Egyébként a statisztikai változékonyság tanulmányozása nem korlátozódik a génekre. J. Philippe Rushton (Nyugat-Ontariói Egyetem) a nagy rasszbeli csoportok több tucat tényezőjét hasonlította össze, az IQ-tól az ikerterhességek számán vagy a nemi érés gyorsaságán keresztül a menstruáció megjelenésének életkoráig (Race, Evolution, and Behavior, 1997). Valamennyi vizsgálat lényeges átlageltéréseket mutatott a rasszok között, amelyek persze mindig statisztikai jellegűek, vagyis belőlük nem lehet egy adott csoport minden tagjára érvényes törvényszerűséget levonni.
Az ilyesféle kutatásokat általában elhallgatják, vagy nem tudományos alapon hevesen bírálják. Ez a szektás magatartás azon a fals okoskodáson nyugszik, hogy ha a rasszok tudományosan léteznek, és különbségeket lehet köztük megállapítani, az a rasszistákat igazolja. Eme „tudományos” antirasszizmus másik tévedése, hogy túlértékeli a tudomány szerepét a rasszista ideológiában. A felvilágosodás nagy alakjainak – köztük Locke-nak, Voltaire-nek, Kantnak vagy Gobineau-nak – egyáltalán nem volt szükségük a molekuláris biológiára ahhoz, hogy a maguk idejében rasszista véleményt fogalmazzanak meg.
Ami pedig manapság az utca emberét illeti, a gének véletlenszerű megoszlására vonatkozó tudós értekezések nem fogják megakadályozni a rasszistákat abban, hogy továbbra is ragaszkodjanak a meggyőződésükhöz, még ha azok a tudományos racionalitás szemszögéből „aberráltnak” is számítanak. Sőt mi több, a rassz mint tény dogmatikus tagadása gyorsan kontraproduktívvá válik, mert szélsőséges túlzásai sértik a józan észt, és a valóság perverz „elbújtatásának” az érzetét erősítik. Ebből következően teljességében illuzórikus a rassz tagadásával harcolni a rasszizmus ellen. Mindenki tudja ugyanis a saját tapasztalatából, hogy vannak fehérek, feketék és sárgák, hogy még ezeken az embercsoportokon belül is lehet bizonyos megkülönböztetéseket tenni, és hogy ezeket a csoportokat „rasszoknak” nevezik. Egy dolog az, hogy a rassz fogalmát a molekuláris biológia nem tudja értelmezni, más dolog, hogy az antropológiában és abban a világban, amelyben élünk, igenis léteznek rasszok.
Akár a mentális képességekre, akár a fizikai adottságokra vonatkoznak, a rasszok között tapasztalt átlageltérések statisztikailag ugyan változók, faktuálisan viszont állandók, a tagadásuk tehát teljes képtelenség – még a tudomány szemszögéből is. Mielőtt bárki is azt gondolná, hogy a rasszok kérdésének napirenden tartása csupán a rasszisták kedvenc vesszőparipája, nem árt tisztázni, hogy az emberi rasszok létezése (vagy nem létezése) számos gyakorlati problémát vet fel a mindennapi élet területén is, így például a velünk született (innata) faji különbözőségeket tekintetbe vevő és azokhoz alkalmazkodó – és ezáltal az uralkodó egalitarista ideológia ellen ható – „elitista” oktatás létjogosultságának elismertetésekor. Miről is van szó? Az USA-ban és Nagy-Britanniában az IQ-mérésére alkalmazott úgynevezett pszichometriai teszteken a négerek mindig gyengébben teljesítenek, mint a fehérek. Átlagos lemaradásuk körülbelül tizenöt pontnyi. Néhány kivételtől eltekintve valamennyi pszichológus elfogadja ezt a tényt, de nyilvánvalóan nincs közöttük egyetértés a jelenség magyarázata tekintetében. Egyesek szerint ez az állapot örökletes különbözőségek eredménye, míg mások a környezeti hatások (oktatás, társadalmi miliő, életszínvonal stb.) eltérésében látják az okát.
Race, Intelligence and Education című 1975-ös tanulmányával végül Hans J. Eysenck tiszta vizet öntött a piszkos pohárba, megállapítva, hogy a környezeti hatás híveinek tézisei tarthatatlanok, hogy a négerek és fehérek közötti IQ-beli különbségeket a genetikai felépítésükben mutatkozó eltérés okozza, és hogy mindezzel a tudósok kilencven százaléka is tisztában van, de inkább nem beszélnek róla. Eysenck fellépése a maga idejében valóságos földindulást okozott, ő ugyanis nem volt akárki a tudományos életben. A Londoni Egyetem Pszichiátriai Intézetének vezetőjeként és a világ legmagasabb citációs indexével büszkélkedő pszichológusaként súlya volt a szavának. Demonstrációja lényegében három megfigyelésre támaszkodott. Először is a születésük után különválasztott és eltérő környezetben felnevelt egypetéjű ikreken végzett valamennyi tudományos kísérlet azt bizonyítja, hogy IQ-juk csupán néhány pontnyi eltérést mutat, ami az intelligencia erős örökletességét tanúsítja. Másodszor, az IQ-ban mutatkozó átlageltérés akkor is fennáll, ha ugyanolyan körülmények között felnevelt, ugyanazokat a tanintézeteket látogató, ugyanolyan társadalmi-gazdasági státust élvező négereket és fehéreket hasonlítanak össze, sőt még akkor is, ha alacsonyabb társadalmi osztályú fehéreket és vagyonosabb miliőből származó négereket versenyeztetnek. A „környezet” tehát egyáltalán nem döntő magyarázó tényező. Harmadrészt a kínaiak, akiknek társadalmi státusa az USA-ban összességében jelentősen alacsonyabb, mint a fehéreké, a teszteken valamennyi rasszbeli csoport közül a legjobb eredményeket érik el, miközben az amerikai őslakosok, noha jóval súlyosabb diszkriminációk sújtják őket, mint a négereket, mégis magasabb átlagos IQ-val rendelkeznek ez utóbbiaknál. Eysenck konklúziója szerint „ha az anatómia, a fiziológia, sőt a biokémia területén is vannak rasszbeli különbözőségek, miért lenne ezalól kivétel az agy? El kell fogadni az intelligencia örökletes meghatározottságának evidenciáját.” Ezzel lényegében csatlakozott a korábban már említett Arthur R. Jensen „eretnekségéhez”, aki az iskolai felzárkóztató programok kudarcának okait vizsgáló 1968-as tanulmányában kimutatta a négerek alkalmatlanságát az intelligenciatesztek sikeres megoldása vonatkozásában.
Akárhogy is van, az egalitarista „szentírás” által kondicionált antirasszista lobbi csupán elkeseredett és hosszú távon reménytelen utóvédharcot folytat, hiszen a természet törvényeivel tartósan nem lehet szembehelyezkedni, ahogyan a tudomány tényeit sem lehet végtelenségig a katakombákba kényszeríteni.
Gazdag István – Demokrata.hu
Forrás:betyarsereg.hu
Tovább a cikkre »
