Az európai parlamenti választások nem másról dönthetnek, mint arról, hogy az unió megmenthető és megreformálható, vagy belül széthasad és darabjaira hullik.
Vajon milyen konkrét változtatásokra lenne szükség az európai parlamenti választások után az unióban ahhoz, hogy továbbra is élhető kontinens maradjon Európa az európaiak számára?
Először is, az Európai Unió hosszú távú megmentéséhez alapvető, radikális reformokra van szükség az unió szervezetében, működésében, felépítésében és normáiban. Az unió ugyanis jelenlegi állapotában egy felülről irányított, elitista, autokratikus szerveződés, amelynek a demokráciához igen kevés köze van. Tehát ma már nem az a probléma, hogy demokratikus deficit van az unióban, hanem az, hogy az unió nem demokratikus módon működik.
Ebből kiindulva, az uniót a tagállamokon, vagyis a nemzetállamokon belül működő demokráciák modelljéhez kell közelíteni, amelynek lényege, hogy a döntések forrása ne a bürokrácia, hanem az állampolgári választás, a népszuverenitás legyen. Vissza kell térni az unió által a szerződéses dokumentumokban mindig is vállalt, ám az utóbbi években egyre látványosabban megtagadott szubszidiaritás elvéhez, amely a döntéseket a lehető legközelebb viszi az európai polgárokhoz, illetve az általuk közvetlenül megválasztott testületekhez.
Ebből a szempontból a legneuralgikusabb pont az eredeti funkcióján messze túlterjeszkedő Európai Bizottság, amelynek vezetőit politikai és gazdasági alkuk mentén választják ki, s tevékenységében nem az európai polgároknak akar megfelelni, hanem a bizottságot körbefonó és behálózó globális gazdasági és pénzügyi csoportoknak. Éppen ezért a bizottságot vissza kell nyesni döntéshozó, politizáló szervezetből végrehajtó szervezetté, amely az Európai Tanács határozatait hajtja végre és ellenőrzi, jogszabályokat alkalmaz és jogokat őriz.
Ez azt jelentené, hogy az Európai Tanács, illetve a Miniszterek Tanácsa válna a valóságos kormányzattá, amelynek tagjait a tagállamok miniszterelnökei, államfői és miniszterei alkotják, akik mögött mégiscsak demokratikus felhatalmazás van, tehát hatalmuk legitim. A bizottság lehetne a tanács igazgatási, bürokratikus apparátusa, amely a tanács által hozott döntések gyakorlatba ültetését végezné el.
Fontos, hogy a bizottság nem kezdeményezhetne egyetlen tagállammal szemben sem a tagállam jogait korlátozó – a 7-es cikkelyhez, a szavazati jog megvonásához is vezethető – intézkedéseket, ehhez csak és kizárólag a tanácsnak lenne joga, konszenzusos alapon.
Másfelől, a demokrácia megteremtése érdekében az Európai Parlamentnek mint választott képviselői testületnek, szűkített létszám mellett megnövekedett jogokat kellene adni, egészen odáig, hogy a bizottság munkáját ellenőrizhetné, illetve a bizottság egyes, alkalmatlanná váló vezetőjét elmozdíthatná és meghatározott vétójoggal is rendelkezhetne.
Másodszor, meg kell erősíteni az európai polgárok képviseleti és részvételi jogait, mert az unió jelenlegi állapotában nem a polgárok, hanem a nagy transznacionális cégek, a bankok, a pénzügyi háttérhatalmak, illetve egy globalista-neoliberális hálózat érdekeit képviseli elsősorban. Ezért kell a parlament szerepét megerősíteni, illetve az Európai polgári kezdeményezés nevű, közvetlen demokratikus intézményt meg kell reformálni, mert jelen jogszabályok szerint ez is csak látszatintézmény, ugyanis még az egymilliós számot meghaladó, sikeres aláírásgyűjtések is a bizottságnál landolnak, amely kénye-kedve szerint dönt ezek sorsáról, s ha úgy döntenek, még a legátfogóbb állampolgári kezdeményezés is a papírkosárban köt ki.
Harmadszor – és ez nagyon fontos! – végre átláthatóvá kell tenni az unió működését. Mit jelent ez? A politikai döntések formális és informális csatornákon keresztül zajlanak, így van ez az unióban is. A formális döntések, amelyeket a bizottság, a tanács, a parlament hoz, afféle látványpékségként, a politika dizájnjaként működnek, miközben a valóságos és lényeges kérdések az informális csatornákon dőlnek el. Ezek az informális csatornák valójában személyközi hálózatok, amelyek keresztbe-kasul átjárják az unió testét, s az ebben résztvevők gondosan ügyelnek arra, hogy ezek a kapcsolódások ne legyenek láthatók a nagyérdemű közönség előtt.
Kiváló példa ebből a szempontból a Soros-féle hálózat, amelynek láncszemei megtalálhatók a parlament tagjai között, a bizottság körül sürgölődő lobbistákban, agytrösztökben, nem kormányzati szervezetekben és más szervezetekben vagy a kevésbé ismert, a globális multikat és pénzügyi elitet képviselő kerekasztalokban. Különösen felhívnám a figyelmet ebből a szempontból a Soros György által 2007-ben alapított Külkapcsolatok Európai Tanácsára, amelynek tagjai között volt és jelenlegi bizottsági vezetők, parlamenti képviselők, gigacégek, médiabirodalmak főnökei stb. találhatók meg; sajátos módon itt egy kettős hatalmat figyelhetünk meg, amennyiben az unió elitje a Soros György által befolyásolt testületben is megjelenik, s innen már nem kell magyarázni a Soros-hálózat erejét az unió irányításában.
Minden jel arra mutat, hogy az unió a globális elit és az általa irányított hálózat informális uralma alá került, s ezért ennek a hálózatnak a feltérképezése, bemutatása, nyilvánossá tétele talán a legfontosabb kérdés az unió radikális reformja szempontjából. S tegyük hozzá: ha a fent leírt reformok irányába indulunk el, s az európai polgárok akarata határozhatja meg az unió előtt álló kihívásokra adott válaszokat, akkor a migráció nem lehetőség lesz a továbbiakban, hanem veszélyforrás, és az unió nem megszervezni fogja a bevándorlást, hanem megállítani és megvédi a határait.
A tét tehát nagy: az európai parlamenti választások nem másról dönthetnek, mint arról, hogy az unió megmenthető és megreformálható, vagy belül széthasad és darabjaira hullik.
Fricz Tamás
A szerző politológus
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
