Ma nincs nagyobb lázadás, nincs nagyobb rebellió, nincs nagyobb és elkötelezettebb reformáció annál, mint körömszakadtáig ragaszkodni a hagyományokhoz, jottányit sem engedni a tradíciókból.
„Talán jogot tanuljak? Nem, (…) nem akarom a jogot tanulmányozni, nem akarom az ész ingadozó, bizonytalan, kétértelmű jogait tanulmányozni, hanem a szívem jogaihoz akarom tartani magam, és ezeket akarom gyakorolni, bármi kifogása legyen is ellene a filozófusok valahány rendszerének.” Ezt írta Kleist, mintha csak hősének, Kohlhaas Mihálynak bőrébe bújt volna. Ám hiába a jog, a törvény megvetése, Kohlhaas Mihály élete és tragédiája akkor is a jog és a törvény körül forog. Mert ez (volt) a nyugati út.
S amikor a brandenburgi lócsiszárt méltánytalanság, jogtalanság éri, a legutolsó pillanatig jogi úton akar elégtételt venni. Miután jogtalanul elveszik két lovát, előbb a szászországi választófejedelemtől vár jogi elégtételt, majd a várkapitány segítségét kéri, ezután a brandenburgi választófejedelemnél akarja érvényesíteni igazát – és a jogot. A törvényt. S amikor mindenhol kudarcot vall, ámokfutó lesz, gyilkos és gyújtogató, így válik a „legderekabb emberből” a „legnagyobb szörnyeteggé”.
Amikor a mi Ludas Matyinkat jogtalanság, sérelem éri, meg sem próbál jogi úton igazságot keresni. A mi Ludas Matyink nem bízik jogban és törvényben. Ő mindjárt a legelején kijelenti, hogy maga kezébe veszi sorsát, a bosszút, és háromszor veri vissza Döbrögin a jogtalanságot. Igen, ez a keleti út. És Matyi a szavát tartva háromszor is elveri Döbrögit. Bosszút áll – de nem öl. Nem lesz gyújtogató, gyilkos szörnyeteg, csak amolyan kópé, betyárféle legény, törvényen kívüli ott, ahol nincs is törvény.
Két út, két habitus, kétféle lázadás, kétféle néplélek.
Talán nem lepek meg senkit, hogy én a miénket jobban szeretem. Jobban szeretem ezt az örök magyar rebellis világot, amely mindig lázad, de csak nagyon ritkán öl. Mi vagyunk az örök rebellisek, a zabolátlanok – ám csak ritkán gyilkosok. Szeretünk háromszor visszaütni, s csak ritkán szeretünk háromszor bizalmat szavazni bárkinek is.
Mert lázadni jó.
Éppen ezért kell most tisztában lennünk azzal, hogy mi az igazi lázadás. Ma nincs nagyobb lázadás, nincs nagyobb rebellió, nincs nagyobb és elkötelezettebb reformáció annál, mint körömszakadtáig ragaszkodni a hagyományokhoz, jottányit sem engedni a tradíciókból. Ez ma a lázadás maga. Ma nem Petőfi a forradalom, ma Babits a forradalom.
Mert eljött az „új, barbár század”, s immár a poeta doctus intelme a legnagyobb lázadás: „Te csak maradj a tavaly őre! s ha a jövevény / lenézve így szól: »Én vagyok az Új!« – feleld: / »A Régi jobb volt«. »Tradition!«” – Reb Tevje, a tejesember örök kiáltása a forradalom. Ugyanis ma az európai, fehér, keresztény civilizációt és kultúrát űzik el éppen szülőföldjéről, éspedig a legbrutálisabb pogrommal. Igen, pogrommal. És nincs hova menekülni, legfeljebb Anatevkába. Pogrom idején pedig nincs nagyobb lázadás, mint ragaszkodni a hagyományokhoz, és maradni.
Ludas Matyi, a rebellis, betyár magyar ma is lázad. S éppen harmadszor veri vissza a jogtalanságot Döbrögin. Döbrögin, aki ma nyugatra költözött, és úgy döntött, elveszi az európai életet, az európai civilizációt, az európai életteret az európaiaktól. S úgy döntött, aki ellent mer állni, azt megbünteti.
Ludas Matyi ellenáll. Mert ő mindig előbb magyarként, s csak azután gondolt magára európaiként. Ludas Matyi nem tűri az új Döbrögi jogsértését sem. Úgyhogy fellázad: harmadszor is megszavazza a kormányt, amely kormánynak tiszta és világos a harc lényege. A harc – vagyis a hagyomány, a mindenáron magyarság, s a parancs: „Mi egy vérből valók vagyunk!”
S ha továbbra is ebben az országban akarunk élni, akkor most minden Ludas Matyinak el kell menni szavazni. Ugyanis el fog menni Döbrögi minden háza népe.
Bayer Zsolt
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
