Azok a bizonyos régi karácsonyok. A gyermeki naiv rácsodálkozás az ünnep fényeire. A Jézuska-várás izgalma… Az a sok titok, ami körbelengte az ünnepet. A nagyapámmal való délutáni séta vagy szánkózás.
Akkor még esett a hó, s elég volt a kis ajándék is. Mikorra hazaértünk, a nagyszoba ajtaja már zárva volt. Sejtettük, hogy odabent tán a Jézuska munkálkodott, vagy bármelyik pillanatban megérkezhet…. Alig vártuk a vacsorát, még a szívünk tája is remegett, mikor kitárult az ajtó és megpillantottuk a díszbe öltözött fenyőt. Mindig a nagyszobában akartunk aludni, hisz akkor néhány szaloncukrot is el lehetett szopogatni sutyiban. Másnap aztán azt mondtuk, éjjel biztos besurrant egy kisegér és az lopta le a fáról finomságot… S ezen mindenki csak mosolygott.
Már megcsömörlött az ember a bejglitől, a mézesektől, a majonézes salátától, s a kupica idei házi pálinka sem hozza lázba. Ha már ki tudja hányadik vendég kérdezi meg, mint hozott a Jézuska, legszívesebben kifutna a világból. S bizony a felsorolásból kimaradhat egy-két dolog, ami éppen annak fáj a legjobban, aki azt az ajándékot adta.
Mert ez a fránya anyagiasság még ilyenkor is dominál. A Bibliából persze azt is tudjuk, ahogy Jézuska nem volt gazdag, szerény feltételek között növekedett. Lelkiekben, tudásban, emberi erényekben viszont gazdagabb volt bármelyikünknél. Nos, ha így fogom fel kérdést, azt válaszolnám, Jézuska bizony nagyon gazdag volt, övé volt világ minden kincse, de kár, hogy mi emberek szegények vagyunk, mint a templom egere, még ha csillogó palotákban lakunk is….
Minimum meghökkenne a kérdező, ha ilyen választ kapna, de ha mélyebben elgondolkodna rajta, akkor azt mondanám, talán van remény. Akkor talán felfognánk valamit karácsony üzenetéből, a misztériumból. Arról, hogy bennünk van az ünnep, ott lapul az ajándék, nem a fa alatt. Csak meg kellene találni, ki kellene bontani és gyönyörködni benne.
Észrevették? Elfelejtettünk őszintén örülni a másik örömének. Örökké sóvárgunk valami megfogható után. Nekünk sosem elég semmi, ezért aztán sosem vagyunk elégedettek, se boldogok. Nincs egy kedves szavunk, ha ismerőssel találkozunk.
Lehervadt a mosoly az arcunkról… Mi több, nem igazán szeretjük, ha túl közel jönnek hozzánk, azt meg végképp, ha megérintenek… A saját magunk kis univerzumába nem szívesen engedünk be másokat. De akkor mégis mit várunk?
Mindannyian gyermekkorunk karácsonyait sírjuk vissza. Mert valahogy csak a szépre emlékezünk. Amikor az ünnep még valóban másról szólt. Félő, hogy gyermekeink, unokáink ebben az anyagias, közösségi hálós, elferdített valóságban már az égvilágon semmit sem fognak fel karácsony csodájából. Egyszer volt, hol nem volt…?
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
