A magyar nyelv nem világnyelv – mintegy 15 millió ember beszéli –, de a magyar, vagy ha úgy tetszik, magyar nyelvű irodalom világraszóló.
Czipott Péter a magyar állami kitüntetéssel
A Magyar Arany Érdemkeresztet adta át a napokban Kaliforniában Széles Tamás Los Angeles-i főkonzul az Amerikában született magyar természettudósnak és műfordítónak, Czipott Péternek. A kitüntetettet kérdezte a Gondola.
– Mester, miért nagy szellemi kincs nekünk az, hogy Ön mellett még számos, magyarról angolra fordító irodalmár tette vagy teszi a tengerentúlon is olvashatóvá íróink, költőink alkotásait, köztük Tim Wilkinson, aki az ősszel elhunyt, Lengyel Péter, aki a Balassi-kardos John Ridland – Isten nyugosztalja – egyik legkedveltebb tanítványa volt, Thomas Cooper, a Károli Református Egyetem tanára, Ottilie Mulzet és a többiek?
– Mindenekelőtt hadd mondjam, hogy a fenti lista csak egy icipici válogatás az aránylag sok kitűnő magyarból angolra dolgozó műfordítók seregéből; gondolkodás nélkül tudok még egy tucatnál többet hozzátenni, mind tisztelt kollégám. A magyar nyelv nem világnyelv – mintegy 15 millió ember beszéli –, de a magyar, vagy ha úgy tetszik, magyar nyelvű irodalom világraszóló. Ez nem pusztán minőség kérdése, hanem arra is utal, hogy sok író egyéni, sajátos módon látja a világot (létezést, természetet, emberi természetet, s a többi), és sajátos módon tudják kifejezni nézetüket. És persze a sajátosságának egy része a kulturális környezetből ered, vagyis az adott kulturális környezetre való reagálásunkból. Minél több ilyen sajátsághoz tud az ember hozzáférni, annál jobban értheti meg az emberi környezetét, vagy legalábbis annál tarkábbnak tűnik neki.
A nagyhatalmakban gyakori a nemtörődömség a kisebb országokkal, nemzetekkel és kultúrákkal szemben. (Ennek a beállítottságnak a sztereotipja a Neville Chamberlain 1938-as beszéde, amikor a Sudeten-ügyet – a szudétanémetek ügyét – úgy könyvelte el, mint „perpatvar egy messzi országban, olyan emberek közt akikről semmit sem tudunk.” Pedig gondolom, ismerte Dvořák zenéjét, és lehet, hogy Franz Werfel regényeit, vagy még Kafkát is.) Ez nem emberi gonoszságról árulkodó tünet, hanem tisztán a nagyhatalmi állapotnak egyik tünete. Pár évvel ezelőtt szereztem adatot különböző országok műfordítás-kiadási statisztikáiról. Az Egyesült Államokban ugyanannyi fordítás (minden idegen nyelvről, összesen!) jelent meg egy évben, mint Észtországban… Tehát minél többet lehet megjelentetni fordításban, annál jobban segíti előre a megértést országok és kultúrák között – és ami annál fontosabb, a nagyhatalmi, illetve világnyelvet beszélő országokban. De a statisztikák mutatják, hogy milyen keserves munka.
– Ön már angolra fordította Szerb Antal Utas és holdvilágát, mely kötet az Alma Classics kiadónál jelent meg 2016-ban.
Ám John Ridlanddel együtt lefordítottak Márai- és Radnóti-verseket, ezek könyvekben jelentek meg. Számos magyar költőtől ültettek át poémákat folyóiratok számára. Fordításaik szerepelnek 1956-os és trianoni antológiákban. Legutóbb Balassi-, Radnóti- és Kosztolányi-fordításuk jelent meg a Rímek szablyaélen című, a budapesti Kairosznál pár hónapja megjelent kötetben. A mostani Magyar Arany Érdemkereszt mellett milyen visszajelzéseket kapott a magyar, illetve az amerikai irodalmi élettől?
– Sajnos az biztos, hogy sokkal több visszajelzést veszek észre magyar köröktől, mint máshonnét. Ez olyan „coals to Newcastle” („szenet szállítani Newcastle-ba”, azaz Dunába vizet hordani) helyzet: azok, akik már ismerik és értékelik a saját anyanyelvi irodalmat, jobban észreveszik a fordításokat, mint az idegen nyelvűek. Vannak kivételek. Magyar regényírók, úgy veszem észre, felváltják egymást rövid ideig „divatos külföldi írók”: a magyar sorozat a múlt pár évtized alatt Amerikában körülbelül így fest: Szerb Antal, utána Márai Sándor, majd Nobel-díja után Kertész Imre, aztán Krasznahorkai László, Szabó Magda. Biztos elfelejtettem egy pár nevet (bocsánatot kérek), de körülbelül így megy a dolog. Valaki észreveszi, kiadja, felkapják, elfeledkeznek róla, majd jön a következő.
Költészetben rosszabb a helyzet, mert alig-alig van olyan költő, aki meg tud élni mint poéta; a legtöbb kötet csak néhány száz eladott példányt ér el. A Márai-kötetünk ennél jobb forgalmat nyert, ezer példánynál több az első évben, de azóta igen kis számban veszik.
A Radnóti-kötetet még kisebb számban vették; részben, gondolom, mert Radnótiból van több angol fordítás is. (Megjegyzem, hogy tavaly második, javított kiadás megjelent.)
De Radnóti esetében volt egy érdekes fordulat. Seattle-ben, Washington államban van egy szervezet, a Music of Remembrance, amely évente ad megbízást egy komolyzenei műért a holokausztról való megemlékezéshez. 2019-ben az amerikai zeneszerzőt, Tom Cipullót, és egy költőt, David Masont megbízták egy egyfelvonásos kamaraopera szerzésével. Ők Radnótit választották, az opera tárgya 1944. május 19 estéje: az utolsó este, amelyet a Radnóti házaspár együtt töltött a költő utolsó, halálos munkaszolgálata előtt. Az opera címe: The Parting (A búcsú). A szövegkönyvben felhasználták néhány vers részletét, a mi fordításunkban (David Mason engedélyünkkel módosított néhány sort, hogy jobban illeszkedjen a Cipullo zenéjéhez). Seattle-ben, utána San Franciscóban bemutatták színpadon, és CD-felvétel is készült (Naxos 8.669044). Tehát ebben a formában kapott visszhangot, szó szerint.
John Ridlanddel az utolsó nagyobb szabású közös munkánk egy Kosztolányi-válogatottverskötet; idáig nem sikerült találni hozzá kiadót.
John Ridland, aki angolra fordította a János vitézt
Gondolom, ha lenne magyarországi kiadó, aki hajlandó lenne vállalni, az nagyszerű lenne, de úgy látom, hogy általában nekik nincsenek jó tengerentúli forgalmaztatási összekötetéseik. Nagyon szeretném azt tapasztalni, hogy tévedek!
– Miért fontos – egyáltalán fontos-e – olyan alapítvány tevékenysége, mely munkájának eredményeként egy magyar alapítású nemzetközi irodalmi díj legutóbb – éppen az Ön jelentős segítségével – az ötödik kontinensre, Ausztráliába is eljutott, érzékeltetve a Lajtától a Berecki-havasokig, a Dunajectől a Tengermellékig elterülő térségben élő magyarokkal, hogy a mi nyelvünk, költészetünk nagy globális kincs?
– Sajnos, ezt egyáltalán nem tudom fölmérni. Személyesen csak John Ridland esetét ismerem. A legnagyobb hatása a kaliforniai magyar diaszpóra közösségében észrevehető: azaz ismét egy „szenet Newcastle-be” – azaz vizet a Dunába – helyzet. Az amerikaiaknak inkább csak kuriózum, hogy szablyával legyen kitüntetve egy író. A kiadók egyáltalán nem veszik számba a kiadási meghatározásokban például. Lehet, hogy a legnagyobb értéke az Alapítvány tevékenységének – a műfordítói pályán – az, hogy ösztönzi a díjazott fordítót több erőfeszítésre. Nem úgy, mint Damoklész kardja: Balassi kardja kedvesebb ösztönzés!
– Miért kiemelten jó nekünk, magyaroknak, ha érzékeljük: ha nyelvünk egyelőre nem is világnyelv, irodalmunk világraszóló?
– Hát ezt a magyaroknak kell megállapítani, nem egy magyar származású amerikainak. Amerikában inkább magyarnak, még inkább európainak, érzem magam, és Magyarországban inkább amerikainak. Nekem a fontos az, hogy az egyik fél méltassa a másikat a művészi, tudományos, kulturális kincseiért, amelyek megállhatják helyüket, ha a világ megismerheti őket. Ez csak segítheti a kölcsönös megértést. Ezért is fontos, hogy mind Amerika, mind Magyarország jobban megismerjék a világ valamennyi kultúráját – és nem csak az európai gyökerűeket. Ebben a saját ismeretem is igen hiányos… Hiszen mint Hippokratész vallotta: az élet rövid, a művészet határtalan: vita brevis, ars longissima…
Molnár Pál
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »