 2010-ben megkezdett egészségügyi infrastrukturális projekt négy elemet foglal magába: az új, 265 ágyas klinikai épület megépítését, a kapcsolódó orvostechnológiai eszközbeszerzéseket, a meglévő 410 ágyas épület központi műtőjének és sterilizálórészének korszerűsítését, az intenzív osztály bővítését, a 410 ágyas klinika komplett vízköddel oltó tűzvédelmi rendszerének kiépítését, valamint a műveseállomás építését – tájékoztatott Tapasztó Sándor projektmenedzser. Hozzátette: a fejlesztések részeként modern csőpostahálózatot is kialakítottak. A gyors és hatékony betegellátás érdekében csőpostarendszerrel látták el a 265 ágyas klinika teljes területét, valamint a 410 ágyas klinika első emeletét, műtő- és intenzív osztályát, a központi laborokat és gyógyszertárat.

Kiemelte: a projekt keretében kiemelkedő beszerzés volt a 14 darab panelműtő rendszer, amelyek magukba foglalják a műtőasztalokat, műtőlámpákat, kamera- és monitortartókat, sebészeti állványokat és szakágspecifikus műtőasztalokat is. Az épületekbe kerülő eszközök is a legkorszerűbb technológiát képviselik. A négymilliárd forintos eszközbeszerzéssel igyekeztek az orvosi ellátás minden területét lefedni. Többek között 17 darab korszerű, nagyfrekvenciás sebészeti vágókészülék, ultrahangos vágók, ultrahang-diagnosztikai berendezések kerültek a betegellátás szolgálatába. Emellett egy olyan modern elektrofiziológiai és hematológiai laboratóriumot építettek ki, mely lehetővé teszi, hogy a szívbetegeken olyan műtéteket is elvégezzenek, amelyhez nem kell feltárás – tette hozzá.”

Mindezek tükrében megállapítható, Magyarországon 2010 óta az a furcsa helyzet állt elő, hogy miközben továbbra is mindenki fejében ott van a régi közhely, amely szerint Budapest megfelelő színvonalú egészségügyi ellátást nyújt, ám ott van a rettenetesen elmaradott vidék, minden fordítva van: ma azzal a feladattal kell szembenézni, hogy a budapesti kórházfejlesztést kell felhozni a vidéki kórházaink színvonalára – bár ezzel együtt se feledkezzünk meg olyan fejlesztésekről, mint a Szent Imre-kórház felújítása, az Uzsoki-kórház megújulása vagy éppen a budakeszi Országos Orvosi Rehabilitációs Intézet fantasztikus megújulása.

Ezek volnának tehát a „tönkretett magyar egészségügy” következő stációi, amelyeken felhágva a „hasba rúgott” magyar nővérnek európai színvonalú, vadonatúj, modern és modern műszerezettségű intézményekben kell dolgozniuk. Az orvosokkal együtt.

Igen ám, de mennyiért?

Botrányosan kevés, megalázó fizetésekért.

Ez olyannyira így van, hogy ez a kormány most eddig soha nem látott módon emelte meg az orvosok és az egészségügyi dolgozók bérét.

Az orvosok és a gyógyszerészek idén 107 ezer, jövőre további százezer forint fizetésemelést kapnak, amellyel gyakorlatilag megduplázódik a fizetésük. A szakdolgozók fizetése szeptembertől majdnem 30 százalékkal, jövőre 12 százalékkal, az azt követő két évben pedig további 8-8 százalékkal nő, vagyis mindösszesen közel 60 százalékos a béremelés a körükben. Ezen túlmenően a munkáltató átvállalja kamarai tagsági díjukat.

Történik mindez nulla infláció mellett – mert el ne feledjük valahogyan, hogy ez az országot szétb…szó kormány az inflációt levitte nullára (évtizedek óta nem látott esetekben az elmúlt néhány évben még defláció is volt az országban!) – honnan is? Mondjuk a 2007-es 8 százalékról a 2014–15-ös –0,3, illetve –0,2 százalékra, vagyis deflációra, valamint a tavalyi +0,2 százalékra, vagyis nullára. Pont így kell szétb…ni egy országot! Továbbá úgy, hogy az államháztartás hiányát is le kell vinni, mondjuk a 2006-os 9,3 százalékról a tavalyi 2 százalékra (GDP-arányosan), és az ország szétb…szásának elengedhetetlen feltétele az is, hogy az államadósság is lemenjen a GDP-arányos 75 százalékra, mondjuk a 2010-es 81 százalékról. (Ehhez nem árt hozzátenni, hogy az első Orbán-kormány 1998-ban 60 százalékos GDP-arányos államadóssággal vette át a kormányzást, és 55 százalékos adósságállománnyal adta át 2002-ben. Innen sikerült a szoclibeknek felvinniük 81 százalékra – tudjuk: „ilyen böszmeséget ország még nem csinált, mint mi csináltunk”, de akkor a sajtó kussolt, nem aggódott semmiért, és Kiss Tibor sem látta a varangykirályt…

De visszatérve néhány mondat erejéig az orvosok és az egészségügyi dolgozók béréhez: ha részleteiben megnézünk néhány adatot, bizony rálelünk számos furcsaságra. A Napi.hu adatai következnek a valóban megdöbbentő különbségekről:

„Budapesten 324 ezer forint az átlagos jövedelem, az eltérés pedig 141 százalék a két szélső érték (780 ezer–324 ezer forint) között. A büntetés-végrehajtás kórházaiban 782 ezer forint az átlagkereset, ezenkívül még egy-két kórházban éri el az 500 ezer forintot, a Sportkórházban gyógyítóké viszont 320 ezer forint körüli.

A megyei kórházakban a skála két vége között 46 százalék a különbség, 400-600 ezer forint között mozognak a bérek, a tatabányai kórházban átlagosan másfélszer annyit keresnek az orvosok, mint Nyíregyházán. A városi kórházaknál 81 százalék a legmagasabb és a legalacsonyabb fizetések különbözete, a 374 ezer forintos átlaghoz képest Ózdon és Bonyhádon 670 ezer forint körül, míg Kistarcsán és Csornán 370 forint körüli az átlagfizetés.

Jelentős a differencia a orvosi egyetemi klinikákon fizetett bérek között, a skála két szélén Pécs és Debrecen áll 540, illetve 393 ezer forintos átlagkeresettel. A Kaposvári Egyetem egészségügyi központja abszolút csúcstartó 880 ezer forintos átlagkeresettel.”

Ezek ismeretében azt azért szögezzük le: havi 500, 670, illetve 880 ezer forintos fizetés már nem megalázó egy orvosnak sem, abból már méltó módon meg lehet élni. Mindettől függetlenül törekedni kell arra, hogy ezek a különbségek eltűnjenek, és arra is, hogy az egészségügyi dolgozók elvándorlása megszűnjön.

De erről az elvándorlásról is ideje szólni néhány szót!

Válaszféle Kiss Tibornak III.

A külföldi munkavállalók aránya milyen az utóbbi évekhez, illetve a környező országokhoz képest?

Messze Magyarországon a legalacsonyabb a külföldön élők és munkát vállalók aránya! Ez az arány Boszniában 43,3 százalék, hogy kezdjük egy egészen szélsőséges adattal. De Albániában is 38,8 százalék, míg Litvánia – hogy említsünk egy balti példát is – 18,9 százalékkal „büszkélkedhet”. A románok 17,5 százaléka él és dolgozik külföldön, a lettek 17,1 százaléka, a bolgárok 16,5 százaléka, és a lengyeleknél is magas az arány, 11,5 százalék. A szlovákok 6,3, a csehek 8,8 százaléka ment külföldre dolgozni.

Nagy sláger odaát, a tényektől soha meg nem zavart, ám szerektől erősen függő, sötét és becstelen oldalon, hogy a fiatalok tömegével, „soha nem látott mértékben” vándorolnak ki, „menekülnek” a „rendszer”, a „diktatúra”, nyilván a „varangykirály” elől. Nézzük meg, mi is a helyzet a kivándorlás dolgában. Az egész kivándorlási hisztéria nem más, mint egy igazi ótvaros, aljas, velejéig rothadt hazugsághegy, amit az ellenzék minden egyes szereplője hord össze immáron hosszú évek óta, a Jobbiktól az MSZP-ig meg a DK-ig, hogy az egymással szépen összenőtt két szélét emlegessük ennek a reterátnak.

Először is: szó sincs kivándorlásról. Aki kivándorol, az kivándorol. Felszámol idehaza mindent, fogja a vagyonát meg a családját (ha van neki), és elmegy örökre. Legfeljebb ha látogatóba jön haza, de életét végképp máshol éli tovább. Ilyenről Magyarországon szó sincs. (Nyilván van ilyen is, de kimutathatatlan arányban.)

Magyarországról munkát vállalni mennek el, és azt érdemes megnézni, hogy a külföldi munkavállalók aránya milyen az utóbbi évekhez, illetve a környező országokhoz képest.

Nos, az a helyzet, hogy ne mondjam patetikusan, az a valóság, az igazság, a tény, hogy akár a szomszédos országokat, akár a visegrádiakat, akár a Baltikumot nézzük, messze Magyarországon a legalacsonyabb a külföldön élők és munkát vállalók aránya! Ez az arány Boszniában 43,3 százalék, hogy kezdjük egy egészen szélsőséges adattal. De Albániában is 38,8 százalék, míg Litvánia – hogy említsünk egy balti példát is – 18,9 százalékkal „büszkélkedhet”. A románok 17,5 százaléka él és dolgozik külföldön, a lettek 17,1 százaléka, a bolgárok 16,5 százaléka, és a lengyeleknél is magas az arány, 11,5 százalék. A szlovákok 6,3, a csehek 8,8 százaléka ment külföldre dolgozni. A görögök 8, míg az egyik legnagyobb célországnak számító Nagy-Britannia 7,6 százaléka is külföldön dolgozik! De még az első számú célország, Németország lakosságának az 5 százaléka is külföldön próbál szerencsét.

Nos, ezen adatok birtokában érdemes viszonyulni a magyar 6 százalékhoz.

És ennél is sokkal fontosabb és érdekesebb megvizsgálni, mely években mentek el a legtöbben az országból, hogy külföldön próbáljanak meg boldogulni. Az ENSZ vonatkozó adatai ötéves ciklusban vizsgálják ezt, és itt a következő adatokat találjuk: 1990–95 között, vagyis a rendszerváltás után 3,8 százaléknyi magyar ment külföldre szerencsét próbálni. 1995–2000 között 4,2 százalék az arány, vagyis nincs jelentős különbség. 2000–2005 között viszont jelentős a növekedés, akkor 13,7 százalék hagyta el az országot munkavállalás és bármi egyéb okán, ez a megugrás nyilván összefügg azzal, hogy 2004-ben beléptünk az EU-ba, vagyis akkortól vált számunkra elérhetővé a munkaerőpiac. 2005–2010 között további jelentős emelkedés figyelhető meg, akkor 16,1 százalék a külföldre távozók aránya. 2010–2015 között pedig felére, kereken 8 százalékra esett vissza ez az arány. Vagyis a balliberális kormányok alatt érte el csúcspontját az elvándorlás, és a jelenlegi kormány alatt esett vissza a felére. Ezek a tények.

Ehhez képest hallgatjuk naponta, hogy mindenki menekül az országból. Amikor a jelenlegi arány duplája volt és meghaladta a 16 százalékot, akkor senki sem kongatta a vészharangot, akkor még ott tartott az ellenzéki (akkor kormánypárti) sajtó, hogy a „fiatalok nem elég mobilisak”, az a baj, meg hogy „akinek nem tetszik, az elmehet”. Kiss Tibor sem látta még a varangykirályt, mert meg volt elégedve mindennel.

Azóta viszont nagyot fordult a világ! Mostanában Kiss Tibor is magához tért, körülnézett és nagy erősen rádöbbent, hogy itt minden szét van b…va. Kiss Tibor körülnézett, és nem bírta tovább.

Hiába, no, nagy dolgok történnek, ha az ember lejön a cuccról. Úgyhogy Kiss Tibor árkus papírt ragadott és írt. Egyebek mellett ezt írta: „Ti még a sátánnak is túl g…cik vagytok, / még ő is megvet titeket. / Mert a sátán bátran vállalja magát, / de ti hívőként lettetek hitetlenek.” Hát persze, Kiss Tibor. Tudjuk. Ismerjük ezt az olthatatlan, soha be nem vallott vágyat, ami benned meg a hozzád hasonlókban él. De sajnálom, legfeljebb neked segíthetek, és neked is csak ritkán. Tudod, öregszem… Viszont szívesen tanítgatlak – ahogy teszem már sok-sok flekk óta –, hogy ne beszélj annyi égbekiáltó hülyeséget.

Figyelj, Kiss Tibor! A sátán ennél lényegesen bonyolultabb ügy. Énok könyvében például először jelenik meg a sátán „bukott angyalként”, aki a büszkesége miatt bukik meg és taszíttatik le a Mennyből. Ha olvastad volna Az ember tragédiáját, találkozhattál volna ezzel az értelmezéssel ott is (lásd Lucifer). Ami még nagyon fontos: a sátán soha, de soha nem vállalja magát, főleg nem büszkén. A sátán lényege a rejtőzködés és hogy mindig más alakban jelenik meg. Többek között emberi alakot is képes bármikor ölteni, például akkor változik drogos, becstelen szarjankóvá, amikor csak akar.

Ugyanakkor a Bibliában például sehol nem találunk utalást arra, hogy valós fizikai formájában bármikor is megjelent volna a földön. A paradicsomban pedig kígyó alakjában kísérti meg Ádámot és Évát, és sajnos sikerrel, mert kísértése nyomán megtörténik az eredendő bűn. Pál apostol pedig azt mondja, hogy a sátán a „világosság angyalának tetteti magát”, ez a tettetés is elég messze áll attól, hogy büszkén vállalja önmagát, nembeli lényegét, azt a sötétséget, ami a Kiss Tiborok fejében honol. S igazán nem szeretnék akadékoskodni, de ha legalább A Mester és Margaritát elolvasnád, akkor rádöbbenhetnél, hogy a sátán Woland professzorként is képes jelen lenni miközöttünk – szóval majdnem mindenhogyan, kivéve büszke és bátor sátánként. (A Mester és Margarita egy könyv. Egy Bulgakov nevű orosz írta.) Ennyit a sátánról, csak a miheztartás végett.

Ígérem, mindjárt a végére is érünk. Már csak bizonyos számokat kell rendbe tenni. Ugyanis ezt írod, Kiss Tibor: „Másfél millió káposztafej, / hibbant elméjű hatalmasok. / Mocsár e táj. És a varangykirály / ünnepli, amit alkothatott.” Ezt a másfél milliót még megvizsgálnám, ha megengeded. Ugyanis nehéz másra gondolni, mint a „varangykirály” híveire, vagyis hát volnánk mi, ugye, másfél millió „káposztafej”, tehát hülye, idióta nyomorultak, Orbán, a varangykirály fanatikus és vallásos serege. Nos, ez így nem stimmel.

Tekintsünk át néhány választási adatot, hogy tudjuk, miként is állunk! Legyen az első a 2002-es országgyűlési választás, ami, tudjuk, rendkívül szoros volt, és azt is tudjuk, hogy részvételi rekordot hozott. Nos, akkor az első fordulóban 5 685 655 választópolgár vonult az urnákhoz. Ebből pedig az első fordulóban 2 306 763 szavazott a Fidesz–MDF-pártszövetségre. Továbbá 245 326 a MIÉP-re és 42 338 a Független Kisgazdapártra. Ez mindösszesen 2 594 427 fő. Ez pedig 1,1 millióval több a te számodnál.

De ugorjunk egyet, és nézzük a 2010-es, kétharmados győzelmet hozó választást. Itt a Fidesz–KDNP-pártszövetség már 2 743 626 szavazatot kapott. Az pedig már 2 743 626 káposztafej, Kiss Tibor!

2014-ben pedig, egy sokkal kisebb téttel bíró, éppen ezért alacsonyabb részvételű (mondjuk úgy: lefutott) választáson is akadt 2 142 142 káposztafej! Ez a helyzet, sajnálom.

Amúgy – miképpen erre Csúri Ákos barátom oly bölcsen rávilágított – te, Kiss Tibor, többször is előfordultál Tusványoson, ahol jó sok pénzért léptél fel sok-sok káposztafejű előtt. Annyira pedig még te sem lehetsz sz…házi, hogy a káposztafejek meg a varangykirály pénzéért zenélj, aztán leg…cizd őket, mindet. Ezért gondolom, hogy most elfáradsz a kasszához, visszautalod az összes pénzt, aztán felülsz szépen az álmok foltos indián lovára, és mehetsz innét az anyád keservébe. Ellovagolsz, mert egy becstelen, ócska, farizeus gazember vagy. És mindezek tetejébe végtelenül tudatlan, felszínes és ostoba is.

Továbbá egy moral insanity. Ami végül is nem lenne baj. Volt már ilyen. Ady is az volt. Ő minden idők egyik legkiválóbb, legnagyszerűbb magyar államférfijéről, Tiszáról írt – az akkori kor mércéje szerint – hasonlóan, aztán udvarias levélben pénzt kért tőle, mert nem tudott elutazni a magáéból Párizsig. Tisza meg küldött neki.

Szóval lehetne ez így is akár, de mégis van egy nagy különbség köztetek. Az, hogy Ady zseni volt. Egy elviselhetetlen, impertinens, olykor undorító alak és moral insanity – de zseni. A mi Táltos Fiúnk.

Te viszont nem vagy zseni. Te egy közepesnél valamivel jobb dalszövegíró vagy és egészen pocsék énekes. Életed fő műve, a „most múlik” is akkor szólal meg rendesen, amikor a Csík zenekar adja elő.

Hát, ez van, Kiss Tibor „úr”.

Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »

Bayer Zsolt: Válaszféle Kiss Tibornak, prózában I.-III.

Hírek

Legújabb hírek