A mi életünkben egy paradigmaváltás megy végbe a világunkban, pontosabban a fejünkben. Újfajta gondolkodásmódra nyílik kilátás, melyet az intuíció isteni sugallata irányít!
ELMEROGGYANTSÁG
Az elménkkel semmi baj nincsen – Gondoljuk mi. De vizsgáljuk meg egy kicsit közelebbről ezt a kérdést. Milyen is az emberi elme? Olyan, mint egy kehely, melyben mindenféle gondolat keveredik. Az elménk befogadó és sok esetben szinte minden információt befogad a terébe, amit azután próbál megszűrni, szelektálni. A nem tetsző dolgokat kidobja, vagy figyelembe sem veszi, míg a tetszőekkel eljátszik. Az emberi elméről ekként gondolkodva az a téves kép alakulhat ki bennünk, hogy nyitott. Ennek azonban ellentmond a gyakorlati élet, amely elménk korlátaival szembesít kegyetlenül és könyörtelenül.
Korunk jellegzetessége, hogy mindannyian saját mentális konstrukcióink – gondolati képződményeink – befolyása alatt állunk. Ezekkel olyannyira együtt élünk, hogy szokásokká és automatizmusokká váltak az elménkben. A gond ezekkel az, hogy észrevétlenek, s roppant hatásosan manipulálják az elménket, hiszen legtöbbször fel sem tesszük a kérdést: miért csinálom ezt vagy azt? Annyira földhöz kötötté vált az elménk, annyira önkéntelenül mozognak benne a múlt mintái, sémái, idegpályái, hogy már fel sem tesszük a döntő kérdést: lehet-e ez másként, mint a megszokott módon, a hagyományos stílusban, a begyakorolt úton?
Fenemód lekorlátozzuk magunkat, s ezt sokszor észre sem vesszük. Talán csak olyan kivételes alkalmakkor, mint egy gyermekkel való beszélgetés… – csak leszünk figyelmesek az elménk beidegződéseire. Mert egy gyermek még őszintén kíváncsi ránk, a többi emberre, az élet dolgaira. Egy felnőtt nem koncentrál olyan mértékben a beszélgetőpartnerére, mint egy gyermek. A gyerekeknek még tágak a határai az elméjükben. Ők még nem alakítottak ki a kudarcélményeikből oly sok előítéletet, mint a felnőttek. Utóbbiak vélt vagy valós sérüléseiknél fogva önvédelmi mechanizmusokat építettek ki. Mentális konstrukciókezek, amelyekről elhitették magukkal, hogy alkalomadtán megvédik, körülbástyázzák őket és a biztonság illúzióját keltik az emberben. Ennek hátránya egyrészt abban keresendő, hogy elzárja az embert a megismeréstől, másrészt rengeteg energiát emészt fel.
Status quo:
az elménk rengeteg energiát fogyasztaz erőinek nagy részét saját automatizmusaira kénytelen elhasználnibeszűkíti, korlátozza saját lehetőségeit – nesze neked lazaság és önfeledtség!hátráltatja magát a valódi élmények teljes átélésébenkimaradnak az életéből a lelki örömökönrontó kört generál magának: egyre kevesebb töltődés, egyre rosszabb önértékelés
A hétköznapok így könnyen megszürkülhetnek, a szép emlékek megfakulhatnak és a jövő bizonytalanabbá válhat, mint korábban volt. Az elme veszít erejéből, az elme öregszik és nem tudja magát regenerálni, mert hiányzik belőle a töltés, a nafta, a sikerélmény, az életben lét spontán megtapasztalása.
KITÖRÉS AZ ELME KORLÁTAI KÖZÜL
Nevetségesen együgyű és egy ügyű az emberi elme, mely nélkülözi a valódi hatalmat, de paradox módon elhiteti magával, hogy rendelkezik vele. Az elme mindig harcol, mégpedig az irányításért: a saját igazáért, azért, hogy bizonyítson, azért, hogy fölényeskedjen, azért, amiben hisz. Csak egy a bökkenő, hogy esélye sincs kitörni a helyzetéből. Az elme ereje minimális. Az emberi szónak és gondolatnak az évezredek alatt a minimálisra csökkent a súlya a spirituális világban. Ez nem azt jelenti, hogy ne lenne képes pár hónap alatt megbetegíteni önmagát, vagy egyetlen mondattal szétrombolni egy nagy művet. Sajnos, erre továbbra is képes az elme. De az isteni világokba bepillantani és folyamatos kapcsolatot fenntartani azokkal, már nem képes. Ezt a képességét régen elveszítette önhibájából.
Mit nyerhetnénk, ha képesek volnánk elménk pórázait eltépni és a problémáinkat, hibás reflexeinket levedleni? A csodát! A csodák nem az anyagi világ teremtményei. Jóllehet, fizikai érzékszerveinkkel tapasztaljuk a csodákat, de az eredetüket nem itt kell keresnünk. A csodák alapvetően szellemi természetűek. Sokan a szellemüket a fejükben keresik, mert az elméjükkel azonosítják. Valójában az emberi szellem egy rendkívül parányi részét használjuk ki, csupán néhány százalékát. Az elme korlátaiból, szokásaiból és anyagra hangoltságából a kitörést az intuíció jelenti.
Az intuíció egy összekötő kapocs a testi és a szellemi síkok között. Az intuíció kétféle létformát kapcsol össze: az anyagit és az anyagtalant. Ezzel kimondtam, hogy az intuíció forrásai nem az ember, hanem valamilyen isteni szféra. Ahhoz, hogy igazán és tisztán intuitívvé váljunk, mindenképpen hangolnunk kell magunkat, ha úgy szimpatikusabb a megfogalmazás, akkor át kell lényegülnünk.
Az intuíció olyas valami, ami annak következtében jön létre, hogy köztünk és az univerzum között valami előnyös konstellációt alkot. Az intuíció tehát az áthidalás, melyhez szükségeltetik maga az isteni idea, amely egyébiránt állandóan jelen van és mindent áthat az univerzumban, valamint a befogadó ember. Ha tehát mi vevők vagyunk az intuíciókra, ha az elménk alkalmas az isteni eszmék érzékelésére, akkor az intuíció spontán belénk hatol.
Helyesebb volna úgy fogalmazni, hogy az intuíció felmerül a belső világunkból, ugyanis az intuíció nem kívülről érkezik. Amikor azt írtam, hogy az univerzumból meg az isteni világokból származik, akkor azt nem úgy értettem, hogy kívülről, hanem hogy a lényegéből. Említett terek azonban mindent kitöltenek, így az embert is. Voltaképpen az anyag sem más, mint egyfajta besűrűsödött szellem. A szellem kitölti a teremtést, ezért mondják rá, hogy mindent áthat. Ez majdnem olyan, mint az energia: teljesen mindegy, hogy hol él valaki, energiából épül fel. Energia viszont nem létezik önmagában, mert minden energia valamilyen szellemiséghez, információhordozó tudathoz kapcsolódik.
Ha az ember szeretne szellemi – spirituális – megtapasztalásokhoz jutni, valódi misztikus élményeket megélni, megérteni magasabb rendű folyamatokat, felfedezni saját zsenijét, állandó és kiapaszthatatlan kreativitást átélni, felülemelkedni a mindennapi gondokon, akkor az elméjét fokozatosan rá kellene hangolnia az intuíciók szintjére. Az intuíció ezért valaminő egyesülés, eggyé válás egy szellemi ideával. A szellemi villámcsapás, a kész megértés, a megvilágosodás, vagy eleinte csak egy-egy ötlet mind intuíció.
Léteznek intuitív alkatok, akik ösztönből, szinte zsigerből ráéreznek erre a tudatmezőre. (Nem mintha csak egyetlen tudatmezőből származnának az intuíciók.) A nők beállítottsága alapvetően intuitív. S itt érkezünk el egy másik témához: a lélek feltárásához. A spirituális hagyomány központi eleme a léleknek mint isteni forrásnak a szerepe az emberben. De ez túl messzire vezetne.
Összegezve az eddigiek, aki elég bátor ahhoz, hogy a felszín alá is lemerüljön önmagában, akit a valóság tiszta megismerése sarkall, aki valódi önismeretre vágyik, akit az intellektusán túli észleletek is érdekelnek, aki a szellemi ismeretekre vágyik, akit a kozmosz és a teremtés titkai csábítanak, annak komolyan érdemes elgondolkodnia az intuíció jelentésén és azon, hogy hogyan hangolja az elméjét a felsőbb sugallatokra. Az ilyen egyéni erőfeszítéseknek és személyes áttöréseknek felbecsülhetetlen haszna van az emberi sorsban, hiszen közelebb visz Istenhez.
Boldog napot!
Száraz György
The post Az intuíció és az elme appeared first on Boldognapot.hu.
Forrás:boldognapot.hu
Tovább a cikkre »
