A német csapatok március 12-én rohanták le az országot, az ezt szentesítő Anschluss-törvényt március 13-án alkották meg.
Utólag könnyű okosnak lenni, de mintha a jövőt vetítette volna előre az a fotó, amelyen Adolf Hitler Engelbert Dollfuss osztrák kancellárral látható. Míg Hitler középtermetű volt, Dollfuss mindössze 151 centiméter. Németországban elterjedt a felvétel egy torzított változata, amelyen Dollfuss még kisebbnek, gnómnak látszik.
Ahogyan Ausztria is az lett a Harmadik Birodalomhoz képest. Hitler nyolcvan éve kebelezte be nyugati szomszédunkat. A német csapatok március 12-én rohanták le az országot, az ezt szentesítő Anschluss-törvényt március 13-án alkották meg. A birodalom ezzel már a magyar határig terjedt, baljóslatú előjeleként az 1944-es német megszállásnak. (Ahogyan Csehszlovákia elfoglalásának, Lengyelország lerohanásának is.) Lakossága 1938-ra 79 millió főre nőtt. (A többi közt Magyarországon élő osztrák nagyanyám is birodalmi német állampolgárrá vált – akár akarta, akár nem –, amit 1945 után nem könnyen vakart le magáról.)
Dollfuss az Anschluss idején már nem élt – egy 1934-es, elvetélt puccskísérlet eredményeként gyilkolták meg –, a kancellár Kurt Schuschnigg volt akkor. Ne képzeljük a korabeli Ausztriát fényes demokráciának, mert nem volt az. Bécset ugyanaz az egyre jobbra, szélsőjobbra tolódás jellemezte ekkoriban, mint Magyarországot. Schuschnigg egyre kevésbé tudta tartani magát és álláspontját Hitlerrel szemben, elszigetelődött, végül kénytelen volt lefújni a márciusi népszavazást, amely arról szólt volna, akarják-e az Anschlusst az osztrákok. Schuschniggot elsöpörte a történelem, helyébe a (túl)buzgó Hitler-párti politikus, Arthur Seyss-Inquart került.
A népszavazást később megtartották – immár egy megszállt országban –, de a csaknem teljesen Hitler-párti eredmény demokratikus akaratnyilvánításként már értelmezhetetlen. A felvételeken látjuk a Hitlert éljenző tömegeket – és ezek maradtak meg jobban a köztudatban –, az ellenzőket, az akár már a külföldre menekülésüket előkészítőket nem tárták a szemünk elé.
Mindenesetre az osztrák médiában napok, hetek óta dokumentumfilmekkel, korabeli sajtóanyagokkal idézik fel, mi is történt. Az évforduló apropóján reflektálnak az eseményekre. Ausztria azzal is számot vet, bekebelezett területként mennyiben felelős a hitlerizmus bűneiért. Ebbe persze aktuálpolitikai zöngék is vegyülnek.
A bécsi liberális Der Standard hasábjain (március 9.) például egy osztrák jogász és egy német történész osztja az észt. Így az osztrák (Andreas Weinek), aki egészen a mai Kurz-kormányig jut el. „Ezekben a napokban esedékes az Anschluss nyolcvanadik évfordulója. Olyan politikai stádiumban vagyunk, hogy Ausztriában olyanok ülhetnek a kormányban, akiknek semmiféle félelmük nincs a szélsőségesekkel való érintkezéssel kapcsolatban. [Az Osztrák Szabadságpárt, az FPÖ kormányzati részvételére gondol – Sz. L.] (…) Az emberek ugyanúgy, ahogy korábban, láthatóan semmit ne tanultak volna a történelmünkből?”
Mire az osztráknál több józan paraszti ésszel megáldott német (Guido Knopp) leszögezi: ő ugyan túl keveset tud az FPÖ-ről, de az Alternatíva Németországnak kapcsán utal arra, hogy a német kancellár 2015-ös menekültpolitikája után sokan a kereszténydemokrata és a szociáldemokrata szavazótáborból is e bevándorlásellenes párt felé fordultak.Hogy miért? Mert őket nem kérdezte meg előzetesen senki. Ahogy az osztrákokat sem az Anschluss előtt.
Az Anschluss története azt is példázza, nem azok kerülnek a történelem jó oldalára, akik kritika nélkül birodalmak, hatalmi központok keblére omlanak. Schuschnigg, aki ha megkésve, saját ellentmondásaitól gyötörten is, de önálló Ausztriát akart, éveken át koncentrációs táborban raboskodott, ám a háború után Amerikában lett az államjog professzora. Ágyban, párnák között halt meg nyolcvanévesen, Tirolban. Seyss-Inquartot viszont, aki egyre magasabbra lépdelt a nácizmus grádicsain, Szálasihoz és a norvég Quislinghez hasonlóan háborús bűnösként felakasztották 1946-ban.
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
