Ezt a képet jól nézd meg és szánj rá néhány percet, hogy elgondolkozz, mit keres egy ilyen felirat Franciaországban.
Attila földje a D977-es út mentén van kijelölve, ahogy északról ereszkedünk lefelé Chalons-en-Champagne város irányába. Sőt, Chalons városában – mint ahogy erről már írtam is régebb – az Église St-Alpin kápolna egyik ablaka azt a jelenetet örökíti meg, amint Chalons püspöke könyörög térdre esve Attila előtt a városért.
Talán nem kell ilyen messzire visszamenni ahhoz, hogy felpezsdüljön a verünk, hevesebben kezdjen verni a szívünk, mondván: ezek voltunk mi!
És igaz, büszkék lehetünk a múltunkra, hisz mi székelyek nem a meghátrálás és nem a megalkuvás emberei voltunk. Farkasszemet néztünk törökkel, tatárral – nem egyszer – és a közelmúltban a románnal is a Székely Hadosztály zászlaja alatt, egymagunk.
Van mire büszkének lenni, de elég-e ez? Elég-e azt mondani, hogy nagyapám ez volt vagy az volt? Emlegetni a hunok nagyvezérét, Attilát. Elégséges-e csak az elődökre, úgymond másokra buszkének lenni, holott arról, hogy mi most kik vagyunk, magunkra mennyire lehetünk büszkék, arról már nem szívesen beszélünk?! Okkal.
Láttok-e különbséget az olyan székely között, aki elveszi azt, ami neki jár, ami őt megillet, pardon nélkül. Aki képes mérlegelés nélkül szembemenni a túlerővel, nem fél töröktől, tatártól és aki parancsot megtagadva saját maga kezébe véve sorsát, létrehozza saját hadseregét és az olyan székely között, akinek virtusa abban merül ki, hogy ki meri tenni a székely zászlót vagy nem? Meg mer szólalni anyanyelvén vagy nem. Elmegy egy tüntetésre vagy nem.
Előjön néha Attila virtusa egy kocsmai verekedés alkalmával, amikor honfitárs veri a honfitársat, de az elnyomó hatalom ellen ez a virtus rögtön elcsitul. Talán akkor nem is Attila virtusa ez annyira.
Sokszor elgondolkodtam azon, ha azok a székely elődök élnének ma is közöttünk, kikben megvolt az igazi székely szabadnemesi virtus, vajon hogyan rendeznék ma a dolgokat?
Maradva Erdővidéknél: ezek a múltbeli székelyek, kik a semmiből ágyút öntöttek, ha kellett, megtűrnék mindazt, ami itt most van és eltűrnék azt, amit mi ma eltűrűnk?
Biztos vagyok abban, hogy a bibarcfalvi borvízgyárat is rég felégették volna ezek a székelyek és botokkal kergették volna a népet éhbérért dolgoztató román társaságot, egész a Dömbovica partjáig. Ott meg agyonverték volna őket.
A székely embernek a büszkesége mindig fontosabb volt, mint a gyomra. Inkább evett volna három szelet kenyérrel kevesebbet, de megalázni és kicsúfolni magát nem engedte. Soha.
Abban is biztos vagyok, hogy ezek a székelyek kétszer ugyanarra a pártra nem szavaznának Erdővidéken. Ennyiszer őket nem lehetne megvezetni.
Lehet máshol nagy dolgokat ért el az RMDSZ, de itt nálunk semmit. Egyszerűen csúfot űznek a baróti polgárokból. Úgy néz ki a város, mintha háborús övezet lenne.
A nagy kalapos Tamás Sándor nem hiszem, hogy hintójában ülve ki merne jönni Barótra, ha nem ez a puhány, identitás nélküli gyáva nép lakná a várost, hanem azok a székelyek, akik valamikor lakták.
Ők voltak azok a székelyek, kikből soha senki nem csinalhatott hülyét. Mert nem engedték. És lám mivé lettünk mi… Gödrös az út? Kikerüljük a lyukakat. Inkább vadászni jár a polgármester úr, mintsem éjjel-nappal a város közügyein dolgozna? Közpénzből új terepjárót adunk neki. Az igéretek pártja képtelen új befektetőket vonzani Erdővidékre? Németországba megyünk dolgozni. Pár évre vagy örökre. És lehetne folytatni.
A történelem folyamán volt-e még ennyire puhány, gyáva és tenni nem akaró a székely nép?
Veres Zsolt, Nagybacon
További fotók Veres Zsolt Facebook-oldalán
Forrás:erdely.ma
Tovább a cikkre »
