Az amerikai lány kétségbe esett. Valamit nem csinál jól, gondolta. Pedig egyszerűen csak sose élt az USA-n kívül tartósan.
Egyébként etnikailag görög volt, mondta is, a neve is ezt jelezte. Az a szebb típusú görög nő. Görögország ebben tipikus Balkán: 3 nőtípus, s ő a legszebb típusból származott. Bár sajátos: a görög nők drasztikusan elhervadnak 45 éves kor körül. De ő fiatalabb volt, 35 körüli.
Hiába a görög származás, meg a valószínű büszke görög tudat – hiszen különben nem tanították volna meg a nyelvre gyerekkorában -, mégis ez egy amerikai lány volt. Azaz az amerikai szokásokban nőtt fel.
Ez egyébként érdekes kisebbségi lét: az ember egyes dolgokban kisebbségi, másakban meg többségi nemzetbeli. Magyarországi bolgároknál sokat láttam ezt: az étkezésben abszolút bolgár, az ünnepekben is bolgár, de a társadalmi kommunikációban teljesen magyar.
Szóval az amerikai-görög lány teljesen az amerikai társadalmi szokásokban mozgott. Az amerikai társadalmi létnek sok jellemzője van, pl.:
- mosolygás akkor is, amikor semmi ok rá – s ezt nemcsak bolti eladók csinálják, mert nekik kötelező, hanem ez teljesen általános,
- munkamánia, az amerikainak ez élete központja,
- gyakorlatiasság, azaz a bonyolult magyarázatok kerülése,
- ölelkezés, a testi közelség használata nem-intím helyzetekben is
- túlzások a szavakban, pl. házastársak egymástól úgy köszönnek el, hogy „szeretlek”, s ez nem halivúdi filmek fantáziája, tényleg ez megy,
- a felesleges álbeszélgetés.
Itt a legutóbbi a releváns. Amerikában kötelező „fecsegni”, ez a jó modor jele. Amerikai szemmel az modortalanság, hogy két ember találkozik, pl. szomszédok, majd azt mondják egymásnak, hogy „jó napot!” – az amerikai ehhez hozzátesz pár felesleges mondatot, álkérdést, jelentéktelen választ, pl. „hogy van?”, „ma jó időnk lesz”, „közeleg a hétvége”, „szép nap volt tegnap”, stb.
Szerencsétlen amerikai lány mindezt nem tudta. Ő volt a céges előadó, többnapos onlájn konferencián, s persze ilyenkor kötelező a hallgatósággal kapcsolatot találni. Csakhogy ő amerikai módon tette, ami nem vezetett semmilyen eredményre, hiszen a 20-tagú közönsége zömében kelet-európaiakból és pár nyugat-európaiaból állt.
Időnként már sajnáltam. Délben mindig tartva volt hosszú ebédszünet. Ebédszünet után a lány azzal kezdte – amerikai módra -, hogy megkérdezte „élveztétek az ebédeteket?”. Láttam az arcán a döbbenetet, hogy erre nem kap szabványos amerikai választ, ami kb. ez lett volna: „ó, igen, csodás ebédem volt, s neked?”.
Hogyan reagált a mi 20-fős csoportunk:
- páran zavartan hümmögtek, nem mondva semmit,
- páran kissé sértődve néztek, olyan „neked, baszdmeg, mi közöd az ebédemhez?” tekintettel,
- aztán akadt aki lelkesen elmesélte, részletekbe menően mit ebédelt,
- más elmondta, ő ebédidőben a kutyáját sétáltatta, majd 3 percet beszélt a kutyáról;
a lényeg: „normális” amerikai választ egyet se kapott.
A lány meg nézett, majdnem elsírta magát, gondolván, biztosan ő egy nagyon rossz előadó, hogy a közönsége nem reagál „normálisan”.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
