A modern magyar átírás az ógörög nevekre eléggé jó.
Nekem nagyon tetszik, hogy elmaradt a XIX. század végéig erős hagyomány, mely a germán-szláv-újlatin átírást alkalmazta, azaz levette a végződéseket a nevekről. Lásd Arisztotelész helyett Arisztotel – sok nyelvben máig a végződésmentes verzió van divatban – pl. oroszul Аристотель -, mások pedig követték a magyar példát, azaz a klasszikus végződéses verziót alkalmazzák, pl. német Aristoteles, megint más nyelvek meg ingadoznak, pl. angolul az Aristotle és az Aristoteles verzió is használatos.
A másik magyar hagyomány a latin átírás használata volt, ez is be lett szüntetve, ma a korábbi Aristoteles alak helyett egyértelműen az Arisztotelész alak van szinte kizárólagos használatban. Ennek megítélése már nem egyértelmű: a magyaros alakok sokszor gondot okoznak pl. keresés esetében.
Az egyes betűk magyar megfeleltetése tulajdonképpen hagyomány kérdése. Teljesen pontos megfeleltetés képtelenség, hiszen a 2 nyelv hangrendszere nem azonos.
Külön gond, hogy míg a latin „kihalt”, addig a görög nem, így – mint minden élő nyelv – sokat változott a kiejtés:
- az ősgörög kor a „sötét századok” előtti nyelv, melyről alig van nyom.
- a klasszikus kor az a sötét századok után kezdődik és a macedón dominanciával ér véget – ez az „igazi” ógörög, ekkor született az ógörög irodalom máig ható része, s rengeteg adat van,
- az „újszövetségi” kor – mert ezen a nyelven lett írva az Újszövetség – a macedón dominancia kezdetétől nagyjából az i. sz. VII. századig, amikor a görög lett a Római Birodalom hivatalos nyelve,
- a „bizánci” – a XV. századig, amikor Konstantinápoly török lett,
- az „újgörög” – onnantól mostanáig;
a gond nyilván az első 3 időszakkal van.
A magyar átírás alapvetően a klasszikus kori nyelvet veszi alapul. A nagy kivétel az ΕΙ betűkapcsolat, a kiejtés éppen a klasszikus korban változott, eredetileg ez kettőshangzó, kb. „éj”, de a klasszikus kor során sima „é” lett belőle, bár csak mássalhangzó előtt. A magyar átírás viszont: „ei” minden esetben. Ennek oka teljesen praktikus, íme a magyarázat.
A gond a különböző e hangokkal van ugyanis, a magyar köznyelvben 2 féle „e” van:
- majdnem nyitott rövid e,
- középzárt hosszú é;
miközben a görögben:
- majdnem nyitott hosszú Η,
- középnyitott rövid Ε,
- középzárt hosszú ΕΙ (miután a kettőshangzós ejtés részben megszűnt).
Látható, szinte nincs egyezés. A magyar átírás a rövid/hosszú jellemzőt választotta, így a görög Ε a magyarban „e” lett, a Η pedig é. S bár az ΕΙ éppen egyezik az é-vel, az már foglalt volt, így maradt az „ei” átírás.
Egyébként az o/ó esetében ugyanaz a helyzet, a magyar o nyíltabb, mint a magyar ó, míg a görögben a helyzet fordított, de itt nincs plusz elem, s a nyitottság/zártság fokában az eltérés is kisebb, így a következetlenség nem annyira szembeötlő.
Még egy változó görög kettőshangó: az υι – a klassszikus korban ment ár „üi” alakból „ű” alakba, mássalhangzó előtt, a magyar átírás következetesen az előbbit jelöli.
Ahol nincs megfelelő magyar hang, ott természetesen a legközelebbire van cserélve, de ez nyilvánvaló.
A mássalhangzók esetében az egyetlen problémás eset a Ζ – a hagyományos magyar átírás „z”, miközben ez az ejtés csak a középkori görögben jelent meg, korábban vagy „dz” vagy „zd” volt, vitás, hogy pontosan melyik.
Még két mássalhangzó átírása helyes, de sokakban félreértést okozhat: Θ = th és Φ = ph. Itt a helyes ejtés az ami le van írva, de sokak a th-t t-nek értelmezik, a ph-t pedig f-nek, miközben nem ez a helyzet.
Tulajdonképpen a helyzet ugyanaz, mint a latin ejtésében: minden ejtés „helyes”. A mai görögök pl. az ógörög neveket a mai ejtés szerint ejtik, s ebben semmi gondot nem látnak. A lényeg csak az, ha egy adott ejtést választunk, akkor azt alkalmazzuk következetesen és ne keverjük.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
