Vajon mi köze lehet a Napnak, a Holdnak, a búzaszemnek, a növényi rügynek, vagy éppen az emberi magnak a látószervünkhöz?
Hiszen a szemünk nem más, mint a világunkban, a közeli, vagy távoli környezetünkben lévő tárgyakról, létezőkről visszaverődő fény (általában a Fény) befogadásának szerve.
Az a fantasztikus „eszköz”, amely az őt ért milliónyi információból olyan, az agy számára hasznosítható bioelektromos jeleket, „idegingerületeket” generál, amelyek segítségével megszületik a látásnak nevezett csoda, amikor is a tudatunk a fennálló dolgokra „vetíti” az általunk valóságnak vélt képét.
(Ui. a szem csak bizonyos tartományban, azaz korlátozott hullámhosszon képes a fénysugarak feldolgozására)
Bár a szem működésének, szerkezetének ismertetése nem tartozik az írás tárgyához, egy dologra mégis ki kell térnünk, a pupillára. A pupilla, más néven „szembogár”, „szembab”, „szembaba”* a szemünk közepén helyezkedik el, és – a fényképezőgép blendéjéhez hasonlatosan – a fényerősség függvényében akár hét-nyolcszoros méretbeli különbségeket is produkálhat.
*egy tlingit indián monda szerint „holló hozta” apró lények kerültek az emberi szembe
Ellenben van a szembogárnak – a fényerőhöz kötött automatikus reflexei mellett – még egy kevésbé ismert funkciója, nevezetesen, a különféle érzelmekre történő reagálása. Vagyis, megfelelő mélységű pozitív, vagy negatív töltetű felindulásaink esetében tágul, vagy szűkül, hovatovább akár a színét is megváltoztatja (elvörösödik, „felizzik”!!!).
Ez pedig nem jelenthet mást, minthogy a szem nem csak az, aminek „látszik”, hanem a szívünkből eredő ér-zelmeink, az azok keltette finomsugárzás kibocsájtója, közvetítője is.
Minek okán egészen más megvilágítást nyernek a „szem a lélek tükre”, az igézés, szemmel verés, elbűvölés, elbájolás, szembeszéd kifejezéseink, és az ezekhez kapcsolódó „mendemondáink”.
Tudniillik, amint létezik a fénynek forrása, azonképpen van a szemsugárzásnak is!
Ez a forrás pedig nem lehet más, mint egy a háttérben meghúzódó láthatatlan erő, energia, az isteni Mag. Ő volt az ókori napistenek*, istenszemek, a Nap, a Hold, a Hórusz Szem mögött, de általa kél élet a búzaszemből, nyílik virág a rügyből, és az ő sugárzása hozza létre a teljességet mindennemű földi magból.
*Lásd Ekhnaton Naphimnuszát
Sőt mi több, a sok ezeréves, „megalítikus” kultúra ránk maradt emlékei alapján egy szinte az egész világra kiterjedő mag-, szem-isten kultusz nyomai rajzolódnak ki.
De térjünk vissza az emberi szemhez. Érdekes utalás található a Bibliában; Midőn az első emberpár jóízűen elfogyasztotta a bizonyára magokat is tartalmazó tiltott gyümölcsöt, a következő történt:
„És megnyilatkozának mindkettőjöknek szemei…”
Igen, úgy ahogyan azt a „kígyó” mondotta:
„Hanem tudja az Isten, hogy amely napon ejéndetek abból, megnyilatkoznak a ti szemeitek, és olyanok lésztek mint az Isten: jónak és gonosznak tudói.”
Maradjunk annyiban, hogy valami nagyon lényeges dolog történt velünk, a befogadott mag sugárzásának következtében „kinyílt” a szemünk…
Amint ebből a példából láthatjuk, az Ótestamentum keletkezésének idejében még kihagyhatatlanok voltak a bizonyára elevenen élő Szemisten emlékek. Miután az ősi tanítások elferdítőinek nem volt mit tenniük, minthogy bűnné, eredendő bűnné nyilvánítsák a „magátadást”, és szép lassan bevezessék a „lesütött szemek” kultuszát.
Ezenképpen lett a Szemből, az Égi Kőből az ördög-, a boszorkányok jelvénye, a Magból Isten igéje*, és így vált a kereszténytemplomok timpanonba foglalt szeme „mindent látó szemmé”.
A tudás kései őrzői, a szembeszédet továbbra is művelők (táltosok, bűbájosok) pedig leginkább a „szent” lángok martalékává lettek.
*Lásd, János Evangéliuma: 1:1, és a magvetőről szóló példabeszédeket
Ámde újfent meglehetősen elkalandoztunk a szemünktől, a jelenkori lehetőségeinktől, feladatainktól. Az igazság az, ha hiszünk a fentiekben vázolt elméletben, ha nem, egyre többen érzékelik a magsugárzást, a Világok Szívéből áradó Íz információit, miáltal egyre többen ébrednek rá az eléggé el nem ítélhető indokból történő megvezetésünkre is.
Dr Eben Alexander, a tetszhalálból visszatérő idegsebész egyszerűen Magnak nevezi Istent, Gregg Braden „Sanhta Istáról” a szív igazlátó szeméről beszél, de nem kevésbé érdekesek Lora Byrne, vagy éppen Pataki Attila angyalokról, földönkívüliekről szóló beszámolói. – hogy csak a közelmúlt témába vágó híreiből emeljünk ki néhányat.
„Az angyalok szeme nem hasonlít az emberekéhez. Sokkal elevenebb, élettel telibb, fény és szeretet árad belőle. Mintha az élet lényege tükröződne benne. Telítődünk a sugárzásukkal.” – mondja Lorna.
Pataki Attila pedig így emlékezett az egyik, általa látott „idegen” szemeire, „… egy égő, érdekes csudaforma volt, azon keresztül küldte át a gondolatokat” ”. „Az első benyomásom az volt, hogy a szeme megütött, csapódott valahol a tarkómon hátul, a koponyámon belül.”
Megint csak azt kell mondani, ha hiszünk az ilyen „mesebeszédekben”, ha nem – az intenzívebbé váló magsugárzás következtében – egyre több jelenség fog történni, és egyre több embertársunk számol majd be hasonló élményekről.
„Rendben, íme egy újabb nyakatekert elmélet, íme egy újabb szentőrült önjelölt próféta, aki elmondja majd nekünk hogyan rezegtessük át magunkat egy magasabb dimenzióba.” – mondhatnák az örök szkeptikusok.
Csakhogy, nem szeretnék senkit sem meggyőzni. Ugyanis, az igazi meggyőződés nem tudati úton, nem a „horizontális” anyagi információkból ered, hanem a saját magunk „gravitációmentes” tapasztalatából.
Éppen ezért nem biztatok senkit semmiféle mélymeditációra, sem a múlt- és a jövőképek törlésére, nem fogalmazok meg különböző, elérendő fejlettségi fokozatokat, csupán egy nagyon is egyszerű és természetes – igaz mára már feledett – kommunikáció alkalmazására.
Kezdetben – akár kézmosások, fogmosások alkalmával – nézzünk bele a tükörbe, ám ne az egyébként szintén csodálatra méltó fizimiskánkat vizsgálgassuk, hanem nézzünk bátran szembe ön-magunkkal. Nézzünk a saját szemünkbe, mégpedig szeretettel, elfogadással, és hálával. Tegyük ezt mindenféle elvárás, görcsös akarás nélkül, és előbb, vagy utóbb érezni fogjuk, valaki visszanéz ránk, valaki figyel, nem vagyunk egyedül…
Majd a „tekintetünk tisztaságát megőrizvén” alkalmazzuk ezt a „technikát” az embertársaink irányába. Feledjünk el minden előítéletet, minden korábbi negatív tapasztalatot, ugyanezekkel az érzésekkel tekintsünk az eladó, a házmester, a sarki koldus szemébe is. (Nincs keresztül, át, vagy sanda félrenézés!)
Eleinte minden bizonnyal sok-sok elutasító, anyagba süllyedt tekintet néz majd vissza ránk, de mindezért kárpótolnak a szeretetet, melegséget sugárzó, azokat visszatükröző szemek. Amint pedig egyre inkább természetünké válik ez a fajta világszemlélet, olyan érzés kerít a hatalmába, mintha mindenki, még a vadidegen is közeli ismerősünk lenne. Nem véletlenül jön ez az érzés, tudniillik ráismertünk arra a valakire, aki már a korábbi tükörbenézések alkalmából is visszanézett ránk.
Megtapasztaltuk a Magunkat. Nem a személyes égi szikránkat, nem az isteni rezonanciánkat, hanem a mindenkiben ott lévő, minden létezőt átható, közös Magunkat.
Ettől kezdve pedig megy minden Ön-magától. Nem ítélkezünk, nem kívánunk-, nem teszünk senkinek rosszat, hiszen immár tudatába kerültünk „a jónak és a rossznak”, hogy mindez csak magunkon, a Magunkon ütne sebet.
Végül pedig egy szép napon – amint újra a tükrödbe nézünk – megdöbbenve tapasztaljuk, hogy egy ragyogó, csodálatos szem, egy valódi teremtő angyalszem nézz vissza ránk. Amely Szem mi vagyunk, mi voltunk, és örökkön az is leszünk…
Forrás: http://rejtelyekszigete.com/nezopont/a-szem/
Forrás:emberiseg.hu
Tovább a cikkre »