Amikor kerek negyven esztendeje megjelent Esterházy Péter Függő című regénye, alatta alcímként a Bevezetés a szépirodalomba, bizony, a könyvön túl ez a hetykén odavetett alcím is lázba-izgalomba hozta az olvasót. Azóta már tudjuk, a hetyke odavetés és a könyv mérföldkő volt a magyar irodalomban. Bizonnyal mérföldkő lesz Mohai V. Lajos új verseskönyve is, melynek nem kevésbé hetyke (a szótárból válogatom a szinonimáit: kihívó, pimasz, legényes, kackiás, délceg, huszáros, betyáros) címe van: Utószó a magyar költészethez.
Mintha ugyan a magyar költészet lezárult vagy lezárható volna… Hát nem, persze hogy nem. Ez itt inkább költészetesztétikai tisztelgés, olyanféle adalék a magyar költészethez, mely a bensőségesen ismerős, már bejáratott, bennünk doboló klasszikus prozódia újraolvasója. Efelől a kötet szerkesztőjének, Vári Györgynek az előszava (Előszó egy Utószóhoz. A melankólia derűje) is biztosítja az olvasót: „Utószó ez, de nem összegzés, és végképp nem búcsú, nem inkább, mint minden véglegesnek, tartós érvényűnek remélt megszólalás.”
A kötet versei öt nagy ciklusba rendeződnek: A megbántott kert, Weöres Sándor hangszere, Versek a magyar népdalhoz, A költészet hatalma (ez konkrétan tizenhárom Arany-pastiche-t foglal magába) s végül a Ferde tájkép. A gyűjteménynek határozottan a megidézés, az olvasóban élő magyar irodalom felelevenítése a célja, ezért épít főként a népdal ritmusára, a kései Arany János hangjára vagy a játékos-zsonglőr Weöresre. Amit ehhez szerzőnk hozzáad, az ő maga, a már jól ismert világával: tél, kert, lovak, komorra hangolt táj. Egyik nyolcsoros kedvencemnek már a címében is benne a monoton komorság: „Szitáló esőben halványak a házak, / szitáló esőben árnyak botorkálnak. / Szitál az eső, eresz csörgedez, / ablaküvegre álmot permetez. / Szitáló esőben mosdanak a házak, / szitáló esőben árnyak motoszkálnak. / Szitál az eső, szomorú az ég, / ablaküvegre szomorúan néz.” (Szomorú ég). Most függetlenül a szóismétlésektől és a kiváló akusztikától: bravúros, ahogy az ablakot belopja a kinti képbe, ezzel ugyanis magát hozza be: ott ülünk mi is az ablak mögött, s mintha a kinti történéseket is mi hangolnánk szomorúra. A Szomorú ég című Mohai V.-vers címe ez is lehetne: Szomorú én.
Ennél még sejtelmesebb (az ugyane – második – ciklusból származó) másik kedvencem, a Hideg van. Mindössze tíz sor, ezért az egészet idézem; amúgy vizuálisan a két szélső négysoros szakaszt a közepére helyezett és beljebb kezdődő kétsoros köti össze: „Az utcai lámpa fénye / hurok a tuják tövére. / Nehéz pora az Égnek / rácsozott térbe tér meg. / Földben egy Vén Kutya / Teste. Fuldokol az este. / Hűtlenül kullog utána / Árnyéka, távoli mása. / Őrzi álma nyomát, / Földben egy Halott Kutyát.”
A Weöres Sándor hangszere ciklus mind közül a leghosszabb. Ezek apró, néha mikroszkopikus hangulatjelentések, hang-észlelések, a környező világ hangutánzó szavai, mint amilyen a Ködben című négysoros: „A köd a kertbe harap, / talajmenti a fagy, / novemberi ködön át / fölözött tej a világ.” Jól kivehető ebből a példából is, mekkora szerepet játszik e versekben a látvány, a vizuális élmény, miközben – természetesen – a szerző belső világáról szólnak. Nagy hangsúlyt kap a lakókörnyezet leírása, ez többnyire a hideggel, a romlással, a pusztulás képével társul, mint például a Falusi házak című versben, ennek utolsó szakasza az elsőnek a variációja, visszaéneklése: „Fáznak magukban / hidegben állnak, / csontig kihűltek: / falusi házak.” De ebből a fajtából való A régi ház is: „Fejem fölött a földes padlást / szuvas gerenda tartja vállán. / Nyakamba hólé csepereg le, / rám nem vigyáznak a falak se.”
Markáns hang, erőteljesen áthallásos és árnyalt vizualitású költészet Mohai V. Lajos legújabb világa. Olyan autogram, mely magán hordoz sok-sok korábbi autogramot. Letisztult, pompás adalék a magyar költészethez.
Csanda Gábor
Mohai V. Lajos: Utószó a magyar költészethez. Prae Kiadó, 2021. 128 oldal.
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
