Sorsdöntő eseményeknek lehettünk szemtanúi az elmúlt napokban.
A nagy fegyvergyártó nyugat-európai országok a kezdeti visszafogottságot sutba vágva egyre komolyabb, immár nehézfegyverekkel támogatják az ukrán haderőt. Erre legjobb példa Németország, amely az elmúlt hetekben többször is köpönyeget fordított. A kezdeti nevetséges rohamsisak-küldemény után ma már Gepard légvédelmi páncélozott járműveket küld.
Azt olvastam a sajtóban, hogy nyilván a nagyok nem akarnak megszégyenülni a kisebb országok mellett, amelyek a kezdetektől fogva bátrabbak voltak. Persze, ez azért nem ilyen egyszerű, de tény, hogy eleinte csak üzemanyaggal, majd munícióval, később kézifegyverekkel majd egyre komolyabb rakétákkal, nehézfegyverekkel segítik keleti szomszédunkat.
Elég volt két hónap és már senki az égvilágon nem beszél deeszkalációról (a hadműveletek fokozatos csökkentéséről), ellenkezőleg, visszatért a politikai közbeszédbe az atomfegyverek bevetésének a lehetősége és a harmadik világháború is.
Anyák napján háborúról írni?! Nos, nem gondoltam volna, hogy az én életemben eljöhet egy olyan május, amikor a tavaszillat helyett a háborús készülődés orrfacsaró bűzével lesz tele a levegő. Amikor az lesz az ellenség, aki a békéről beszél. Van is már egy új kifejezés, amit nehéz magyarra fordítani: a háborús uszító ellentéte, vagyis a béké(s)re uszító.
Aki csak fel meri tenni a kérdést, hogy ki fogja állni azokat az iszonyatos költségeket, amelyeket a háború, a szankciók, az esetleges olaj- és gázembargó, Ukrajna infrastruktúrájának elpusztítása jelent, uszít. Aki csak egy picit is mer távolabb nézni, és felteszi a kérdést, hogy mit kezd majd Európa a legyőzött, Putyin utáni, szétzilált Oroszország jelentette veszéllyel, uszít.
Aki csak emlékeztetni mer arra, hogy a második világháború után évtizedeken keresztül volt egy közmegegyezés, hogy háborús övezetbe nem szállítunk fegyvereket, uszít. Ez a közmegegyezésen alapuló tétel persze nem most dőlt meg, de mégis, érdemes lenne elgondolkodni rajta. De nem, mert most csak most van.
Csakhogy az utca embere nem akar beledögleni. Nagyon örülnék, ha készülne egy európai felmérés arról, hogy mit hajlandók beáldozni az uniós állampolgárok az ukrán szabadságért és Oroszország megalázásáért. A szlovák adatsor azt mutatja, hogy 62 százalék semmit.
Vagyis az emberek csaknem kétharmada nem mondana le az orosz gázról és kőolajról, ha az az életszínvonala csökkenését eredményezné. Tartok tőle, hogy hasonló arány jönne ki tőlünk nyugatabbra is. Vagyis mást gondol a politikai elit, mint a lakosság?
Az anyák tudják a legjobban, hogy semmi sem olyan fontos, mint az, hogy értsék, megértsék gyermeküket. Ennek híján csak elbeszélnek egymás mellett, terméketlen viták, veszekedések zilálják szét a család életét. És valami hasonló van kialakulóban nagyban is, amikor az elit nem érti az ország, sőt az egész uniós lakosság akaratát.
Megjelent a Magyar7 hetilap 2022/18-as számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
