Tizenkilenc éve tagja a Budapesti Fesztiválzenekarnak, játszik annak régi zenei együttesében, és vezetője a fesztiválzenekar ingyenes közösségi programjai közé tartozó templomi koncerteknek. Ezenkívül rendszeresen fellép az Erkel Ferenc Kamarazenekarral, amelyet még zeneművészeti szakközépiskolás korukban hoztak létre az évfolyamtársaival. Lesták Bedő Eszter hegedűművésszel beszélgettünk.
– Május végén, amikor a járványügyi intézkedések enyhítése után az intézmények még épp csak elkezdték törni a fejüket azon, hogy mikor nyissanak ki, a Budapesti Fesztiválzenekar nyilvános jótékonysági koncertet adott a koronavírus áldozatainak emlékére. Hogyan tudtak ilyen hamar újra közönség elé állni?
– Mi a lezárások idején is végig játszottunk. Tavaly tavasszal, amikor semmilyen más lehetőség nem mutatkozott, kamarakoncerteket rendeztünk a Selmeci utcai próbateremben, két és fél hónap alatt összesen hetvenhetet. Fantasztikus élmény egy ennyire jól működő zenekarban játszani, majd átélni azt, hogy ha felüti a fejét a járvány, átalakulunk kamaraformációkká, és mindenki eldöntheti, kivel és mit játszik. Nyáron a szerenádkoncertek sorozatban kétszázhuszonnégy koncertet adtunk budapesti társasházak udvarán és kertjében, illetve Budapest környéki települések főtereire is eljutottunk. Ősszel, a második hullám alatt zenekari koncerteket tartottunk közönség nélkül, élő vagy csúsztatott közvetítéssel, egészen addig, amíg újra be nem zárták a koncerttermeket. Gyakorlatilag végig muzsikáltunk, mindig aszerint, ahogyan éppen lehetett. Fischer Iván személyében a zenekar élén egy rendkívül karizmatikus vezető áll, aki nem feladós típus. Úgy gondolkodik, hogy ha erre nem lehet menni, akkor megyünk arra.
– Nem furcsa egy muzsikusnak közönség nélkül játszani?
– Nem, hogy furcsa, egyszerűen rettenetes! Megszokhatatlan. Üres a terem, a székeket sem rakják be, mert minek, csak egy halom kamera sorakozik körülöttünk, meg lógnak a mikrofonok. A virtuális közönség egyébként sokkal nagyobb létszámú, mint ahányan beférnének a terembe. Én végig úgy játszottam, hogy elképzeltem magamban, amint ott ülnek az emberek a kamera mögött és tapsolnak. Mert tényleg tapsoltak, és volt, aki mielőtt leült volna megnézni a közvetítést, ünneplő ruhába öltözött, mintha koncertre menne. Mi a kamarakoncerteken rutint szereztünk ebben, de Fischer Iván tavaly március közepétől hosszú hónapokon át nem vezényelt sem minket, sem mást, hiszen a zenekari munka az egész világon leállt. Augusztus végén, hosszú kihagyás után velünk adta az első koncertjét, ő akkor szembesült ezzel a helyzettel. Sosem fogom elfelejteni az arcát, amikor a felvétel végén mindannyian kijöttünk a teremből, és ő döbbenten nézett ránk:
Ahogyan a színház, úgy a koncert is azoknak az embereknek szól, akik ott ülnek a nézőtéren, akikkel együtt lélegeznek a színpadon lévő muzsikusok.
– Nem állt le a karantén idején az Erkel Ferenc Kamarazenekar sem, amelynek a koncertmestere.
– Miután Biatorbágy képviselő-testülete 2020 februárjában megszavazta a támogatásunkat, s ezzel a város zenekara, „Biatorbágy Hangja” lettünk, elindítottunk egy családi sorozatot. Március 15-én, az utolsó pillanatban rendeztünk egy koncertet, már közönség nélkül, majd hosszabb szünet következett, de nyáron megtaláltuk azt a szerencsés pillanatot, amikor az egész országban elsőként újra élő koncertet adhattunk. Egészen karácsonyig végigkoncerteztük az évet, főleg Biatorbágyon, de a rádió Márványtermében is muzsikáltunk, illetve eljutottunk Kismarosra is. Amikor bezártak a koncerttermek, mi is pihenőt tartottunk, nehogy megfertőzzük egymást, de hamarosan újra fellépünk, július 4-én lesz az első koncertünk. Biatorbágy nagyszerű város, van egy csodálatos hangversenyterme, zeneiskolája, jönnek a koncertjeinkre szülők és gyerekek, idősebbek és fiatalok, mindenki. Emlékszem, 2019 októberében, a járvány előtt a pincéből is kellett székeket felhozni, és még a színpadon is ültek. Igazi családi programok ezek. Ennek megfelelően válogatjuk a darabokat, s közben mesélek, kérdezek, és csokit dobálunk a gyerekeknek a helyes válaszokért. A kamaszok is beülnek az első sorba, ha felteszem a kérdéseket, válaszolnak, és várják a csokit. Lehet őket motiválni, és nagyon örülök ennek.
– Egyébként zenészcsaládból származik?
– Nem. Anyai dédnagymamám, Matics Ilona ugyan operaénekes volt, a Magyar Állami Operaház tagja, viszont miután férjhez ment, a korabeli felfogás szerint már nem illett a színpadon illegetnie magát, így véget ért a karrierje. Ezzel megszakadt a családban ez a zenei vonal, bár az édesanyám alapító tagja volt a Magyar Rádió Gyermekkórusának, de aztán bölcsészkart végzett és pszichológus lett. Engem a szüleim rendszeresen vittek magukkal táncházba. Akkoriban indította Timár Sándor az Aprók táncát, ott láttam hegedülni Halmos Bélát meg Sebő Ferencet. Akkor közöltem, hogy márpedig én hegedülni fogok. Hatéves koromban aztán megkeresték nekem a világ legjobb hegedűtanárát, Király Alice nénit, így indult el a pályám.
– A hegedűs nem dolgozik mindenki másnál sokkal többet egy zenekarban?
– Egy pillanatra sem lankadhat a figyelme, viszont sosem játszik egyedül. A kürtös meg lehet, hogy időnként némán ül, viszont ha elkövetkezik a szólója, a csillagokat is le kell játszania az égről. Valószínűleg sokkal több hangot játszunk el egy klasszikus darabban, mint bárki más, de ezt nem lehet dekára mérni.
– Továbbviszi valaki a családban a zenei vonalat?
– Egyelőre úgy néz ki, hogy nem. A nagylányom nagyon tehetségesen oboázott. Korábban hegedült, de azt nem szerette, úgy fogalmazott, ott keresgetni kell a hangokat, inkább nem akar ezzel foglalkozni. A nagyfiunk gitározni tanult, de ő sem lesz zenész, a legkisebb fiunk pedig nem választott magának hangszert. De ez nem baj, nem kell mindenkinek zenésznek lennie. Aki viszont az akar lenni, az legyen rendkívül elhivatott. Ezt a pálya annak való, aki valóban megszállottan ezt akarja csinálni, ahogyan én is, kisgyerekkoromtól fogva.
– Más hangszer, mint a hegedű, szóba sem jött gyerekkorában?
– A kóruséneklés és a néptánc volt a két kedvenc műfajom. Ezek még a hegedűt is megelőzték, mert az az elején nem nyújt annyira felemelő élményt, sok évbe telik, mire élvezhetővé válik.
Azt pedig sosem gondoltam volna, hogy a kollégáim ihletésére negyven pluszosan egyszer csak elkezdek viola da gambán játszani. Ez egy ősi hangszer, leginkább a mai csellóhoz hasonlít, és a mór világból Katalónián keresztül érkezett Európába. Bach is használta a János- és a Máté-passióban, illetve írt gambaszonátát is. Viszont mivel nagyon halk, és inkább csak erősen visszhangos helyeken szól jól, a zenekarok kialakulásával kiszorult a koncerttermekből, amiért nagy kár, mert fantasztikus hangulata van egy gamba consortnak. Hathúros hangszer, és ha négy-öt-hat gamba egyszerre szól, az olyan, mintha egy kórus énekelne. Mi is ilyen gambakórusként játszunk reneszánsz és kora barokk darabokat.
– A barokk zene amúgy is a kedvence, gyakran lép fel a fesztiválzenekar régi zenei együttesével.
– Amikor a Zeneakadémiára jártunk, akkor kezdett begyűrűzni hozzánk a Nikolaus Harnoncourt-féle régizene-játszás. Engem is érdekelni kezdett, hogy milyen hangszerre írta Bach a darabjait. Mert nem 20. századira, az biztos! Mivel a barokk hegedű meg a hozzá való bélhúr akkoriban itthon beszerezhetetlen volt, botcsinálta megoldásként leengedtem a hegedű húrjait, és feljebb fogtam a vonót, hogy a barokk vonóhoz hasonlóan rövidebb legyen, próbáltam házilag előállítani a korabeli fizikai adottságokat. És rájöttem, hogy már így is sokkal könnyebb eljátszani Bach hegedűszonátáit és -partitáit, mert lazább lett a húr, könnyebb a vonó. Ezzel a megoldással közelíteni lehetett ahhoz a hangzásképhez, amit a mester hallhatott, amikor a darabokat írta. Meghatározó élményt jelentett a felismerés, hogy a technikai problémák leegyszerűsödnek azáltal, ha közelítünk a felé a hangszer felé, amit ő a maga idejében a kezében fogott, mert tudjuk, hogy nagyszerűen hegedült is. Ott és akkor végképp elköteleződtem a régizene-játszás mellett. Fischer Iván annak idején gambát tanult a bécsi Zeneakadémián, Harnoncourt is tanította. Saját bevallása szerint alig várta, hogy megérkezzenek a fesztiválzenekarba azok a kollégák, akik hozzá hasonlóan szintén be vannak oltva a barokk zenével. Idén tízéves a zenekar korhű hangszereken játszó barokk együttese, és az Orfeo után most már a második Monteverdi-operát játsszuk nagy sikerrel, a Poppea megkoronázását.
– Bach miért kivételes és megismételhetetlen jelenség? Mi az, amit csak ő tudott, amiben mindenki mástól különbözik?
– Bach, az Bach. Ő mindent tudott, a zenéje valóban kivételes lenyomata a teremtett gyönyörűségnek. Néha elgondolkodom azon, miként lehetséges, hogy nem volt népszerű a maga korában. Hogy történhetett meg ez? De nem tudunk visszamenni az időben, és megkérdezni erről mondjuk a fiait. Pedig milyen jó lenne…
Tudjuk, hogy ötszáz kantátát írt, és ebből csupán kétszáz maradt fenn. De ha csak egyet írt volna, vagy ha abból csak egyetlenegy tételt, az is páratlan teljesítmény lenne. Mert az is olyan tökéletes, hogy mindenki, aki hallja, fejet hajthat a zenei nagysága és az istenhitnek ilyen lélegzetelállító kifejeződése előtt.
Szerző: Mörk Leonóra
Fotó: Fejér Gábor
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2021. június 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
