A tavalyi év egyik bestsellere, a Máglyatűz angol nyelvű kiadása a Frankfurti Könyvvásáron debütált. A Trianon-szindróma egy nagyon veszélyes, de sajnos közel sem lehetetlen kifutásáról szóló geopolitikai thriller szerzője, Demkó Attila a budapesti bemutatón alapos mítoszpusztítást adott elő Közép-Európa, a Nyugat és Oroszország viszonyáról. A Honvédelmi Minisztérium történész végzettségű volt védelempolitikai főosztályvezetője ezúttal a regényben inkább csak titkosszolgálati mellékhadszíntérként szereplő Ukrajna helyzetét vette górcső alá – és sem az atlantista, sem az oroszbarát, sem a környező országokban uralkodó, sem a magyarok tudatában gyökeret vert sztereotípiákat, legendákat nem kímélte.
„A Máglyatüzet elsősorban azért írtam meg, hogy kicsit jobban képbe kerüljünk saját helyünkről a világban, és tisztábban lássuk a nagypolitika döntései mögötti motivációkat” – hangsúlyozta a szerző.
„Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy a világpolitikát kizárólag a hideg racionalitás mozgatja. Ez azonban nem igaz, legalább ennyire fontos az emberi tényező is”
– mutatott rá. A nagyhatalmak vezetőinek Macrontól Merkelen át Putyinig van egy neveltetésükből, szocializációjukból fakadó világképe, s ez óhatatlanul rányomja bélyegét a döntéseikre is. A regény egyik kulcsszereplője az orosz elnök, aki a szovjet birodalmiság gondolatában nőtt fel, és töltötte el élete első felét. Ebben osztozik vele népének nagy többsége is, akik abban a hitben éltek évtizedeken át, hogy a beloruszokkal és ukránokkal lényegében egy nemzetet alkotnak. Nagyon nehezen dolgozzák fel, hogy az ukránok, és egyre nagyobb számban a beloruszok sem érzik már ezt így. Moszkva e két ország függetlenné válását ’91 után hosszú ideig ideiglenes állapotnak tartotta, amelynek a vége úgyis az lesz, hogy valamilyen lazább államszövetség keretében újraegyesülnek – hangsúlyozta Demkó. Kijevnek a 2010-es évek elején kibontakozó határozott nyugati irányba fordulása ezt alapjaiban kérdőjelezte meg, s a 2014-ben kirobbant konfliktusnak ez volt az egyik fontos eredője.
Hozzátette: természetesen a Kremlnek kifejezetten racionális mozgatórugói is vannak.
Sok geopolitikai elemző szerint Ukrajna a kulcsa Oroszország nagyságának,
ezért Moszkva három évtizede arra törekszik, hogy saját érdekszférájában tartsa, hosszú távon pedig integrálja az országot. Demkó ugyanakkor rámutatott: az elmúlt esztendőkben az oroszok is szembenéztek a valósággal.
„Ma már legvérmesebb orosz nacionalisták sem Lvivről, vagy Kijevről ábrándoznak, legfeljebb Odesszáról, vagy Mariupolról.”
-jegyezte meg, hozzátéve: Putyin minden jel szerint még ennél is realistább igényekkel lép fel. Számára a fő cél, hogy Ukrajna NATO-ba és EU-ba való belépését blokkolja, amelyhez már a Krím annektálása is elegendő ütőkártya, hiszen egyik szervezet sem vehet fel soraiba olyan államot, amelyben területi vitája van bármely szomszédjával.
Oly távol, s mégis közel
Demkó szerint, bár első ránézésre ezek a geopolitikai játszmák számunkra távolinak tűnnek, a kárpátaljai magyarság és hazánk földrajzi elhelyezkedése miatt mégis muszáj a lehető legszorosabban követnünk ezek alakulását. Hiába van aránylag rövid határszakaszunk velük, jelen pillanatban a legfontosabb szomszédunk Ukrajna – mutatott rá Demkó. A szakember szerint
„Ukrajna valójában nem egy ország, hanem több, ráadásul területén komoly civilizációs törésvonalak is húzódnak.”
A északnyugati régió nagy része 1918. előtt az Osztrák-Magyar Monarchiához, 1920-1939 között Lengyelországhoz tartozott. Lengyel nemzetiségű lakosságát – javarészt a németekkel hol harcoló, hol együttműködő ukrán nacionalisták – a II. világháború alatt elpusztították, vagy utána áttelepítették, így mára a lakosság elsöprő többsége ukrán. Ők a legfogékonyabbak a nyugati orientációra és a nemzeti, olykor kifejezetten soviniszta szólamokra.
„Ez az ukrán nacionalista Haarlem”
foglalta össze Demkó.
Keveset beszélünk róla, de van egy olyan része is Ukrajnának, ahol jelentős román kisebbség él. Csernyovci és környéke 1918-ig a Monarchia, 1918-1944 között a Román Királyság része volt. Ukrajnában a mai napig közel félmillió román ajkú ember él. Bár Bukarest politikai okokból mostanában nem igazán hangsúlyozza, valójában a román köztudat nagyon is számon tartja ezt – jegyezte meg Demkó Attila.
A Krím nem csak földrajzilag, történelmileg is külön régiónak tekinthető. Napjainkban az oroszok és az ukránok vitatkoznak hovatartozásáról, ám a 19. századig itt jelentős szláv népesség nem is élt. A félszigetet javarészt tatárok lakták, akiket az orosz, majd szovjet uralom alatt módszeresen szorítottak vissza, időnként kifejezetten brutális módszerekkel, deportálásokkal, tömeggyilkosságokkal. Mára népességének nagy többsége erős és egyértelmű identitással bíró orosz. Demkó szerint
„Moszkva óriási hibát követett el azzal, hogy egy vitatott legitimitású népszavazással csatolta magához a területet, hiszen teljesen világos, hogy egy tökéletesen szabad és szabályos referendumon is simán Oroszország mellett döntött volna a nagy többség.”
Kelet-és Dél-Ukrajna a legforróbb, legellentmondásosabb országrész. A mai konfliktusok gyökerei a 18-19. századig nyúlnak vissza, amikor a ritkán, s javarészt inkább nomádok által lakott területre szláv népességet telepítettek be. Az itt élő emberek identitása kevert, sokan orosznak, sokan inkább még mindig „szovjetnek” vallják magukat, de az ukrán néphez kötődők anyanyelve is általában az orosz. Éppen ezért remélték sokan Oroszországban 2014-15-ben, hogy az egész régió éppen úgy annektálható, ahogyan a Krím. Csakhogy a helyzet itt sokkal bonyolultabb, a lakosság nagy része sem az ukrán, sem az orosz nacionalizmust nem igazán érzi magáénak, s a döntő szót a gazdasági hatalmat kezükben tartó oligarchák mondják ki. Nekik pedig lényegesen kényelmesebb a kaotikus Ukrajnában halászni a zavarosban, mint alkalmazkodni Putyin rendszeréhez. Demkó jellemző példaként említette, hogy
Mariupolból az oroszbarát felkelőket a különben tatár származású Rinat Ahmetov vasmunkásai kergették ki, mert főnökük erre adott utasítást.
Számunkra a legfontosabb régió Kárpátalja, amelynek lakossága jelenleg mintegy 10 százalékban magyar, nagy részük a határ közelében, Beregszászon és környékén él. Tovább bonyolítja a képet, hogy jelentős számban vannak jelen a szovjet időkben ide költözött oroszok is, és sokaknak vannak ruszin gyökereik is. Hagyományosan ők alkották e vidéken a többséget, de az elmúlt száz évben, különösen a szovjet, majd az ukrán uralom alatt módszeresen igyekeztek kiölni belőlük saját hagyományaikat és nyelvüket, így mára identitásuk megroggyant.
Nem szívügyek
Demkó Attila szerint Ukrajna jövője ma még nagyon nehezen körvonalazható.
„Gazdaságilag már most failed state, bukott állam, amelyet évi 20 milliárd dollárból tart a víz felett a Nyugat”
mutatott rá. Ám hozzátette: Ukrajna teljes szétesése senkinek, még Moszkvának sem érdeke, hiszen a helyén keletkező, hatalmas vákuum beláthatatlan következményekkel járna. Demkó szerint éppen ezért
alaptalan várakozás az is, ha Putyinra valamiféle „közép-európai igazságosztóként” tekintünk, aki esetleg visszaadja nekünk Kárpátalját.
A szakember emlékeztetett: Moszkvának egyszer már lett volna lehetősége tisztességesebb határokat húzni a Kárpát-medencében, de nem tették. 1944-45-ben Kárpátalját nem Magyarországnak adták vissza, hanem a Szovjetunióhoz csatolták, Észak-Erdélyt pedig egy az egyben visszaszolgáltatták a románoknak.
„Az oroszok számára Közép-Európában nincsenek érzelmi kérdések. Kizárólag hatalmi szempontok alapján gondolkodnak” – mutatott rá.
„Azt az illúziót felejtsük el, hogy az oroszok jóindulattal viseltetnek irántunk, ám azt is eszünkben kell tartanunk, hogy Moszkvával nem szabad rosszban sem lennünk”
– összegzett Demkó, hozzátéve: Putyin sem azért ápol jó viszonyt Orbánnal, mert a kormányfőt, vagy a magyarokat kedveli, hanem azért, mert jól jön neki, hogy van egy olyan ország az EU-ban, amellyel partneri viszonyt tud kialakítani. S hasonlóképpen: az orosz-magyar kétoldalú viszony magyar részről sem érzelmi kérdés, hanem az érdekekről szól – hangsúlyozta Demkó Attila.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
