Száz éve, 1919. július 31-én fogadták el Weimarban Németország első demokratikus alkotmányát, amely hiányosságai ellenére is az akkori Európa legdemokratikusabb alaptörvényének számított, de nem tudta megakadályozni a diktatúra kiépülését. A jogállami rendszer felbomlásának és a diktatúra kiépülésének spontán folyamata pedig fogalommá vált.
Az első világháborúban vereséget szenvedett Németországban az 1918. novemberi forradalmi események nyomán II. Vilmos császár lemondott, a monarchia összeomlott, kikiáltották a köztársaságot. November 10-én a mérsékelt szociáldemokrata Friedrich Ebert alakított ideiglenes kormányt, másnap a compiegne-i erdőben aláírták az első világháborút lezáró fegyverszünetet.
A vesztes Németországot élelmiszer- és tüzelőhiány sújtotta, állandósult a káosz.
1919 januárjában a radikális baloldal megkísérelte átvenni a hatalmat, a Spartakus-felkelés leverését véres megtorlás követte. A kiélezett politikai légkörben az 1919. január 19-i választásokon a Német Szociáldemokrata Párt (SPD), a politikai katolicizmust képviselő Német Centrumpárt (Z) és a liberális Német Demokratikus Párt (DDP) szerepelt a legjobban, miközben a kommunista párt nem indult a választáson.
Berlin helyett Weimar
Ezek a pártok együtt abszolút többséget tudhattak magukénak a 423 tagú alkotmányozó nemzetgyűlésben, amely 1919. február 6-án a német kultúra történetében meghatározó szerepet játszó, békés türingiai kisvárosban, Weimarban ült össze (innen ered a weimari köztársaság és a weimari alkotmány elnevezés). A helyszín kiválasztásának prózai okai is voltak: Berlinben még tartottak a fegyveres zavargások, és el akarták kerülni a baloldali erők erőszakos nyomásgyakorlását is. Február 11-én az addigi kormányfő Friedrich Ebertet ideiglenes köztársaság elnökké, két nappal később a szintén szociáldemokrata Philipp Scheidemannt a három párt – a weimari koalíció – alkotta kormány vezetőjévé, azaz kancellárrá választották. Ő 1919 júniusában a versailles-i békediktátum elleni tiltakozásul lemondott, az alkotmány elfogadásakor a tisztséget már Gustav Bauer töltötte be.
Hónapokig tartott a vita
Az új alkotmány tervezetének megszövegezése a belügyminiszteri posztot betöltő, a nemzetgyűlési választások alapelveit is lefektető Hugo Preuss alkotmányjogász feladata lett. Preuss a német államjogi hagyományokon kívül a belga, francia, angol és amerikai alkotmányozás tapasztalatait is felhasználta, sokszor eklektikus módon ötvözve azokat. A nemzetgyűlés több hónapon át tartó vita, a pártok kompromisszumai után – többek között a nemzeti lobogó és a tartományok jogai körüli vitákban – 1919. július 31-én fogadta el az új alaptörvényt, amelyet Ebert elnök augusztus 11-én írt alá, de nem Weimarban, hanem a közeli Schwarzburgban.
Az elnöki és a parlamentáris berendezkedés elemei keveredtek
Az 1919. augusztus 14-én hatályba lépett, két részből és 180 cikkelyből álló alkotmány értelmében a Német Birodalom (a hivatalos elnevezést megtartották) államformája a császárság helyett köztársaság lett, amelyben a hatalom forrása a nép. A korábbi fekete-fehér-vörös zászlót az 1848-as forradalmi mozgalmakra utaló fekete-vörös-aranysárga nemzeti lobogó váltotta fel.
A dokumentumban az elnöki és a parlamentáris berendezkedés elemei keveredtek.
A Berlinben ülésező birodalmi parlament (Reichstag) tagjait közvetlenül, titkosan négy évre választották meg. A választásokon nem létezett parlamenti küszöb, egészen kis szavazatarányt elért pártok is bekerülhettek a törvényhozásba, s még a jelentősebb pártok száma is meghaladta a tízet.
A hét évre közvetlenül választott és egyszer újraválasztható köztársasági elnök rendkívül erős jogkörökkel rendelkezett,
a 48. cikkely pedig felhatalmazta, hogy a Birodalom biztonságát veszélyeztető helyzetben előzetes parlamenti hozzájárulás nélkül akár fegyveres erő alkalmazásával, a szabadságjogok korlátozásával állítsa helyre a rendet, bár intézkedéseit a parlament később felülbírálhatta. (Ezt a cikkelyt használta fel később Hitler a teljhatalom megszerzésére.)
A kormány élén a Reichstagnak felelős kancellár állt. A centralizált szövetségi államban a tartományok saját kormánnyal és parlamenttel (Landtag) rendelkeztek, ezek küldöttei alkották a felsőházat (Reichsrat).
Beemelte a nemzetközi jogot
A második rész számos alapvető jogot – általános választójog, nemek egyenlősége, szólás- és gyülekezési szabadság, törvény előtti egyenlőség, a magántulajdon védelme, vallásszabadság – biztosított, de kötelezettséget is előírt a birodalmi állampolgárok számára. Az alkotmány a nemzetközi jogot a német jog részévé tette.
Megerősödtek a szélsőséges mozgalmak
Az alkotmány azonnal támadások kereszttüzébe került, a radikális baloldal például azt kifogásolta, hogy szavatolta a termelési eszközök magántulajdonát, nem kísérelte meg a földkérdés megoldását, fenntartotta a bürokratikus államgépezetet. Mivel elfogadása szinte egybeesett a versailles-i békediktátummal, a közvéleményben a weimari köztársaságot és annak alkotmányát is a szégyennel és a megaláztatással azonosították.
A töredezett politikai rendszerben egyre jelentősebb szerepre tettek szert a szélsőséges mozgalmak, amelyek erőszakszervezeteket is létrehoztak. Az állam nem tudta megfékezni őket, és fokozatosan elvesztette erőszak-monopóliumát, az 1929-ben kezdődött nagy gazdasági világválság tovább súlyosbította a helyzetet.
A parlament fokozatosan működésképtelenné vált, a jogállami rend intézményei elveszítették erejüket, Németország 1933-ban a nemzetiszocialisták hatalomátvételével hónapok alatt diktatúrává vált.
A jogállami rendszer felbomlásának és a diktatúra kiépülésének spontán folyamata fogalommá vált, weimarizálódásnak nevezik.
A weimari alkotmány Hitler hatalomra kerülése után, a nemzetiszocialista Harmadik Birodalomban formálisan érvényben maradt, csak 1949 májusában helyezték hatályon kívül.
Forrás:infostart.hu
Tovább a cikkre »
