A középkori inkvizíció születésében kiemelt szerepet kaptak a katharok. Azonban, amikor az meggyőzés eszközei már nem bizonyultak hatékonynak, fegyverrel léptek fel ellenük.
Cikksorozatunk előző részében az inkvizíció előzményeként a kathar eretnekség gondolatait és hatását mutattuk be. Az Egyház, felismerve az eretnekek fenyegetésének veszélyeit, el akart távolítani testének fertőzöttnek tartott tagját, mielőtt az a többi részt is megbetegíti. A keresztesek katonai támadása előtt más utakon próbáltak fellépni a katharok ellen. Az inkvizíció születése fontos jogi újítás volt. Addig az egyházi bíróságok csak a vádló fél kérésére jártak el. A vádló volt felelős a bűncselekmény bizonyításáért és a bíró meggyőzéséért, hogy a büntetés kiszabásának szükségességéről – írja a muyintersante.com.
A 12. század közepétől az inkvizíciós eljárás a püspökök és megbízottjaik kezébe adta a kezdeményezés lehetőségét az eretnekségi ügyekben. Az inkvizíció (jelentése kikérdezés, nyomozás) a feljelentéssel végződhetett – amiben az Egyház egyre aktívabb szerepet vállalt. Az inkvizíció az eretnekség, boszorkányság és istenkáromlás elleni küzdelem eszközeként jött létre.
Küzdelem a háború előtt
Az eljárást hivatalosan III. Luciusz pápa vezette be az 1184-es veronai zsinaton. A német-római császár, I. Frigyes egyetértésével – aki szintén érdekelt volt a tekintéllyel szemben fellépő eretnekek korlátozásában – kihirdették az Ad abolendam bullát, amiben több mozgalom mellett a katharokat is eretneknek nyilvánították.
Az inkvizíciós eljárás az egyes egyházmegyék püspökeinek ellenőrzése alatt maradt, a püspöki törvényszékek által hozott ítéletek végrehajtásában pedig tetszőlegesen a világi hatalommal működhettek együtt. Munkájuk szigorú ellenőrzés alatt folyt: aki hanyagul, vagy nem kellő buzgalommal végezte a vizsgálatokat, akár hároméves felfüggesztéssel nézett szembe.
Az inkvizíció – mint a hadüzenet előtti hadüzenet – akkor szakadt meg, amikor 1208 januárjában egy eretnek területen állomásozó pápai legátust VI. Rajmund toulouse-i gróf egyik vazallusa meggyilkolta. A legátus néhány hónappal korábban kiátkozta a grófot, amiért nem támogatta egy, az eretnekek ellen katonai eszközökkel fellépő szövetség megalakulását.
A keresztes hadjárat most már elkerülhetetlennek tűnt. 1208 januárjában III. Ince pápa a katharokat elpusztítandó démonoknak nevezte és veszélyesebbnek tartotta őket a muszlimoknál, amiért nagyobb szigorral kell fellépni ellenük.
Hadjárat nemcsak az eretnekek ellen
A hadjáratot Arnaud Almaric vagy Amaury ciszterci szerzetes, Cîteaux apátja irányította. Mellette Simon de Montfort, francia születésű, de angol szolgálatba állt gróf vezette a mintegy ötezer lovagból és tízezer parasztból álló sereget. Az eretnekség felszámolása mellett a hadjárat célja a területfoglalás volt – bármilyen erőszak árán. Kifejezetten véres küzdelem volt 1209-ben a Béziers ostroma, amelyben a városban tartozkodó több ezer katolikus is meghalt.
A megszállt területeken a politikai és vallási vezetőket is leváltották, hiszen a katharok az előkelők köreiben is pártfogókra leltek. Simon de Montfort Béziers és Carcassonne vikomtja lett, míg az apát Narbonne érseke. A keresztes hadjárat tulajdonképpen észak-francia terjeszkedés volt, amely során a Capeting-ház a déli területekre is kiterjesztette uralmát az aragóniai befolyás ellenében.
1213-ben VI. Rajmund toulouse-i gróf unokatestvére, II. Péter aragóniai király segítségével szállt szembe Simon de Montfort keresztes lovagjaival. A muret-i csatában azonban vereséget szenvedtek. A király meghalt, Simon de Montfort pedig megkaparintotta Toulouse grófságát. A háború, formálisan, véget ért.
Évekkel később, 1218-ban lázadás tört ki a keresztes megszállás alatt álló területeken. Az elhúzódó konfliktus csak a század közepén, IX. Lajos francia király (1226-1270) uralkodása alatt ért véget, amikor az I. (Hódító) Jakab aragónai király a corbeil-i békében lemondott a dél-francia területekre gyakorolt befolyásáról.
Szigorú szabályok
És mi történt mindeközben az inkvizícióval? Az intézmény nem tudta elvégezni küldetését, amiért létrehozták, nem volt elegendő eszköze az eretnekek visszaszorítására. Ennek ellenére nem szüntették meg. III. Ince pápa tökéletesítette a működési elvet, a bírák már előzetes vádak nélkül is eljárhattak. Az inkvizíció állandó bírásággá vált, ami a pápai szabályokkal összhangban működött.
IX. Gergely pápa (1227-1241) Excommunicamus konstitúciója szabályozta tovább az eljárást 1231-ben. A középkori inkvizíció ez alapján három alappilléren állt. Először az egyház monopóliummal rendelkezett az eretnekek elleni küzdelemben, ami a világi hatalommal egészült ki az ítéletek végrehajtásában. A második pillér az „inkvizítorok” testülete volt, amiben általában domonkosok tevékenykedtek, dogmatikai felkészültségük miatt. Végül a szigorú büntetésekre, amelyeket a világi hatalommal együttműködve hajtottak végre. Ezek közé tartozott a máglyahalál vagy a javak elkobzása. IV. Ince pápa (1243-1254) alatt egy új eszközt, a kínzást is engedélyezték.
Az inkvizíció ellenségei: eretnekek és boszorkányok
A 13. századtól az inkvizíció olyan ügyekben és perekben járt el, ahol az Egyház egysége került veszélybe. 1312-ben szerepet kapott a Templomos Lovagrend felszámolásában, de XXII. János (1316-1334) alatt a fraticellik (a ferences rendből kiszakadó spirituális mozgalom), vagy a későközépkori boszorkányüldözésben is.
Nem sokkal azután, hogy VIII. Ince pápa (1484-1492) elfoglalta Szent Péter trónját, kihirdette a Summis desiderantes affectibus (Minden sóvárgással) kezdetű bullát, amit „Boszorkánybulla” néven is ismernek. Pápasága alatt és hatására jelent meg a Malleus maleficarum (1487), magyar nevén „Boszorkánypöröly”. Szerzője két inkvizítor, Heinrich Kramer és Jakob Sprenger volt. A könyvben nemcsak a boszorkányok által használt varázsigéket és rontásokat ismertetik, hanem bemutatják a vallomást kicsikaró kínzások legkülönfélébb módszereit is. Hatalmas népszerűségnek örvendett, évszázadokon át volt az „inkvizítorok kézikönyve.”
A középkor végére az európai monarchiák élén álló királyok kezdték elvitatni az Egyház egyedüli joghatóságát az eretnekek elleni küzdelemben. Ebben a spanyol katolikus uralkodók úttörőnek számítottak. IV. Szixtusz pápa (1471-1484) 1487-ban elismerte a király fennhatóságát az inkvizíciós törvényszék felett. Bár hamarosan belátta tévedését, hibáját nem tudta helyrehozni. Az inkvizíció az újkorban állami ellenőrzés alá került és sokkal intenzívebb és hatékonyabb munkát végzett, mint korábban.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
