Dús lombú fák zöldellnek még a kenesei parton a nyári nagy szárazság ellenére, bár, mint tudjuk, a tó vízszintje jóval alacsonyabb a kelleténél. Festői táj ez, ihletet adó dombokkal, szőlőtáblákkal, kukoricásokkal és persze a mindig magával ragadó Balaton túláradó szépségével.
A legszebb kilátás talán a Soós-hegyről nyílik, onnan teljes körben látható minden, balra az öböl, jobbra az almádi Öreg-hegy emelkedik, a távolban pedig a Tihanyi-félsziget figyelhető meg, ahogyan szépen elnyújtózik kéttornyú apátságával, a Balaton igazi ékességeként. Ezt láthatjuk a távolból, de most ereszkedjünk egy kicsit lejjebb, és nézzünk körül a falu, vagy a már városi rangra emelkedett, ezeréves település központjában.
A kisváros belsejében két domb tetején állnak a templomok, az egyik természetesen a katolikus hívek, a másik a református gyülekezet számára, és persze azoknak is, akik a nyári szabadságuk idején akarnak misét hallgatni, vagy részt venni istentiszteleten. Ha voltak is az elmúlt századokban ellentétek a két felekezet között, azok mára rég elévültek: még a harangozás is úgy történik vasárnaponként, hogy először a katolikus, aztán kis késéssel a református templom harangja csendül fel, hogy semmiképp se zavarják egymást. A katolikus templomról és Kenese történetéről több kötet is megjelent már az elmúlt évtizedekben, ezért én most inkább néhány papról tennék említést, akik a hatvanas években teljesítettek itt szolgálatot. Közöttük voltak, akik nagyszerű, szívhez szóló beszédeket mondtak a miséken, a tizenéves koromban hallott prédikációk egyikére-másikára máig jól emlékszem. A református templom belseje és a parókia pedig – állíthatom – az egyik legszebb az országban.
Ha az ember sokszor megfordul egy helyen, mondjuk, mint mi, akik már ötvennyolc éve töltjük a nyarak nagy részét ugyanebben a kisvárosban, akkor ott ismeretségek is kialakulnak. Persze, ennyi idő után már a hajdani ismerősök közül sokan nem is élnek. Jól ismert, népes család volt egykor például Kenesén az Újváriéké.
János bácsi asztalos mester volt a faluban, gyakran járt hozzánk füvet kaszálni, amivel mi is jól jártunk, a nyuszik is, akik a friss füvet kapták. Afféle sokoldalú falusi ember volt Újvári János, mindenféle kisebb-nagyobb munkát is el tudott végezni a házunk körül, legyen szó tető- vagy kerítésjavításról. Aztán az elvégzett munka után leült egy pohárka borra, és ha kérdezgettük, lelkesen mesélni kezdett. Az első világháborúban az olasz fronton harcolt, az Udine feletti hegyekben, és a négy év alatt egyszer sem sebesült meg, úgyhogy szívesen beszélt az ott töltött évekről. Számomra azonban az a története volt a legérdekesebb, amikor Kenesét elérte a II. világháború, s a németek és az oroszok többször is helyet cseréltek az idők folyamán. Mesélte, hogy amikor bejöttek a németek az udvarába, és koporsókat rendeltek tőle, azt mondta nekik, hogy kifogyott a fából, sőt, már a farostlemezeket is felhasználta, amikor az oroszoknak kellett ácsolni. – „Hozzanak fát, akkor csinálok koporsót!” – mondta a katonáknak. Úgy is lett, a németek meghozták a fát, ő pedig, ahogyan mesélte, dolgozhatott napestig. Aztán egy hét múlva fordult a kocka, megint az oroszok foglalták el a községet, és kezdődött minden elölről. A környéken dúló harcokban elesett német katonák elkülönített helyen nyugszanak a Soós-hegyi református temetőben.
Gyerekkoromban még a sírok keresztjén kivétel nélkül egy-egy német sisak volt, de ezeket mára már eltávolították. Elég sok síron ez áll: „Ein unbekanter deutschen Soldat”, egy ismeretlen német katona. Virágos, gondozott katonai temető ez, már a hatvanas évektől gondozták a nyugatnémet hadisírgondozó szervezetek, akik már közvetlenül a háború után nagy igyekezettel kezdték felkutatni a különböző országokban elesett német katonák sírjait.
Többször is jártunk Újváriéknál, akik a Fő utcán laktak, egy nem túl nagy vályogházban, ahol a nagyszobában a két támlás ágy fölött lógott a Krisztus az Olajfák hegyén című kép. Rendezett, tiszta lakás volt az övék, az udvaron pedig mindenféle faanyag várta, hogy felhasználják. János bácsi későn nősült, negyven is elmúlt, amikor családot alapított. Felesége, aki legalább tíz évvel fiatalabb volt nála, még hetvenen felül is szép asszonynak számított. Öt gyerekük született, az egyik lányukat még a hetvenes években egy nyugatnémet Mercedes gázolta halálra, ettől kezdve megváltozott az életük: szemükből eltűnt a vidámság, a jókedv, attól kezdve más lett minden. János bácsi kilencvenéves is elmúlt, amikor meghalt, felesége egyedül maradt. Később, az ő halála után nem sokkal lebontották a régi falusi házat. Ma már a környéket láthatóan tehetős tulajdonosok lakják.
A kenesei Fő utca „veszélyes” helynek számított a hatvanas-hetvenes években: a sokszor nehezen belátható, bukkanókkal övezett úton nagy sebességgel közlekedtek a nyugatnémet autósok, nem törődve a helyi útviszonyokkal, környezeti adottságokkal. Csak én három halálos balesetről is tudok azokból az évekből, amikor a Balaton a két Németország találkozási helye volt. A nagy teljesítményű autóikkal a nyugatiak nem úgy vezettek itt, mint odahaza, figyelmesen, elegánsan, hanem sokkal felelőtlenebbül. A strand közelében gyakran lehetett látni egymás mellett álló Trabantokat és Mercedeseket, az egyiken DDR, a másik D betűs országjelzéssel. Magyarország akkoriban a két Németország, az egymástól elszakított családok találkozó helye volt. Mivel az NDK-sok máshova nem utazhattak, a Balaton, Magyarország volt ez egyetlen lehetőség, hogy a két német állam polgárai találkozhassanak. De ez már szerencsére a múlté.
De térjünk vissza a jelenbe, és fejezzük be mára kalandozásainkat Kenese múltjában. Még sok mindenről írhatnánk, főleg az ott élő emberekről, ismeretségekről, helybéli kapcsolatainkról. Talán egy másik alkalommal, ha lehetőségünk lesz rá, megtesszük. A cikkünk elején azzal indítottunk, hogy zöldellnek a fák a kenesei parton, azonban nemcsak ott, hanem mindenhol a kertekben is. A völgyben, az egykori Tiker patak nyomában szintén dúsak még a növények, fák és bokrok egyaránt. Nem volt szükség légkondicionálóra egyetlen éjszaka sem a nyár folyamán, mindig lehetett aludni. Sokat írnak arról, de nem eleget, hogy minden zöld felület a túlélés egyik feltétele. Akinek lehetősége van ezt egyszer is megtapasztalni, az tudhatja, miről beszélek.
Szöveg és fotó: Mészáros Ákos
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2022. szeptember 4-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
