Közzétették a Ferences Család Konferenciájának levelét, amely Assisi Szent Ferenc halálának 800. évfordulójára készült, és az egész ferences családhoz szól. Az Assisi Szent Ferenc: az örök élet magja. Egy keresztény férfi lelki öröksége című írás személyes és közösségi elmélkedésre, imádságra, megújulásra és konkrét cselekvésre hív.
Szent Pál a Galatákhoz írt levelében titokzatosnak tűnő szavakat ír: „Aki pedig a Léleknek vet, a Lélekből arat majd örök életet.” Ezek a szavak Ferencben beteljesedtek. Miután befogadta magába Jézus Lelkét, odáig menően, hogy saját testében viselte a Megfeszített jegyeit, maga is az evangélium magjává vált, amely az örök élet gyümölcseivel van tele.
Ez az az értékes örökség, amit ránk hagyott. Egy olyan örökség, amely ma is szól a mi generációnk szívéhez és elméjéhez, ezzel segítve bennünket hinni az evangéliumban, eljutni „az Úr lelkének és szent működésének birtoklására”, és hogy a béke jeleivé váljunk.
Ezzel a levéllel szeretnénk megköszönni az Úrnak az evangélium magvát, amelyet 800 évvel ezelőtt elültetett az egyházban, és amely ma is él és gyümölcsöt hozó. Együtt szeretnénk felidézni ennek a keresztény történelemnek néhány alapvető szempontját. Ezek a szempontok örökségül szolgálnak mindazok számára, akik Ferenc példáját követve az Úr Jézus nyomdokaiba kívánnak lépni.
A végrendelet fog minket vezetni, amelyet a szent nem sokkal halála előtt írt. Ebben Ferenc felidézte tapasztalatainak kulcsfontosságú pillanatait: a kezdeti eseményeket, a találkozást az egyházzal és a testvéreivel közösen.
Csak ebből a múltból kiindulva – mondta – lehetséges megérteni a jelent és építeni a jövőt.
Így tehát számunkra is értékes örökséget jelent ez az elbeszélés „Ferenc szándékainak” megértéséhez. Így választhatjuk ma újra a mi evangéliumi hivatásunkat, összhangban a szent által megélt keresztény élet tervével.
1. A találkozás, ami mindent megváltoztat
Egy irgalommal és hittel teli mag
„Az Úr a következő módon mutatta meg nekem, Ferenc testvérnek, hogyan kezdjem el a bűnbánattartást.”
Így kezdődik a Végrendelet. Ferenc egy mély megtérésről számol be: az Úr gyökeres változást adott neki életszemléletében és élettapasztalatában. Ez már nem a lovag logikája, akinek mindenekelőtt fel kell emelkednie a hatalomba. Hanem a testvéré, aki osztozik a legkisebbek sorsában, a legkisebbek közé süllyed, akikhez ő is tartozik, mert ő is leprás. Ez egy olyan megtapasztalás volt, amely átalakította szíve ízlését és elméje logikáját. Megszabadította őt a vetélkedés uralta lét keserűségétől. Elvezette őt a megosztás örömében átadott élet édességéhez.
A leprások szemei
Ez a fordulat egy kettős találkozásnak köszönhető. Először is a leprások arcával. Ferenc elhagyta Assisi kényelmét, és közéjük ment. A Végrendelet egyszerű és mély szavakkal emlékezik erre: „És maga az Úr vezérelt közéjük, és én irgalmasságot cselekedtem velük.”
Íme a kulcsszó: irgalmasság. Ferenc élete nem azért változott meg, mert a szegénységet választotta, hanem azért, mert irgalmasságot cselekedett. Természetesen a szegénység volt az út, amin ide megérkezett. Ha nem közeledett volna hozzájuk, osztozva a szegények sorsában, nem szentelhette volna szívét a nyomorúságuknak.
A szegénység választásában rejlik minden más erény, amely Ferenc számára kedves volt: az alázat, a türelem, az egyszerűség, a minoritás. Nélkülük nem lenne irgalmasság.
Ezért nem szabad soha szétválasztanunk a két szót. Az irgalom nélküli szegénység bálvánnyá válik. Az irgalom szegénység nélkül ideológiává redukálódik.
A Megfeszített szemei
A megtérés akkor teljesedett be, amikor Ferenc találkozott a San Damianó-i megfeszített Krisztussal. Előtte fakadt elő a szívéből az az ima, a Pater Nosterrel együtt, amelyet a testvéreivel állandóan mondott, és amelyről később ismét be akart számolni a Végrendeletében: „Imádunk téged, Legszentebb Urunk Jézus Krisztus, itt és a világon lévő minden templomodban, és áldunk téged, mert szent kereszteddel megváltottad a világot.”
A megfeszített Krisztus dicsőséges arcán Ferenc a Fiúnak az Atya felé fordított nyitott tekintetét látta. Ezek a szemek Isten szeretetének biztos jele voltak minden sebesült, üdvösségre szoruló ember iránt.
Ez volt a „kereszt igéje”, amit a San Damianóban hallott: Isten szegénnyé lett, közénk jött, hogy irgalmasságot cselekedjen velünk. Itt és minden más templomban, ahol a dicsőséges Krisztust szemlélte, ezt az imát ismételgette, mintegy hittapasztalatának szintéziseként annak az arcnak az irányában, amelyben minden alkalommal felismerte, ezért imádta és áldotta, dicsérte és megköszönte a szeretetet, aki az Isten.
Egy új ember született
A leprások és a Megfeszített tekintete az örök élet magját adta Ferencnek. Attól a pillanattól kezdve a Krisztusban kinyilatkoztatott Atyaisten dicséretében, önmaga iránti alázatban, szeretett fiúnak érezve magát, és minden ember iránt irgalmasan, áldott testvérként fogadva kezdett el élni. Egy új ember született, akiben az evangélium gyökeret vert, így igazi és új bölcsességet nyert önmagáról, az emberiségről és Istenről.
2. Az egyház, egy szegény, de termékeny föld
Hová ültessük a magot?
Megtérése után Ferenc egy döntő kérdéssel nézett szembe: hová ültesse el a magot, amelyet Isten engedett benne megszületni? Milyen talaj a legalkalmasabb arra, hogy növekedjen és gyümölcsöt teremjen?
Az egyházi helyzet abban az időben nem volt könnyű. A papság gyakran erkölcsileg és lelkileg elszegényedett. Sok világi mozgalom, erős evangéliumi elkötelezettséggel, megítélte, elmarasztalta és elhagyta ezt az egyházat.
Ferenc számára azonban az Egyház továbbra is a példabeszéd terepe maradt, amelyben a Magvető soha nem hagyta abba a mag vetését. Még a sziklák, tövisek és a kemény föld ellenére is az a mező maradt az a hely, ahol az evangéliumi mag kicsírázhatott.
San Damiano: megtanulni szeretni az Egyházat
Ferenc körülbelül egy évet töltött a San Damianóban, miután elhagyta az apai házat. Ez volt az az időszak, amikor Ferenc az egyházi életben nevelődött, megtanulva alázattal és hűséggel szeretni azt anélkül, hogy a tökéletesek lelki büszkeségébe esne. A szegény Péter pappal élt együtt, aki ott szolgált. Barátság szövődött közöttük.
Ebben az időszakban „határtalan bizalmat adott neki (nekem) az Úr és ad szüntelenül papjai iránt”, vagyis az egyházba. Egy olyan mély élmény, amely örökre megmaradt: „…ha szegényes papokkal találkoznék a világban, … úgy akarom tisztelni, szeretni és becsülni őket és a többieket, mint uraimat.”
Ezzel a szegény pappal evangéliumi identitása szempontjából döntő időt töltött együtt. Annak az egyháznak a hitében nevelték, amelyet azon szentségi helynek ismertek el, mint ahol Isten szeretete megnyilatkozik.
Az Eucharisztia: a misztérium szíve
Az Eucharisztia volt ennek a misztériumnak a biztos bizonyítéka. Benne „nap nap után” a Legfölségesebb és Mindenható hagyta, hogy a papok szegény és talán tisztátalan kezeibe kerüljön.
Ferenc ámulva emlékszik vissza erre: „Isten magasságbeli Fiából testi szemeimmel itt e földön semmi mást nem látok, mint szentséges testét és szentséges vérét.”
Az Eucharisztia iránti nagy áhítatban két alapvető mozzanat fonódott össze: a szeretet ama szegény föld iránt, amely az egyház, amelyben Isten „nap nap után leszáll … és a pap kezébe adja magát”, alázatosan alárendelve magát neki; és annak az Istennek a misztériumának szemlélése, aki az „alázat”, aki nekünk adja magát „a kenyér kicsiny alakjában”.
Az Eucharisztia szegény és alázatos kenyerében Ferenc nemcsak az egyház értékének emlékeztetőjét tartotta a kezében, hanem azt a szentséget is, amelyben mindennap szemlélhetjük Jézus logikáját: az alázatot és a szegénységet, mint az irgalmasság ajándékává válás egyetlen módjait.
3. Testvérek, hogy békét hozzanak a világra
A testvérek ajándéka
A San Damianóban Ferenc megtalálta a helyét az életben. Semmi mást nem keresett. De Isten ismét meglepte, és egy váratlan ajándékkal ajándékozta meg: testvéreivel.
Velük kellene élnie „a szent evangélium szerint”, és bejárnia a világot, hirdetve a békét. Az evangélium magja a legbőségesebb gyümölcsöt kellene hogy teremje.
Egy hatalom nélküli testvériség
Ferenc így emlékezik vissza: „És miután testvéreket adott mellém az Úr, senki sem mutatta meg nekem, mit kell tennem, hanem ezt ő, a Magasságbeli nyilatkoztatta ki nekem, hogy a szent Evangélium szerint kell élnem.”
Első társaival nem egy piramis formájú Rendet, hanem egy köralakot mutató testvéri közösséget akart létrehozni. Meg akarta szüntetni a feudális rendre jellemző vertikális hatalmi elvet. A szolgálat kölcsönösségét akarta megteremteni, amelyet az Evangéliumban látott felragyogni.
Még a feltételeknek is meg kellett felelniük ennek az álomnak: „És senkit ne hívjanak priornak, hanem általában mindenkit kisebb testvérnek szólítsanak. És egyik a másiknak mossa meg a lábát.”
Két személy garantálta volna ezt a stílust: az „elöljáró”, mint „miniszter és szolga” a testvérek szolgálatában, mintegy „anyaként”, aki képes a közelségre és a gondoskodásra a nehéz időkben. Csak így teremthetnek a testvérek egymás között igazi „otthonosságot” és „családiasságot”, hiteles gyümölcsöket és biztos garanciát az „Evangélium szerinti” együttélésre.
Ezt a logikát erősíti meg az, amit Ferenc egy meg nem nevezett miniszterhez szóló gyönyörű levelében írt: „tekintse kegyelemnek” azokat a nehézségeket, amelyeket testvérei vezetése során tapasztalt. Az emberi kapcsolatok néha fájdalmas csodája az, ami – ha az evangélium nevében éljük meg – egy testvéribb világhoz vezet.
Tanúk, akik a békét hirdetik
A testvériességből fakad a második fontos gyümölcs: a béke tanúi és hírnökei legyenek.
Ferenc így emlékezik vissza a feladatra, amelyet az Úrtól kapott: „Az Úr nyilatkoztatta ki nekem, hogy ezt a köszöntést használjuk: Az Úr adjon neked békességet!”
Ez sokkal több volt, mint egy egyszerű köszöntés: ez egy evangelizációs program volt. És ez csak akkor valósulhatott meg, ha igazi kisebb testvérekként maradtak meg a nép között. „Tanulatlan és mindenkinek alávetett” emberek: egyszerűségük és minoritásuk kellett hogy legyen a békeköszöntésük alapja és az a stratégia, amely ezt hitelessé tette.
A Regulában ezt így pontosította: „mikor a világban járnak, ne civódjanak, se szóharcot ne folytassanak, se másokat meg ne ítéljenek; hanem legyenek szelídek, békességszerzők és szerények; kedvesek és alázatosak, s nyíltan szóljanak mindenkihez, ahogyan illik.”
Csak így, erőszaktól mentesen és alázatos alárendeltségükben erősen, tudták betölteni feladatukat: „Ha valamilyen házba bemennek, először ezt mondják: Békesség e háznak.”
És éppen azért, mert „kisebb testvérek” voltak, azaz „az Úr udvari bolondjai, akiknek békére kell indítaniuk az emberek szívét”, Ferenc ismét a Regula ugyanazon szövegében röviddel korábban megtiltotta a testvéreknek, hogy lovagoljanak. Nem járhatták a világot Krisztus lovagjaiként, hogy felülről rájuk erőltessék igazságuk erejét. Arra voltak hivatottak, hogy alázatosak maradjanak, „alacsonysorsúak és megvetettek, szegények és félkegyelműek, betegek, leprások és útszéli kéregetők közt” élve.
Csak így lehetnek annak alázatos és békés jelenlétnek a példái, amelyre szükség van a tisztelet és a párbeszéd ösztönzéséhez. Csak így mozdíthatják elő a békét az Egyházban, a társadalomban és a világban.
4. A mag tovább csírázik
Az örökség, amely hív minket
Ez az a magja az örök életnek, amelyet Ferenc szívébe ültettek. Egy mag, amely a megfeszített Krisztus szeretetében tele van hittel és az emberek iránti irgalommal.
Hogy segítse növekedését, az egyház szegény, de termékeny talajára bízta. Már itt el akarta kezdeni megvalósítani abban az evangéliumi álmot egy olyan békés világról, ahol mindannyian testvérek vagyunk.
Három kulcsfontosságú evangéliumi szava van ennek az értékes örökségnek:
•Irgalmasság a szegények iránt és a keresztre feszített Krisztus szeretete.
•Az Egyháznak való alárendeltség, amelyben egyedül Istennek az a szeretete lesz jelenvaló, amely magává az Eucharisztiává válik.
•A szolgálatból és vendégszeretetből álló testvéri élet, amely előfeltétele annak, hogy hitelesen hirdethessük a kiengesztelődést és a békét.
A mi felelősségünk
Ez egy olyan küldetés, amely ma is folytatódik. Felelősségteljes erőfeszítést követel tőlünk, hogy az evangéliumi élet magvát láthatóvá és gyümölcsözővé tegyük.
A ferences család férfiai és női tagjai immár 800 éve ezt a hivatást teszik jelenvalóvá. Családi szellemben, ki-ki a saját személyes hivatása szerint, „a Szent Evangélium formája szerint” él.
Amit mindannyiunktól elvárnak, az a keresztény életünk alázatos és szegény, mégis kitartó és nagylelkű magjának gyümölcsözővé tétele, legyünk bármilyen életállapotban is.
Igazi kereszténynek lenni azt is jelenti, hogy jó állampolgárok vagyunk. Valódi problémákkal foglalkozunk, és innovatív megoldásokat keresünk egy igazságosabb és testvériesebb világért. Ez az egyetlen módja annak, hogy reményt adjunk a békére.
Zarándokok a végső Város felé
Hogy el ne csüggedjünk ebben az elkötelezettségben, Ferenc arra emlékeztet minket, hogy „zarándokok és jövevények vagyunk ebben a világban”. Olyan emberek, akik úgy élnek, hogy a végső Városra várnak.
A mi erőfeszítéseink a zarándokok erőfeszítései, olyan emberek erőfeszítései, akiknek nincsenek végső megoldásaik, de akik tudják, hová tartanak. Tudják, hogy az örökkévalóságra hivatottak, úgy, hogy közösségben éljenek az élő Istennel és közösségben éljenek egymással.
És tudják, hogy ez a közösség csak akkor lesz teljes és végleges, amikor „Isten lesz minden mindenekben.”
Úr Jézus Krisztus,
köszönjük az örök élet magját,
amit Ferencben elültettél.
Köszönjük, mert a mag tovább csírázik,
nemzedékről nemzedékre.
Teremjen gyümölcsöt ez mindannyiunkban:
irgalmasságot a szegények iránt,
szeretetet irántad, a Megfeszített iránt,
hűséget az Egyházhoz,
szeretetet az Eucharisztia iránt,
testvériséget hatalom nélkül,
tanúságtételt a békéről.
Segíts nekünk, hogy „a szent evangélium mintája szerint” éljünk,
ahol vagyunk és működünk.
A Lélek tegyen minket szenvedélyes keresztényekké, e kor polgáraivá,
akik képesek kezelni a valós problémákat
és egy igazságosabb és testvériesebb világot keresnek.
És emlékeztess minket, hogy a remény zarándokai vagyunk,
úton a végső Város felé,
ahol Isten, a te Atyád és a mi Atyánk lesz minden mindenekben.
Ámen.
Rajtunk múlik, hogy gyümölcsöt teremjen.
Assisi, 2026. január 10.
Szent Ferenc halálának 800. évfordulója 1226–2026
Massimo Fusarelli OFM miniszter generális
Carlos Alberto Trovarelli OFMConv miniszter generális
Roberto Genuin OFMCap miniszter generális
Amando Trujillo Cano TOR miniszter generális
Kauser Tibor OFS miniszter generális
Daisy Kalamparamban, az IFC-TOR elnöke
Az írás füzetszerű változata digitális formában elérhető a Magyarok Nagyasszonya Ferences Rendtartomány honlapján.
Forrás: Ferences Média/Romkat.ro
Illusztráció: Ferences Média
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
