Mivel a múltat a mai materiális eszközeinkkel nem tudjuk teljes mértékben rekonstruálni, így csupán az a lehetőségünk marad, hogy az általunk elfogadott ismeretek felhasználásával összerakott képben „hiszünk”. Vagyis elhisszük, hogy mi helyesen vagy legalábbis majdnem helyesen ismerjük, érezzük át a múltunkat. Ettől a ponttól kezdve a történész, a régész, az antropológus, a néprajzkutató és a többi szakember kénytelen a megérzéseire hagyatkozni. Így válik a mai történelemkutatás részlegesen intuitívvé szerintem.
Az intuícióra pedig nagy szükségünk van, hiszen a múltunk, a kultúránk és a hagyatékunk fizikai megnyilvánulásai mi mást is tükrözhetnének, ha nem a szellemiségünket, a gondolkodásmódunkat és a lelkivilágunkat?
Így számomra a magyarság kutatása elsődlegesen egyfajta szellemiség és lelkiség kutatása. Ennél fogva, amikor én a szkíta-hun-avar-magyar folytonosságot kutatom, akkor egy nép lelkének egyes rezdülései után is nyomozok.
Eurázsia hatalmas területein kétségtelenül sokféle vallású, nyelvű, kinézetű és szokású nép élt az elmúlt évezredekben, azonban hiba volna az érmének csak ezt az oldalát nézni, mint ahogyan manapság sokan teszik. Ugyanis számos közös vonást, szokást és jelenséget tárt már fel az archeológia ahhoz, hogy észrevegyük: közös szellemiség forrásából táplálkoztak e népek.
Ebből az alapállásból kiindulva szeretnék a magyarság túlvilággal kapcsolatos képzeteivel és temetkezési szokásaival foglalkozni.
A legfontosabb tudnivaló e tárgykörben, amit sohasem szabad szem elől tévesztenünk, a következő: az őseink a földi élet folytatásának képzelték el a halál utáni életet. Így elmélkedtek és gondolkodtak róla, illet ennek szellemében készültek elő rá.
Árpád magyarjai nem égették el a halottaikat, hanem testüket elföldelték. (Amúgy sok európai népnél az volt a szokás, hogy a halottaikat elégették.)
A honfoglalók sírjait három csoportra oszthatjuk:
magányos előkelők vagy nagycsaládos temetkezéseka „középréteg” temetkezésea szegények temetkezése
A sírgödör megásása lényeges előkészítő mozzanat volt, hiszen ez egyúttal tájolást is jelentett. A honfoglaló magyarok a halottiak kelet-nyugati irányba hantolták el. Tették ezt oly módon, hogy a halott arca mindig Kelet felé nézzen. Miért éppen Kelet felé? Egyrészt, mert ott kel fel a Nap – ami a magyarság Napvallása miatt kulcsfontosságú szempont volt –, másrészt mert az őshaza is keleten volt, s az őshaza emléke a tiszta, mitikus, idillikus lét tartalmával töltődött meg. Márpedig halottaikat szimbolikusan és mágikusan is a felkelő Nappal és az ősök honával, azaz az őshazával szerették volna összekapcsolni.
Az Árpád-kori magyarok sírjai kb. 1,5 méter mélyek, a sírok sorai észak-déli irányt vesznek fel kissé ívelt vonalban.
Valószínűleg egy kis deszkatetőt helyezhettek a halott fölé, hogy ne érhesse közvetlenül a föld a testét. Erre az érintetlen sírokban található csontok elmozdulásából következtettek a régészek.
A temetkezési szokások közül kiemelném, hogy a soros temetkezésnél a nők helye jobb, míg a férfiaké a bal oldalon volt. Ugyanez a logika érvényesült akkor is, amikor házaspárokat temettek egymás mellé.
A halotti kellékeket, az „útravalókat” – a földi élet során használt mindennapi eszközöket és a fegyvereket – éppen az elhunyt másik kezébe tették, mint amiben evilágban használta. Ennek magyarázata az lehet, hogy a túlvilágot ennek a világnak a tükörképeként értelmezték. Márpedig ha én egy ivókupát a bal kezemben tartok és tükörbe nézek, akkor érdekes módon a tükörképem azt mutatja, hogy ugyanaz a kupa a hasonmásom jobb kezében van. (Bárki kipróbálhatja.)
Szóval, az Árpád-kori sírok felszerelésében gyakran találunk ezüstpénzt, aranyat, vereteket, ruhadíszeket, a különféle lószerszámokról és fegyverekről (szablya, íj, tegez, öv stb.) nem is beszélve.
A halottat lepellel takarták le, de a szem és a száj részére nyílásokat vágtak. A módosabb, előkelőbb személyek esetében ezeket a nyílásokat ezüstlemezekkel borították be.
Külön említést érdemelnek a fejedelmi sírok, ahol a szakrális fejedelem testét magányosan helyezték a földbe.
A nagycsaládos temetkezések többségét gazdag harcosok és nyúzott lóbőrös temetkezések jellemzik. E sírok gazdagságát nem részletezem, viszont külön kitérnék az előkelő férfiak sírjában található lófejre és lábcsontokra. Az elhunyt lovát ugyanis a sírnál feláldozták, megnyúzták és a bőrében csak a fejét és a négy lábát hagyták meg, majd a sírba helyezték. E temetési rítus mögött nem csak az állathoz való kötődés húzódott meg, hanem az a hiedelem is, miszerint az állat a túlvilágon újra életre kél, s így folytathatja gazdája szolgálatát. Ehhez adódik még az a képzet is, hogy a halott lova érinthetetlenné vált, vagyis senki más rajta kívül nem ülhette meg. Háromfajta ló-temetkezést ismerünk:
amikor egy csomóban találjuk a lószerszámotamikor a kitömött lóbőrt felszerszámozták és úgy helyezték a halott sírba a halott melléamikor csak a nyerget és a lószerszámot temették el
A túlvilágon a halott nem szenvedhetett hiányt semmiben. Ennek tudható be, hogy a sírba rengeteg érték került. Magától értetődő módon az elhunyt korábbi társadalmi rangjának és a mindennapi életben betöltött posztjának megfelelően.
A sírokat fejfa jelölte, melyből a látogató vagy a vándor megismerhette az eltávozott életkorát, nemét, társadalmi rangját egyebek mellett. Jóllehet ilyen fejfát ennyi év távlatából hiába is keresnénk, de magának a temetési szertartásosságnak a kidolgozottsága, valamint a sírok látogatásának az igénye, ezt mindenképpen valószínűsítik.
Amikor a családba újszülött érkezett, rendre ültettek egy fát. Ezzel analogikusan, amikor a testet a lélek elhagyta, vagyis amikor a túlvilágon született meg, akkor is állítottak egy fát. Ez volt a fejfa, vagy kopjafa. Ezzel teljessé vált a körforgás.
Vámbéry Ármin írja, hogy „a kopjafaállítás szokását a türk népektől vették át őseink, s tőlük ered az a gyakorlat is, hogy az elhunyt kilétére utaló jelekkel díszítik a fejfát, s a jeleket az arra járó a fejfáról leolvashatja”.
A kopjafákat a temetőkben állították fel és mind a négy oldalukon bárddal vagy fejszével képezték ki, majd a finomságokat vésővel és kézivonóval dolgozták ki. A fejfákról kiderül, hogy milyen családi és társadalmi helyzetben volt, milyen korú, nemű és foglalkozású volt.
A fejfák festése nem csak az állagmegóvásukat szolgálta, hanem egyúttal jelezte az elhunyt életkorát is.
Minden kopjafának megvan a maga jelentősége és története. A székelyek úgy hiszik, hogy a kopjafák „elmondják” a négy fő istenséget: a Napot, a földet, a vizet és a tüzet. Ebből is kitűnik, hogy az őselemek a kopjafák fő témái.
Ha a kopjafán alul helyezkedik el a tulipán, s abból indul ki a többi szimbólum, akkor az a jóságra utal.
Ha a kopjafa tulipánban végződik, akkor az női temetésre céloz. A leányok sírján tulipán, bimbó vagy rügy található. Ha gyermeket temettek, akkor feleakkora kopjafát állítottak.
Ha nem virág az oszlopfő, akkor férfi sírral állunk szemben, méghozzá többnyire katona sírjánál.
Amennyiben a kopja végződés buzogányos, akkor az elhunyt gyalogos volt, ha lándzsás vagy sisakos, akkor az illető lovas volt, ha pedig lámpás volt, akkor vezér fekszik ott.
A papi fejfán kelyhet találunk. A nemesekén pajzs és címer foglal helyet.
A fejfáról ugyanakkor kiderülhet, hogy házas volt-e az illető és hogy hány gyermeke volt.
Azután 1000 táján egy gyökeres változás áll be a magyarok temetkezési szokásaiban. A gazdag leletek eltűnnek, s ezeket felváltják a „köznépi” leletek. Innentől egyre inkább tetten érhető a katolicizmus hatása. Pl.: összekulcsolt kezek, ugyanakkor fegyvereket már nem találunk. Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy az ilyesfajta temetők feltárása még az elején jár.
„…igenis módunk van a homályba burkolt környezetből kiemelni a honfoglaló ősök hagyatékát. Különválik az a nyugati világ akkori emlékeitől. Felismerhető rajta, hogy a hódítók nem nyugat felől érkeztek, nem is gyalog jöttek, de lóháton és e tényeket tisztán látnók a sírok tartalmából akkor is, ha nem őrizte volna meg a honfoglalás történetét a história és ha nem volnának segítségünkre sem embertani sem nyelvészeti vagy néprajzi mozzanatok. Az emlékek csoportja tehát, melyet pogány magyar vezérek korabeli emlékeinek szoktunk nevezni, világosan tanúskodik maga mellett; nem lehet kétségünk az iránt, hogy azoktól származnak az emlékek, kik e hazát megalapították.”
Hampel József: A honfoglalás kor hazai emlékei
László Gyula pedig ezt üzeni az ifjú régészeknek:
„Azt üzenem, hogy éljék a jelenükben gazdag életüket és ezt a gazdagságot keressék a múltban is… Hogy magyar vagyok, áldom a Teremtőt… áldom anyanyelvemért… Ennél fenségesebb életérzést el sem tudok képzelni.”
Száraz György
Boldog napot!
The post Árnyékvilágba költözés: ősi magyar temetkezési szokásaink appeared first on Boldognapot.hu.
Forrás:boldognapot.hu
Tovább a cikkre »
