Emlékszem a vastag szőlőtőkékre, a nyáron oly kellemes hűst adó lugasra a bejárati ajtó előtt az udvaron. Istenem, milyen jól is esett a forró nyári délutánokon elüldögélni itt, kint fogyasztani el a vasárnapi ebédet, mert a tűzhely melegétől felforrósodott konyhában elviselhetetlen volt a levegő.
Azokból a vasárnapi ebédek utáni beszélgetésekből sok mindent tanultam, amit akkor még nem is tudatosítottam igazán, sok mindennek csak jóval később értettem meg a lényegét.
Persze, az sem mellékes, hogy ezeken a szőlőtőkéken növekedett évről évre apám bornak való kadarkája. Azt mondják, a kadarka szerény bor. A szőlője sem túl igényes, edzett, szárazságtűrő fajta, de azért meg kellett adni annak is, ami neki dukált. Ma már a falusi portákon nem nagyon termesztik, de apám valamiért szerette, ki tudja, talán mert ez volt az első szőlőfajta, amivel próbálkozott…
Azok a régi szüretek eseményszámba mentek a családban. Készültünk rá már jó előre, nem volt egyszerű ugyanis a magasra nyúló lugasról leszüretelni a termést.
A legmagasabb kettes létráról is csak nehezen értük el a sokszor makacsul a drótokra tekeredett szőlőfürtöket. Később a traktor platójára állva igyekeztünk könnyíteni a dolgunkon.
Mindig egyfajta izgalommal vártuk, mekkora lesz a termés, hogy elég édes lesz-e belőle a must. Ilyenkor a pince mélyéről előkerült az év hátralevő részében ott szunnyadozó szőlőprés is, s miután anyám alaposan megtisztogatta azt az év során rárakódott portól, apám nekilátott az előzőleg lezúzott vörös színű kadarkafürtök préselésének.
Érzem most is a számban a kadarka enyhén kesernyésen édes ízét, orromban ott érzem most is az erjedő szőlőlé illatát, s azon gondolkodom, milyen furcsa, hogy a jelenben történő dolgoknak a legtöbbször alig tulajdonítunk jelentőséget, olyan természetesnek vesszük azokat, hozzátartoznak a mindennapjainkhoz, s gyakran nem is tudjuk igazán megélni azokat.
Sok évvel ezelőtt, amikor gyerekkoromban anyám emlékezett ilyen szeretettel vissza a fiatalkori élményeire, csak mosolyogtam rajta, nem értettem, miért vágyik vissza a múltba, miért ezt a visszatekintgetés. Most bezzeg, mit nem adnék, ha legalább pár percre én is visszamehetnék abba az erjedő must illatától áthatott régi garázsba apám mellé, hogy együtt megnézzük, forr-e már a bor. De az a garázs már omladozik, szőlő sem nő már az udvarunkon, a lugas régen leszakadt már, és a szőlőtőkéket is mind kivágták azóta. Apám pedig, akitől annyi mindent tanultam, már rég a temetőben alussza örök álmát.
Nem irányítgat már engem sem, úgy a maga módján, okosan, nem erőszakosan, mert tudta, azzal semmit sem érne el nálam. Csökönyös, keményfejű gyerek voltam, amilyen talán ő is lehetett gyerekkorában.
A tiszteletünk mély volt és kölcsönös egymás iránt. Verést tőle gyerekkoromban sohasem kaptam, pedig akkortájt a nyakleves, de még a nádpálca is a gyakran alkalmazott nevelési segédeszközök közé tartozott. Ha úgy esett, hogy valami csínytevésen vagy engedetlenségen kapott, csak szúrósan rám nézett, s én rögtön tudtam, hol a helyem.
Egyszerű paraszti bölcsességgel igyekezett a helyes irányba terelgetni, ami bennem örökre nyomot hagyott, pozitív értelemben vett nyomot.
Vannak dolgok, amelyeket képtelen lennék megtenni, mert tudom, hogy apámnak nem tetszene. Az is gyakran megesik, még ma is, hogy ha valamilyen kihívás vagy válaszút előtt állok, arra gondolok, vajon mit szólna ehhez az apám. Hiányoznak a bölcs tanácsai, hiányoznak a beszélgetéseink, hiányoznak a közös szőlőszüretek, és hiányzik az erjedő must illata is, ami rá emlékeztet…
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
