A múlt század nyolcvanas éveiben találkoztam először a pozsonyi Hét szerkesztőségében Fogarassy Lászlóval, aki valamilyen könyvismertetést hozott Ozsvald Árpádnak. Kissé rekedtes hangon beszélt, és hozzá is hangosabban kellett szólni.
Amikor elment, megkérdeztem akkori főnökömet, ki volt ez a hatvanas éveiben járó úr. Ozsvald tömören így jellemezte: egy önkéntes történész. Hivatását tekintve jogász volt, és élete nagy részét könyvtárosként töltötte a pozsonyi Gumon vállalatnál, de éppen ez a munkakör tette lehetővé számára, hogy a levéltárakat és a nagy könyvtárakat bújja Pozsonytól Prágán és Budapesten át egészen Bécsig.
Az akkor még háromnyelvű Pozsonyban született 1920. január 1-jén és magától értetődően anyanyelve mellett kiválóan beszélt németül és szlovákul, majd egyetemistaként a latint és a franciát is megtanulta, és az angollal is jól elbírt. Fiatal korában aktívan cserkészkedett, így nem meglepő, hogy 1990 után megírta a felvidéki magyar cserkészet két világháború közötti történetét is. Az igazi érdeklődési köre azonban az I. világháborút követő néhány év közép-európai hadtörténete volt, és a hivatalos szakma szerint is ennek a témának az egyik legalaposabb ismerője.
Sokat foglalkozott a Magyar Tanácsköztársaság hadseregének tevékenységével, azokkal a hadműveletekkel és felkelő harcokkal, amelyek az új határok kialakítását voltak hivatva befolyásolni.
Mindennek igyekezett alaposan utánanézni, ami különösen az 1950-es években nem volt egyszerű feladat. Már az a tény is, hogy szakmán kívülinek számított, nem volt jó ajánlólevél számára. Többször szeretett volna zárolt könyveket is kikérni, ami sokszor gyanakvásra adott okot. A budapesti Széchényi Könyvtár akkori illetékese még „feljelentő levelet” is írt a pozsonyi Egyetemi Könyvtárba, hogy vigyázzanak erre az alakra.
Ő maga is levelezgetett, de nem a lejáratás céljából, hanem információkat szeretett volna kapni az események még élő résztvevőitől és szemtanúitól. Lukács György filozófussal, a kommün népbiztosával több levelet is váltott, és a támogatását kérte a munkájához. De írt Károlyi Mihálynénak és Balogh Edgárnak is. A befolyásos emberek segítsége nagyon elkélt, mivel az eseményekről főleg a levéltárakban található iratok és dokumentumok alapján lehetett megbízható képet alkotni. A korszakot tárgyaló összefoglaló munkák ugyanis sokszor ideológiai vagy éppen nemzeti szempontok alapján íródtak.
A csehszlovákiai történészek egészen másként látták ugyanazt, mint a magyarországi kollégák, az osztrákokról már nem is szólva.
A soproni népszavazás, a nyugat-magyarországi gerillaharcok történészi feldolgozása éppen Fogarassynak köszönhetően kapott új lendületet és terelődött helyes irányba. Az akadályok ellenére nem hagyta egykönnyen lerázni magát. Olykor több helyen kellett házalnia egy-egy dolgozatával, mire valahol megjelent.
Ennek a kitartásnak végül meglett a gyümölcse, mert több alkalommal is kapott szakmai díjat és elismerést. 64 történelmi tanulmányt publikált, emellett forrásokat is közreadott, recenzióinak a száma pedig meghaladta a 100-at. A témával kapcsolatos valamennyi könyvet megszerezte, ezekről ismertetőket vagy bírálatokat írt. Szakmai kvalitásait talán az igazolja a leghívebben, hogy 1990. május 7-én Budapesten a Hadtörténeti Intézetben megvédte kandidátusi értekezését (A magyarországi Tanácsköztársaság katonai összeomlása). 1994. szeptember 3-án hunyt el Pozsonyban.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2020/5. számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
