Sztankó Attila liturgikus jegyzetét olvashatják.
Az Eucharisztia kiengesztelődési és bűnbocsátó hatásába vetett hit legnagyobb mértékben a nem megismételhető nyilvános bűnbánattartásban jutott kifejezésre. Annyi bizonyos, hogy a bűnbánattartás ideje egybeesett a liturgikus közösségből történő kizárás tartamával. Mivel a büntetések igen súlyosak voltak, és az élet során csak egyszer lehetett bűnbánatot tartani, az ősegyház keresztényei szívesen gyakorolták a mindennapi bűnbánatot. A kor egyházi írói által kifejtett tanítás szerint hitték, hogy az Eucharisztia vétele során bocsánatot nyernek a bűnök: ez vonatkozott minden szokásos vétekre (bocsánatos bűnök), még a súlyosabbakra is, amelyek nem estek az Egyház hivatalos fegyelmi ítélete alá, és amelyek máskülönben kívül estek az Egyház bűnbánattartási gyakorlatán. Így a bűnbánat kérdésének szentelt Pásztor című művében Hermasz sem ír a bűnök megbocsáthatatlanságáról; felsorolja ugyan azokat, de inkább a bűnbánó szívbéli töredelme érdekli. A bűnbánat és a megtérés nála egyaránt kegyelmi adomány.
Szent Ágostont megelőzően Római Szent Kelemen így ír: „Szegezzük figyelmünket Krisztus vérére, ismerjük fel, mennyire értékes az Istennek, a mi Atyánknak, hogy azt a mi üdvösségünkért ontotta, és ezzel az egész világ számára meghozta a megtérés kegyelmét (vö. 1Pét 1,19).” (Római Szent Kelemen, Levél a korintusiakhoz VII. 4.)
A Didakhé szerzője az áldozatbemutatás tisztaságának feltételéül előírja a bűnvallomást: „Az Úr napján összegyűlve törjétek meg a kenyeret, és adjatok hálát, előtte tegyetek bűnvallomást, hogy tiszta legyen áldozatotok!” (Didakhé XIV. 1.)
A katolikus hagyományban a személyes, ismételhető bűnvallomás (gyónás) bevezetése, az eucharisztikus gyakorlat és tanítás változásával együtt – amely a bűnbánat lehetőségét, a megtéréshez nyújtott segítséget és az irgalmasságot hangsúlyozta – a skolasztikus teológiában némileg elhomályosította az Eucharisztia bűnbocsátó hatásába, illetve képességébe (ol. capacità) vetett hitet. Ennek ellenére az a tanítás, miszerint az eucharisztikus áldozat képes minden bűn megbocsátására, szerves része volt a Tridenti Zsinat tanításának. Ők az Eucharisztia engesztelő értékének a reformátorokkal szembeni megerősítésére törekedtek: „ezért a szent zsinat azt tanítja, hogy ez az áldozat valóban engesztelő (vere propitiatorum esse). Így már megtörténhet, hogy ha igaz szívvel és helyes hittel, félelemmel és tisztelettel, töredelmesen és bűnbánóan járulunk Istenhez, »irgalmat találunk és kegyelmet kapunk, amikor segítségre szorulunk« (Zsid 4,16). Ezen áldozattal az Úr kiengesztelődik, megadja a kegyelmet és a bűnbánat adományát, elengedi a vétkeket és a legnagyobb bűnöket is (crimina et peccata)”. (DH 1743: Tridenti Zsinat, 22. ülés, 1562. szeptember 17.)
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
