Bátor nemzetkritika a színpadon Juhász Katalin2024. 10. 27., v – 09:53
A szlovákság megváltóra vár, mert maguktól nem tudnak mihez kezdeni. Ez a nép hozzászokott, hogy odafentről oldják meg a problémáit, mind a mai napig. Komoly transzgenerációs traumákról esik szó a pozsonyi Hviezdoslav Színház (DPOH) viccesre hangolt új előadásában, amely kemény önostorozás, vagy inkább egy csattanós jóreggelt-pofon.
Manapság, amikor lassan már az is vita tárgyát képezi minálunk a legfelsőbb szinteken, hogy gömbölyű-e a Föld, nincs ennél aktuálisabb darab. A főváros legfiatalabb színháza három év alatt bebizonyította, hogy ők reagálnak leggyorsabban az aktuális társadalmi problémákra, és a Spasiteľ z Dolných honov, a harmadik évad első bemutatója szókimondóbb, mint eddig bármi, amit láttunk náluk.
Az ötszereplős darabot Michal Spišák rendezte, a dramaturgot pedig Prágából hívták, hogy egy „külső szem” is rátekintsen a szövegre. Vladimír Čepek, aki a Divadlo na Vinohradech szakembere, rögtön Ionesco és Beckett abszurd drámáival rokonította a darabot, de felfedezte benne Havel és Mrożek hatását is, mivel sok benne a politika. Ez az illusztris névsor bizonyára tetszett a fiatal szerzőnek, Petra Scherhaufernek, de remélhetőleg nem száll a fejébe a dicsőség, mert azért messze van ő még ezektől a nagymesterektől. De erre még rátérünk.
Nézzük először a címet. Dolné Hony (magyar elnevezése Alsódűlő, ha valakit érdekelne) egy lakótelep Pozsonypüskökitől északra. A hetvenes években húzták fel aféle nagy kapacitású munkásszállásként a Slovnaft dolgozóinak, és mivel nem organikusan fejlődött ki, nincs múltja, története, idővel a drogosok, prostituáltak, maffiózók mekkája lett. A szerző szerint ez a rossz hírű lakótelep a szlovák társadalom kicsiben. És ha a megváltót onnét várják a darab szereplői, akkor nyilván jó nekik egy suttyó szélhámos is. Mindegy, csak lehetőleg ne nekik kelljen dönteniük.
„Azok, akiknek van agyuk, de nem használják, kevésbé traumatizáltak” – hangzik el egy ponton. A szöveg tele van ilyen és ehhez hasonló remek mondatokkal, az összhatás mégis kissé didaktikus.
Játszani nem nagyon van mit, inkább rádiójáték-szerű az egész: négyen ülnek az ügyfélszolgálati iroda várótermében és megvitatják az élet dolgait. Látszólag semmi közük egymáshoz, aztán lassan, fokozatosan kiderül, hogy dehogyisnem. Egy politikus (Martin Madej), aki Svatopluknak mondja magát, Burger King-koronában próbál felmászni egy tornatermi lóra, és arról papol, hogy ő a nép szolgája, de persze csak a saját boldogulása érdekli. Egy infuenszer (Bronislava Kováčiková) , aki folyton videózik a telefonjával, és örök idők óta űzi a legősibb mesterséget, már a szovjet felszabadítókkal is orgiázott. Egy színész (Makar Tikhomirov), aki előkap egy koponyát a hátizsákjából és életről-halálról kezd el szavalni. Amikor megkérdezik tőle, hogy a Hamletből idézett-e, közli, hogy Hviezdoslavtól. Egy pszichiáternő (Annamária Janeková), aki a világot megérteni képtelen, örök áldozat. Vagyis mind a négyen archetípusokat jelenítenek meg, demonstrálva, hogy semmi sem változik, a szlovákság képtelen fejlődni. Az ötödik szereplő, Lenka Barilíková csak néha bukkan fel, ő jelképezi a megváltót, illetve inkább valamiféle szellemi gurut, aki a darab elején fura műsorvezetőként köszönti a nézőket, figyelmeztetve őket, hogy most még távozhatnak, de ha maradnak, csak saját felelősségre… A végén pedig őszinte vallomásokra készteti a szereplőket.
Négy, lelkileg nem túl egészséges karakter beszélget tehát egy váróteremben, tele vannak őseiktől örökölt traumákkal, egyszerre bűnösök és áldozatok, akik később egy fura, metafizikus családalakzatba tömörülnek – kiderül, hogy ki kinek az apja, fia, anyja, lánya. A szerzőről tudni kell, hogy pszichológiával is foglalkozik, úgyhogy készüljenek fel egy alapos turkálásra az emberi lélekben.
Mivel mind a négy szereplő folyamatosan színen van, nem beszélhetünk hagyományos értelemben vett jelenetezésről, az egész előadás egy kilencvenperces nagyjelenet. A többrétegű, bonyolult szerkezetű darabban néha egy-egy elejtett mellékmondat fontosabb, mint az előtte elhangzó monológ, és a legváratlanabb pillanatkoban csöppenünk mondjuk a huszadik század közepéről napjainkba, amikor a kulturális minisztérium malmai ki tudja, mit őrölnek. A szőke, rendkívül mutatós influenszerlány például kijelenti, hogy ő szívesen dolgozna a kulturális minisztériumban. A hátizsákos színész azt bizonygatja, hogy az ő hivatása is megérdemel valamicske tiszteletet. A parlamenti képviselő elmagyarázza, hogy hogyan kell meggyőzően hazudni a választóknak.
Hiánypótló előadás született egy fiatal nemzet útkereséséről, amely a veretes szöveg és a low budget színpadi megoldások miatt inkább rádiójáték benyomását kelti ugyan, de mindenképpen tanulságos. Könyvalakban talán még jobban működne…
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
