Bayer Zsolt: Tűrhetetlen (13.)

Céline, Hauptmann, Hamsun. Ők hárman következnek a sorban. Louis-Férdinand Céline 1894-ben született Courbevoi-ban, Franciaországban. Orvos és író. Magyar vonatkozású érdekesség, hogy orvosi diplomamunkáját Semmelweis Ignác munkásságáról írta. Az első világháborúban súlyosan megsérült, kitüntették. Utazás az éjszaka mélyére című regényét 1934-ben adták ki, ami egy csapásra világhírűvé tette. Megkapta a Renaudot-díjat, és a Goncourt-díjra is őt várták, ám azt végül nem neki ítélték oda.A harmincas évektől kezdve antiszemita pamfleteket írt és jelentetett meg, a német megszállás után antiszemita lapokban publikált tovább, együttműködött a Vichy-kormánnyal, mindezért kollaboránsnak számított. A háború után Németországba(!) majd Dániába menekült, ott is tartóztatták le. Egyéves börtönbüntetésre ítélték, de amnesztiát kapott, majd 1951-ben visszatért Franciaországba, letelepedett Meadonban. Otthona a beatnemzedék egyfajta zarándokhelye lett, felkereste többek között William S. Burroughs és Allen Ginsberg is.„A francia irodalomban Céline nagy név, egyike a legnagyobbaknak, könyvei a Gallimard híres sorozatában, a Pleiade-ben jelentek meg, de mégis, sokkal inkább a csodálat tárgya, semmint a tiszteleté, mert zsenialitásával mindig együtt jár megszégyenült egzisztenciája. Megbocsáthatatlan lenne meghajolni e nagyság előtt, mert ez azt jelentené, hogy egyezünk azzal az íróval, aki kísérteties gúnyiratokat irkált egy nép megsemmisítéséről. Megengedhetetlen az áldozatok iránti kegyeletből, de a tehetsége iránti csodálat megmarad, még ha a szerző alakját két részre szakítjuk is” – írta Mirko Kovac szerb író.„Céline után már nem lehet úgy írni, mint lehetett előtte. Az életmű és a szerző személye közötti elviselhetetlen ellentét leginkább úgy oldódik fel, hogy a figura mintegy zárójelbe kerül, majd szinte teljesen elfelejtődik; ezt látjuk például Aragon, Jean-Paul Sartre, Nathalie Sarraute, Alain Robbe-Grillet vagy időben még közelebb Jack Kerouck, John Updike, Philippe Sollers esetében. (…) A legpontosabban azonban Philip Roth fogalmazza meg a Céline-paradoxon feloldásának módozatait: »Rendkívül nagy író. Még ha antiszemitizmusa Céline-t, az embert aljassá és elviselhetetlenné teszi is. Amikor olvasom, fel kell függesztenem zsidó tudatomat, de felfüggesztem, mert az antiszemitizmus nincs benne regényeinek szívében. Céline: a nagy felszabadító. A hangja engem szólít, ellenállhatatlanul«” – írta Szávai János egyik tanulmányában.„2011-ben (Céline halálának 50. évfordulója) Franciaországban botrányt váltott ki, hogy a kulturális minisztérium által kiadni tervezett évkönyvben, melyben a nemzet büszkeségeinek tartott évfordulós szerzőktől válogatnak be műveket, Céline-t is meg akarták jelentetni. Serge Klarsfeld (a Franciaországból deportált zsidók fiainak és lányainak egyesülete képviselője) tiltakozására Frédéric Mitterand kulturális miniszter első vonakodása után az akkori államfő, Nicholas Sarközy visszavonatta a kiadványt. E döntés komoly vitákat váltott ki a francia értelmiség körében. Cikkek sorozata jelent meg, melyekből az a tendencia látszódik, hogy Céline írói nagyságát egyre inkább elismerik és Marcel Proust mellett a XX. századi francia irodalom másik meghatározó szerzőjének tartják. (…) Szávai János az Élet és Irodalomban 2011-ben megjelent cikkében írja: »Céline közéleti szereplése visszataszító. (…) szimpatizált a nácizmussal, pamfletjeiben pedig eszelősen antiszemitának mutatkozott«. A jelenségre szerinte kétféle válasz adható: 1: Az életművet és a szerzőt magát egészben tekintetni és mindenestül vagy elfogadni vagy visszautasítani, vagy 2: Külön tekinteni az írót, regényeit elfogadni, és a pamfletekről nem tudomást venni.” Az írás végén a második választást tekinti lehetséges megoldásnak.Henri Godard 1994-ben azt írja: „Céline örökre kizárta magát mindennemű hivatalos ünneplésből”. 2011-ben ő válogatta a már említett ünnepi kötetet, amelyben Céline is szerepelt volna. Ekkor így fogalmazott: „A virulensen antiszemita Céline mindig gondosan távol tartotta magát a hivatalos kollaborációtól”. Marc Weitzman egy cikke címében a dilemmát így fogalmazta meg: „Ünnepelni Céline-t? Nem. Inkább tanulmányozni”.Esterházy Péter egy könyvkritikára reagálva 2008-ban így írt: „Céline egyszerűen szólva zseniális szerző, a XX. századi regényírás egyik legnagyobbja – ÉS: gyűlölködő, uszító stb. (…) Az antiszemita pecsét egyedül nem mondja el Céline bonyolult történetét. Ez a kellemetlen, európai helyzet van: egy nagyon nagy író, aki eltévedt”.Karafiáth Judit irodalomtudós tanulmányában arról ír, hogy a „jó” Céline és „rossz” Céline felosztás nem tartható, ugyanúgy, mint a teljes elutasítás sem. Pamfletjeit is elemző írásában leírja, hogy Céline ideológiájának gyökerei a századfordulós francia antiszemitizmusban keresendők, melyhez az orvosi pályán szerzett tapasztalati is hozzájárultak. A Népfront és Léon Blum hatalomra kerülésével és a közeledő háború miatti fenyegetettségérzés növekedésével alakult ki Céline-ben a félelem szülte és paranoiás antiszemitizmus, melynek alapján születtek meg pamfletjei.2008-ban kiadták Céline dániai börtönben írt naplóját, amelyből az derül ki – írja Karafiáth –, hogy Célin szerencsétlen, beteg, szenvedő fogoly, aki nem érti a helyzetét. „Meg akartam akadályozni a háborút, ennyi az egész. Mindent kockáztattam, és mindent elvesztettem” – írta az író. Philipe Sollers szerint Céline nem látta be, hogy a társadalom sokkal inkább nem bocsátja meg a rossz szavakat, mint a rossz cselekedeteket.Céline írói nagysága vitathatatlan, de „pamfletírói tevékenysége örökre besározta nevét. Nem kell tehát kedvelnünk magának az írónak a személyét, hogy regényeit, másik, alkotói énjének termékeit becsülni és élvezni tudjuk” zárja tanulmányát Karafiáth Judit.Egy kis utcát lehet találni a Párizs melletti Camart kisvárosban, amely a Rue Céline nevet viseli.Jólesne ennyi megértés Hóman és a többiek esetében is…(Folytatjuk)Bayer Zsolt – www.magyarhirlap.huTisztelt olvasók!
Legyenek olyan kedvesek és támogassák “lájkukkal” a Flag Polgári Magazin facebook oldalát, a következő címen: https://www.facebook.com/flagmagazin
– Minden “lájk számít, segíti a magazin működését!Köszönettel és barátsággal!www.flagmagazin.hu Tweet

Louis-Férdinand Céline 1894-ben született Courbevoi-ban, Franciaországban. Orvos és író. Magyar vonatkozású érdekesség, hogy orvosi diplomamunkáját Semmelweis Ignác munkásságáról írta. Az első világháborúban súlyosan megsérült, kitüntették. Utazás az éjszaka mélyére című regényét 1934-ben adták ki, ami egy csapásra világhírűvé tette. Megkapta a Renaudot-díjat, és a Goncourt-díjra is őt várták, ám azt végül nem neki ítélték oda.

A harmincas évektől kezdve antiszemita pamfleteket írt és jelentetett meg, a német megszállás után antiszemita lapokban publikált tovább, együttműködött a Vichy-kormánnyal, mindezért kollaboránsnak számított. A háború után Németországba(!) majd Dániába menekült, ott is tartóztatták le. Egyéves börtönbüntetésre ítélték, de amnesztiát kapott, majd 1951-ben visszatért Franciaországba, letelepedett Meadonban. Otthona a beatnemzedék egyfajta zarándokhelye lett, felkereste többek között William S. Burroughs és Allen Ginsberg is.

„A francia irodalomban Céline nagy név, egyike a legnagyobbaknak, könyvei a Gallimard híres sorozatában, a Pleiade-ben jelentek meg, de mégis, sokkal inkább a csodálat tárgya, semmint a tiszteleté, mert zsenialitásával mindig együtt jár megszégyenült egzisztenciája. Megbocsáthatatlan lenne meghajolni e nagyság előtt, mert ez azt jelentené, hogy egyezünk azzal az íróval, aki kísérteties gúnyiratokat irkált egy nép megsemmisítéséről. Megengedhetetlen az áldozatok iránti kegyeletből, de a tehetsége iránti csodálat megmarad, még ha a szerző alakját két részre szakítjuk is” – írta Mirko Kovac szerb író.

„Céline után már nem lehet úgy írni, mint lehetett előtte. Az életmű és a szerző személye közötti elviselhetetlen ellentét leginkább úgy oldódik fel, hogy a figura mintegy zárójelbe kerül, majd szinte teljesen elfelejtődik; ezt látjuk például Aragon, Jean-Paul Sartre, Nathalie Sarraute, Alain Robbe-Grillet vagy időben még közelebb Jack Kerouck, John Updike, Philippe Sollers esetében. (…) A legpontosabban azonban Philip Roth fogalmazza meg a Céline-paradoxon feloldásának módozatait: »Rendkívül nagy író. Még ha antiszemitizmusa Céline-t, az embert aljassá és elviselhetetlenné teszi is. Amikor olvasom, fel kell függesztenem zsidó tudatomat, de felfüggesztem, mert az antiszemitizmus nincs benne regényeinek szívében. Céline: a nagy felszabadító. A hangja engem szólít, ellenállhatatlanul«” – írta Szávai János egyik tanulmányában.

„2011-ben (Céline halálának 50. évfordulója) Franciaországban botrányt váltott ki, hogy a kulturális minisztérium által kiadni tervezett évkönyvben, melyben a nemzet büszkeségeinek tartott évfordulós szerzőktől válogatnak be műveket, Céline-t is meg akarták jelentetni. Serge Klarsfeld (a Franciaországból deportált zsidók fiainak és lányainak egyesülete képviselője) tiltakozására Frédéric Mitterand kulturális miniszter első vonakodása után az akkori államfő, Nicholas Sarközy visszavonatta a kiadványt. E döntés komoly vitákat váltott ki a francia értelmiség körében. Cikkek sorozata jelent meg, melyekből az a tendencia látszódik, hogy Céline írói nagyságát egyre inkább elismerik és Marcel Proust mellett a XX. századi francia irodalom másik meghatározó szerzőjének tartják. (…) Szávai János az Élet és Irodalomban 2011-ben megjelent cikkében írja: »Céline közéleti szereplése visszataszító. (…) szimpatizált a nácizmussal, pamfletjeiben pedig eszelősen antiszemitának mutatkozott«. A jelenségre szerinte kétféle válasz adható: 1: Az életművet és a szerzőt magát egészben tekintetni és mindenestül vagy elfogadni vagy visszautasítani, vagy 2: Külön tekinteni az írót, regényeit elfogadni, és a pamfletekről nem tudomást venni.” Az írás végén a második választást tekinti lehetséges megoldásnak.

Henri Godard 1994-ben azt írja: „Céline örökre kizárta magát mindennemű hivatalos ünneplésből”. 2011-ben ő válogatta a már említett ünnepi kötetet, amelyben Céline is szerepelt volna. Ekkor így fogalmazott: „A virulensen antiszemita Céline mindig gondosan távol tartotta magát a hivatalos kollaborációtól”. Marc Weitzman egy cikke címében a dilemmát így fogalmazta meg: „Ünnepelni Céline-t? Nem. Inkább tanulmányozni”.

Esterházy Péter egy könyvkritikára reagálva 2008-ban így írt: „Céline egyszerűen szólva zseniális szerző, a XX. századi regényírás egyik legnagyobbja – ÉS: gyűlölködő, uszító stb. (…) Az antiszemita pecsét egyedül nem mondja el Céline bonyolult történetét. Ez a kellemetlen, európai helyzet van: egy nagyon nagy író, aki eltévedt”.

Karafiáth Judit irodalomtudós tanulmányában arról ír, hogy a „jó” Céline és „rossz” Céline felosztás nem tartható, ugyanúgy, mint a teljes elutasítás sem. Pamfletjeit is elemző írásában leírja, hogy Céline ideológiájának gyökerei a századfordulós francia antiszemitizmusban keresendők, melyhez az orvosi pályán szerzett tapasztalati is hozzájárultak. A Népfront és Léon Blum hatalomra kerülésével és a közeledő háború miatti fenyegetettségérzés növekedésével alakult ki Céline-ben a félelem szülte és paranoiás antiszemitizmus, melynek alapján születtek meg pamfletjei.

2008-ban kiadták Céline dániai börtönben írt naplóját, amelyből az derül ki – írja Karafiáth –, hogy Célin szerencsétlen, beteg, szenvedő fogoly, aki nem érti a helyzetét. „Meg akartam akadályozni a háborút, ennyi az egész. Mindent kockáztattam, és mindent elvesztettem” – írta az író. Philipe Sollers szerint Céline nem látta be, hogy a társadalom sokkal inkább nem bocsátja meg a rossz szavakat, mint a rossz cselekedeteket.

Céline írói nagysága vitathatatlan, de „pamfletírói tevékenysége örökre besározta nevét. Nem kell tehát kedvelnünk magának az írónak a személyét, hogy regényeit, másik, alkotói énjének termékeit becsülni és élvezni tudjuk” zárja tanulmányát Karafiáth Judit.

Egy kis utcát lehet találni a Párizs melletti Camart kisvárosban, amely a Rue Céline nevet viseli.

Jólesne ennyi megértés Hóman és a többiek esetében is…

(Folytatjuk)

Bayer Zsolt – www.magyarhirlap.hu


Forrás:flagmagazin.hu
Tovább a cikkre »