Riportsorozatunkban ezidáig fiatal férfiakat ismerhettek meg, akik főként anyagi okokból, az előrelépés és a boldog jövő víziójának hiánya miatt, már Orbán Viktor kormányzása alatt hagyták el az országot, hogy angol földön próbáljanak szerencsét. Lajos és Ilona története merőben másképp alakult. Ilona korábban, még a kétezres évek közepén költözött Bristolba, Lajos pedig a biztos állását hátra hagyva, közel az ötvenhez, három éve döntött úgy, hogy követi őt.
Ők azok közé tartoznak, akiket még ha meg is szakadna a kormányzat, akkor sem sikerülne betuszkolnia abba a „fiatal, külföldi kalandokra és sikerekre vágyó, aztán hazatérő” profilba, amivel a kivándorlás szürke foltját rózsaszínre próbálja színezni.
Lajosék története azt mutatja meg, hogy a kivándorlásnak nem csak gazdasági-megélhetési, hanem társadalmi okai is vannak.
Ilona úgy látja, hogy az elmúlt 26 évben nem sok minden változott.
„Volt rendszerváltás papíron, de úgy látom, semmi nem változott. Ha nincs a politikai vagy a gazdagabb rétegben ismerősöd, akkor nem kerülhetsz feljebb.”
Lajos egyetértően bólogat. Az egyik magyarországi munkahelyén is közel volt az előléptetéshez, végül mégsem a teljesítmény számított. Egyszer csak megjelent az egyik fejes veje, aki betöltötte a pozíciót. Igaz gyorsan el kellett küldeni egy OKJ-s tanfolyamra, hogy legyen valami köze a munkához. Úgy véli, ez az általános. Jellemző a vezető rétegre és az állami cégekre is, hogy senki nem ért ahhoz, amilyen munkakörben van.
A különbség a szocializmushoz képest, hogy anno a párttitkár fia kapta a kinevezést, most meg a főnök veje. Lajos ezt megelégelve döntött úgy 45 éves korában, három gyermek felnevelése után, hogy kiköltözik kedveséhez, akit öt évvel ezelőtt fia révén ismert meg.
„Elegem volt a hazai viszonyokból, a lebutított társadalomból és abból, hogy 120 ezerért három műszakban gürizek.”
Nem beszélt nyelveket, megélt volna odahaza is, de nem bírta a légkört. Még a munkahelyen is egymásnak ugrasztották az embereket azzal, hogy a fiatal targoncásoknak magasabb kezdőfizetést adtak, mint azoknak, akik évek óta a cégnél voltak.
„Nem is értem az embereket, mennek mint a birkák. Pedig Magyarország lakossága elég nagy, mégsem fognak össze és állnak ki magukért”
– reflektál Ilona párja gondolataira, aki tipikus magyar mentalitásnak látja a széthúzást és az egymásért való kiállás hiányát. 12 éve él Angliában és az egyre növekvő magyar közösségben nem lelt barátokra. Hiába veszi ki a részét a magyar társasági életből, soha nem érzékelte azt a közösségi összetartást, ami például a kint élő lengyelek között működik.
Pedig szükség volna rá, mert a kinti élet is nehezebb már mint tíz évvel korábban volt. Amikor Ilona 2005-ben párjával és akkor hét éves kislányával anyagi okok miatt kiköltözött Nagy-Britanniába szívesen fogadták őket, mindenben segítették a beilleszkedésüket. „Mára ez megváltozott, túl sokan jöttek és a helyi politika megbolondította az angolokat, akik most haragszanak ránk, mert elhitették velük, hogy a kelet-európaiak elveszik a munkájukat vagy csak a segélyre pályáznak.” Ilona ezzel szemben azt tapasztalta, hogy bár a lengyelek és a magyarok is jó munkaerőnek számítanak, olyan pozícióba sosem kerülnek, mint angol társaik.
A nő már tíz évet dolgozott egy takarítócégnél mikor a supervisori pozíció megüresedett. Ekkor a főnöke nyíltan megmondta neki, hogy hiába jobb a munkája, ha ott van egy angol is, nem teheti meg, hogy nem azt helyezi magasabb pozícióba.
„Bizonyos szintig eljutsz, de följebb nem engednek. A főnök az mindig angol”
– summázza Ilona, igaz lassan egy éve már a saját maga főnöke, hiszen Lajossal közösen takarító vállalkozásba kezdtek és azóta egy magyar származású munkatársat is alkalmaznak.
Lajos még mindig hitetlenkedve meséli, hogy milyen könnyű volt beindítani az üzletet. Míg Magyarországon körülményes procedúrák után 70 ezer forintos mínusszal indítasz, akkor is, ha egy forintnyi bevételed sincs, odakint 15 perces internetes mutatvány után egy font nélkül is belevághatsz a dologba, és még azt sem kérdezik mivel akarsz foglalkozni.
„Anyailag nem jövünk ki sokkal jobban idekint sem, elsősorban a hozzáállás miatt vagyunk itt”
– válaszolja Ilona arra a kérdésemre, hogy a kinti élet számára beváltotta-e a hozzáfűzött reményeket. Mint meséli, lánya, aki már Angliában nőtt fel mindig is nagyon szerette Magyarországot és sokáig nem érezte otthonának Angiát. Azt tervezte, hogy tanulmányai után hazaköltözik, de az elmúlt években kezdett kiábrándulni. Évente három-négy alkalommal látogat Budapestre, de a legutóbbi alkalmakkor már azzal hívta fel édesanyját pár nap után, hogy a távolból szépnek tűnő élet helyett mindig szembesülnie kell a magyar valósággal. Jelenlegi párját is Magyarországon ismerte meg, de végül mégsem ő ment haza, hanem a fiú költözött ki hozzájuk.
Lajos esetében épp az ellenkező igaz. Legkisebb fia nagyon külföldre vágyik, de apja nem engedi.
„Jó szakmája van otthon, van hol laknia, így nem éri meg.”
A férfi szerint a fiatalok leginkább azért mennek külföldre dolgozni, mert a lakhatást képtelenek megoldani. Milliókat kellene letenni ahhoz is, hogy egyáltalán hitelt kapjon. Ezt egy átlag fiatal nem engedheti meg magának. Még ha a családjával is él és félre tud tenni, akkor is harminc éves elmúlik, mire odáig eljut, hogy lakáshitelt vegyen fel és utána is rá van utalva a rendszerre.
„A 30 év körüli korosztály, akik most próbálnak egzisztenciát teremteni, családot alapítani vagy behasalnak a Fidesznek, vagy elhagyják az országot”
– így látja Lajos a kivándorlás mozgatórugóit, pedig három gyerekkel egyedülálló apaként mindig abba a kategóriába tartozott, akiket a kormánypárt támogatott. Az évek folyamán azonban azt vette észre, hogy ezeket a támogatásokat ugyan nagy csinnadrattával bedobták a köztudatba, de mindig volt valami apró tényező, ami miatt mégsem kapta azt meg, vagy éppen míg az egyik zsebébe tettek egy kis pénzt, addig a másikból háromszor annyit kivettek egy másik intézkedéssel.
A pár egyetért abban, hogy a magyar társadalmi és politikai légkör fojtogató számukra, így egyhamar nem térnek haza. A választásokon azonban részt vesznek, mert remélik nyugdíjas éveikre, amit már Magyarországon kívánnak tölteni eljöhet a változás, az uniós árak mellé majd már nem kelet-európai bérek járnak és ugyanolyan árak mellett nem kisebb szatyorral térnek haza Budapesten, mint Bristolban.
Forrás:alfahir.hu
Tovább a cikkre »
