Napról napra közreadjuk a napi olvasmányokhoz, illetve az adott nap szentjéhez kapcsolódó gondolatokat az Adoremus liturgikus kiadványból. Decemberben Juhász Ferenc miskolci plébános ad útravalót.
Már csak néhány nap, és énekeljük: mennyből az angyal lejött hozzátok… Csordapásztorok sietnek Betlehembe, bölcsek jönnek napkeletről. Az egész karácsonyi ünnep egy nagy jövés-menés. Mindenki jár-kel, keres-kutat, jön-megy ajtótól ajtóig, ablaktól ablakig. Legalábbis az eredeti történetben. Ma a karácsony előtti idő legjelentősebb látogatásáról és útnak eredéséről hallunk: elsőként Gábriel angyal jött, meglátogatta Máriát a hírrel, hogy fia születik. Most Mária kel útra, hogy meglátogassa nagynénjét, Erzsébetet. Majd József és Mária kelnek útra Betlehembe, s aztán az angyalok jönnek, majd a pásztorok, napok múlva pedig a napkeleti bölcsek.
Az emberiség századok óta tudja, hogy a zene, a dal oldani képes az egyhangú tevékenység unalmát. Ezért alkalmazták a munkadalt, az indulót is. Nem tudjuk, hogy Mária, amikor az angyali üdvözlet után vándorbotot fogott, és elindult meglátogatni rokonát, Erzsébetet, vajon énekelt-e, dúdolt-e menet közben, már csak azért is, hogy ne féljen. Az út nem volt veszélytelen, mert a zsidókkal rossz viszonyban lévő szamaritánusok földjén kellett áthaladnia. A délre fekvő Ain Karimba, Erzsébet lakóhelyére három-négy napos gyaloglással lehetett eljutni Názáretből. Mária azonban nem törődött a nehézségekkel, Lukács leírása szerint sietve ment a hegyekbe. Megkezdődik a zarándokút, ami Lukács műveit, az evangéliumot és az Apostolok Cselekedeteit is behálózza. Isten Igéje az égből a földre jön, majd Názáretből Jeruzsálembe, onnan Júdeába, s aztán a föld határáig megy, tekintet nélkül a nehézségekre, mindig sietve. Lukács evangéliumában Mária az igehirdető ősképe. A mi feladtunk is ez: sietve, örömmel vinni mindenhová Jézus jó hírét, nem számolva a nehézségeket.
Sok-sok embertársunk szívesen és önzetlenül teljesítette már ezt a feladatot. Néha üggyel-bajjal, de sietve vitték az örömhírt az embereknek. Jézus evangéliumának hirdetői az igehirdetést nem szép fizetésért tették, sokszor inkább nélkülözések közepette. Munkájukért nem kaptak veszélyességi pótlékot, bár sokszor vérdíjat tűztek ki a fejükre. A nyugodt igehirdetés elősegítése érdekében nem kaptak védőőrizetet, de sokszor kaptak bilincset. Ám az összes veszély sem akadályozta őket abban, hogy Máriához hasonló sietséggel és örömmel menjenek mindenkihez az örömhírrel.
Aki Jézus jó hírét, az evangéliumot ma is sietve akarja másokhoz vinni, annak szembe kell néznie a szellemi igénytelenséggel, a médiaguruk által lebutított tartalmak özönével. Szembe kell néznie a járványszerűen terjedő közönnyel, a természetes erkölcsi alapok romlásával. Szembe kell néznie akár magával a járvánnyal is, ami időnként karanténba zár. Ám a legrosszabb karantén: a félelmünk.
Advent negyedik vasárnapján Máriára tekintünk, aki sietve és örömmel ment a jó hírrel Erzsébethez. Amikor odaért, ujjongó öröm fogadta, Erzsébet méhében a magzat is megmozdult.
Vajon ezt a képet nem vigasztalásunkra írta az evangélista? Nem azt jelenti ez, hogy a jó hír személytől személyig érő átadásának hatására mégiscsak megmozdul az emberekben valami? Vándorutunkat nehézségekkel járjuk, mégis az örömteli célba érés reményével. Telefon, internet, posta, rádió, televízió segíti ma az emberi kapcsolatokat. Éljünk a lehetőségekkel, és ne maradjunk magunkra sem bánatunkkal, sem örömünkkel!
Fotó: Merényi Zita
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
