Tisztelt Hölgyeim és Uraim! Tisztelt Díjazottak! Kedves Vendégek!
A díjosztók részéről méltó és igazságos, hogy a XIX. században élt szenvedélyes szabadságharcosunkról, Petőfi Sándorról elnevezett díjat ma egy magyar és egy román XXI. századi szabadságharcos együtt kapja meg.
Két különböző vérmérséklet, két különböző hivatás, két különböző történeti és kulturális háttér, ám mégis van valami, ami állampolgárságukon kívül mai díjazottjainkat erősebben köti össze, mint minden egyéb, ami szétválaszthatná őket.
A jogászokhoz illően mindig kiegyensúlyozott Kincses Előd a közép-európai, erdélyi Marosvásárhelyen született, a költőkhöz illően mindig szenvedélyes Mircea Dinescu pedig a kelet-európai, munténiai Slobozián. A két város közötti több mint négyszáz kilométeres távolságnál talán még nagyobb a kultúrtörténeti különbözőség. Azonban még mindannyian emlékezünk a gyermekkori varázslatra: ha két egyformán hangolt hangvilla van a szobában, és az egyiket megrezegtetjük, a másik is megszólal.
1989 őszén valami ilyen varázslat történt mai díjazottjainkkal is: a romániai szabadság fuvallatára a marosvásárhelyi Kincses Előd és a sloboziai Mircea Dinescu a lelkükben azonosan rezdültek.
Azért is bölcs a döntés, amely ma kettejüket együtt díjazza, tisztelt Hölgyeim és Uraim, mert arra hívja fel a figyelmünket, hogy a szabadság térségünkben olyan oszthatatlan, mint a biztonság: valójában senki nem szabad és senki sincs biztonságban mindaddig, amíg mindenki nem részesül szabadságban és biztonságban!
Így volt ezzel Petőfiék idejében az erdélyi románság a korabeli Magyarországon, és így van ezzel 1920 óta a magyarság is a mai Romániában. Tulajdonképpen így volt, és egyre inkább így van ezzel minden európai nemzet – akkor is, ha felismeri ezt a történelmi igazságot, akkor is, ha nem.
Kincses Előd és Mircea Dinescu urak mai díjazása annak az üzenetértékű jelzése, hogy mi, itt Budapesten, nemcsak felismertük, de magunkévá is tettük ezt az igazságot.
Szívesen felidézném Önöknek a Szabadság, szerelem című fiatalos hévvel megírt Petőfi verset, de tekintettel arra, hogy a díjosztók, a díjazottak és jómagam is már régebb óta vagyunk fiatalok, valamint tekintettel arra is, hogy – minden túlzás nélkül – a harmadik világháború itt lóg a levegőben a fejünk fölött, most inkább egy kevésbé ismert Petőfi versből idéznék, amelyet halála előtt két héttel írt a költő, és amely a Szörnyű idő címet viseli.
„Szörnyű idő, szörnyű idő, /s a szörnyűség mindegyre nő (…) / s ott elől a háború/ csak a kisebb baj; szomorúbb/ mi hátul áll, / a döghalál.”
Nem tudom, hogy Dinescu úr számára miként lehet érzékletesen lefordítani a „döghalál” szót, lehetséges, hogy sehogy, ezért segítek a tolmácsnak: Petőfi a fizikai halálnál is rosszabb erkölcsi halált nevezte „döghalálnak”.
Az 1849-ben a magyar szabadságot kikönyörgött cári segítséggel brutálisan vérbe fojtó, azt követően a magyarságot kegyetlenül megalázó nyugati hatalom császárát 18 esztendővel később, 1867-ben nagy pompával és lelkesedéssel magyar királlyá koronázták. A magyar szabadságharc legfőbb vezetőjét – nem mellékesen az önálló magyar pénzügy megteremtőjét – örökre száműzték hazájából; a magyarok legfőbb gyilkosát pedig a magyarok legfőbb uralkodójává emelték, és éppen az a személy tette fel a koronát a királyi főre, akit korábban a gyilkos uralkodó távollétében halálra ítéltetett, és akinek a nevét – csak úgy, miheztartás végett – Pesten jelképesen az akasztófára szegeztette.
Nos, mit szólt volna mindehhez Petőfi Sándor, az Akasszátok föl a királyokat! vers szerzője? Soha nem tudjuk meg, mert a segesvári csatatér közelében egy orosz fegyver ütötte halálos seb megkímélte őt ettől az erkölcsi halálélménytől.
Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Az erkölcsi halál veszélye nemcsak Petőfire és kortársaira, hanem azóta is minden nemzedékre leselkedik – így a jelenkori nemzedékekre, azaz miránk is.
A XX. századi két világháború, a két totalitárius, a náci és a bolsevik diktatúra és az utóbbit követő posztkommunizmus után, a globalizmus korszakában, újabb háborúk árnyékában mi jelentheti korunk nemzedékei számára a Petőfi által említett döghalált, az erkölcsi megsemmisülést?
A válasz talán a modern abszurd dráma egyik megalapítójának, a román Eugen Ionesco egyik mondatában keresendő: „Nem létezik többé az abnormalitás, mert az abnormális normálissá vált, így hát minden megoldódik!” Ebből is látszik, hogy nemcsak a költők, hanem a drámaírók is lehetnek látnokok!
Nos, kedves Barátaim,
Forrás:latoszogblog.hu
Tovább a cikkre »
