Megszólalt a romániai kormányzó párt vezetője a székely autonómia kérdésében. Nem kertelt, megmondta egyenesen, szemébe a székelyeknek és a velük szolidaritást vállalóknak, hogy szó sem lehet semmilyen autonómiáról! Elgondolkodhatunk viszont azon, hogy a Gyergyószéki Székely Tanács milyen reménnyel, eséllyel, hittel fogott neki és szándékozik folytatni ezt a küzdelmet? Látnak arra reális esélyt, hogy Románia törvényhozása eleget tesz jogos követelésüknek és megajándékozza őket…Mivel is? Azzal, amit a trianoni békeparancs kapcsán a magyar nemzet szétszakíttatásának feltételeként magára vállalt? Hogy biztosítja a bekebelezett magyar nemzetrész számára az őt megillető – akár – autonóm önigazgatás feltételeit?
Hol van már a tavalyi hó?! – kérdezhetnénk és kiálthatnánk majd száz év elteltével, tetemre híva a győzőket és rendezőket, akik azóta egyszer sem kérték számon a megajándékozottakon vállalt kötelezettségeik betartását. Szitokszónak minősül már maga a szó, kifejezés is: autonómia. Pedig így magában csak egy általános fogalom, gyakorlati jelentéssel akkor ruházódik fel, ha megjelöljük, hogy mire vonatkozik. Vágyaink általában a területi autonómiát célozzák, amely egy meghatározott földrajzi territóriumon politikai, gazdasági, kulturális önkormányzatot biztosít az ott élő közösségnek. Parlamenttel, saját kormányzattal, „állam az államban” hatáskörökkel, döntési és végrehajtói jogosítványokkal – általános és különleges szabályokkal, saját irányítású rendvédelemmel és mindennel, ami még az adott állam keretein, határain belül megoldható. A varázsszó itt: a határ! Fizikai és átvitt értelemben egyaránt! Románia a határt legszívesebben már a gondolat előtt is felhúzná. Szerintük már a gondolat is bűnös, amely némi önállóságra mer irányulni. Mert innen már a határok revíziójához vezet az út, az elszakadás fantomja fenyeget!
De ha így van, mármint, hogy ettől félnek a legjobban, akkor nem itt kellene új csapást nyitni az erdélyi magyarság jövőjéért felelősen aggódóknak és tenni akaróknak? (És a többi elszakított nemzetrész vezetőinek?) Figyelve őket, nem sok jóra számíthatunk. Az autonómiáról még csak beszélni sem szeretnek. Néha-néha, ha a választásokhoz közeledve terítékre is kerül, mint mézesmadzag, a hatalom közelében aztán hamar köddé válik, mert a többségi nemzet pártformációi nem szeretik, viszketegséget kapnak tőle. Ha pedig kormányzati szerepre készülnek ki- és megválasztottaink, „okosabb” gyorsan elfelejteni, amit bőszen ígérgettek – nemcsak az autonómiát, de a többi vágyálmot is, amivel a választókat az urnákhoz csalogatták. Morzsákra a terített asztalról csak így számíthatnak!
De térjünk vissza a lehetőségek kérdéséhez! Van-e reális esélye annak, és milyen konstellációk mellett, hogy a közeljövőben Romániában egy – tegyük fel, a Dél-Tirolhoz hasonló – székely autonóm terület jöjjön létre? Nyugodtan elmondhatjuk, hogy erre semmi esély – ameddig ezt kérjük. És ameddig így! Mást és másképpen kell – követelni! Nem mint kisebbség, nem mint nemzetrész és nem autonómiát. És nem Romániától! A székelységnek, mint népnek az önrendelkezéshez van joga. Pontosabban: mint nép (a nemzetközi jog szerint az önrendelkezés joga csak a népeket illeti meg) ezzel a joggal rendelkezik, ezt tőle elvitatni sem lehet, de le sem tud róla mondani. És miért is mondana le róla? De – sajnos – most ezt teszi. Föladja a bizonytalanért a már meglévőt, ha képletesen akarnánk kifejezni: az erdőért a fát, lezárva maga előtt az előrehaladás útját. Próbáljuk elképzelni azt az autonómiát, amelyet Székelyföld a román törvényhozástól kaphat! Egy olyan parlamenttől, amely kénye-kedvére, erőfölényének tudatában, szabadon dönt a székely jövőről! Mi a teendő tehát? Hogyan oldjuk ezt a gordiuszi csomót? Van-e élet, lehetőség a kérésen túl? Persze hogy van!
Az autonómiát lehet Romániától kérni, de az önrendelkezés kinyilatkoztatása a világnak szól. Az előbbit meg lehet tagadni, kiüresített formájában koncként oda is lehet dobni, amaz már magában adott, csak élni kell vele. Az egyikhez elég egy jól megírt tervezet, amelyet majd kiherél a román parlament (két-három évtized múlva, amikor már „európai demokrácia” jegyében hajlandó lesz vele foglalkozni), a másikhoz bátorság és megingathatatlan elhivatottság kell. És Magyarország! Egy magyar ország, amely fontosabbnak tartja elszakított nemzetrészei szabadságát, jövőjét, mint a jó szomszédok érzékenységét. Ritkán beszélünk Dél-Tirol kapcsán Ausztriáról, pedig az ő védhatalmi szerepvállalása nélkül még – nagy valószínűséggel – ma is csak kisebbségi jogokért harcolnának az olaszországi németek. Mivel tudja az erdélyi magyar nemzeti közösség és a székely nép a magyar államot ilyen irányú kötelezettségére, felelősségére figyelmeztetni, illetve a védhatalmi szerep fölvállalására ösztönözni? Kissé humorosan szólva: ma már a szép szavakon kívül szavazatunkkal is operálhatunk.
Tudom, hogy a fentebb elmondottak szerinti szemléletváltozás már a közbeszéd szintjén sem valósítható meg egyik napról a másikra; a tettek még nehezebben realizálódnak, főleg a mindent ködösítő politikai terminológiák és a félelemmel teli zűrzavart gerjesztő sajtó világában.
Fontos kérdésként vetődik fel: számíthat-e a székely nép választott vezetőinek közreműködésére ebben a küzdelemben?
És van-e székely nép, amely képes az önrendelkezés alanyaként definiálni önmagát?
Fuksz Sándor,
Nagytárkány – Felvidék
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
