Az eddigiekben megismert zsidó aktivizmus és hatalomszerzési stratégiák után érdemes alaposabban is kritikai elemzésnek alávetni a fősodratú történetírás egyes elemeinek máig tartó, szűnni nem akaró félrebeszéléseit, ferdítéseit és – mondjuk ki – manipulációit. Efféle narratíva, hogy a bolsevikok közötti kirívó zsidó jelenlét egyrészt nem számít, mert ők „nem voltak zsidók”, másrészt ha mégis furcsa, hogy ilyen élesen kiemelkedtek a zsidók a kommunista hatalom felsőbb rétegében, akkor az csak a magyarok (oroszok stb.) kirekesztése miatt van, és nem hibáztatható mindezért a zsidóság – sokkal inkább a magyarság, tartja ezen logika világos következtetése… Mekkora szerepe van az identitásnak, és mekkora az etnikai karakternek? Esetleg mindkettőnek egyszerre? Az alábbiakban ezek és ehhez kapcsolódó alapvető fontosságú elemek kerülnek kifejtésre, és ha kell, cáfolatra.
A bolsevikok zsidóságát tagadó zsidók és filoszemiták szinte minden alkalommal gondoskodnak arról, hogy idézzék Kun Béla egyik félmondatát, aki így fogalmazott egy 1919-es ülésen: „Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem”. Az identitásproxy koncepcióját később érintjük, de egyelőre nézzük meg az idézetet annak kontextusában. Alább álljon a Tanácsok Országos Gyülése keretében elhangzott, 1919. június 21-i felszólalásának teljes vonatkozó része:
Tisztelt elvtársaim! Ha van egy régi szervezett munkásnak bátorsága, vagy esztelensége kimondani azt, hogy olyan alakok futkosnak künn az országban, akikről még a pajesz sincs kellőképen levágva, akkor, t. elvtársaim, nem szabad csodálkozni afelett, ha az egész országban azzal agitálnak, hogy zsidók kezében van a hatalom, zsidók akarják az egész országot tönkretenni és zsidó uralom pusztítja ezt a szegény keresztény Magyarországot. Amikor ilyen kijelentést tesznek, amikor ez a szellem uralkodik az elvtársak egy részében, akkor ne csodálkozzanak azon, ha ez a szellem, ez az agitáció és ez a méreg az egész országban ilyenformán érezteti a hatását. […]
Vágó-Weisz később egy beszédes gondolatmenetet oszt meg a közönségével. Ebből kiderül, hogy az antiszemitizmus miatti feszengése mentén egy stratégiával rukkolt elő. A megoldás a zsidóellenességre, hogy a parasztokat erővel kell a Tanácsköztársaság szolgálatára kényszeríteni:
Mindezt nem is akárhogy: rá kell venni, hogy a gazdag parasztot tekintse ellenségének, és ne a zsidót – miközben a zsidó rezsimurak azok, akik diktatúrával nyomják el azt. Figyeljük meg a gondolatmenetet:
Egy hang: Meg a papság! (Uo.)
Vágó-Weisz aztán hozzáteszi: „ki kell menni a faluba és fel kell világositani a parasztságot, hogy ott is ki kell törnie az osztályharcnak a szegény és a gazdag között. A gazdag parasztság tele van élelmiszerrel, éléskamrája zsúfolva van zsírral, sonkával, borral, szalonnával (Igaz! Ugy van!) s a szegény parasztság helyzetét époly kevéssé oldhatja meg a zsidók agyonverése és kifosztása, mint az ipari munkásét” (uo.). A zsidókérdést már-már karikatúrába illően megszemélyesítő népbiztos ezt a zsidóellenes „parasztkérdést” azzal oldaná tehát meg, hogy azt „csakis a faluban kitörendő osztályharc alapjaira kell ráhelyezni” (i. m., 212. o.). Megjegyzi, hogy „felháboritó és kétségbeejtő” a zsidóellenesség, az ülésen elhangzott zsidókritikus hangokról pedig tudomást szerezhet az ország, és ezzel az „nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy a kapitalisták helyett, a gazdag parasztok helyett a diktatúrával szemben felsorakoztassák a zsidók elleni uszítást” (uo.).
Ugyanazon a napon a látszólag nem zsidó Nyisztor György földművelési népbiztos felszólalásában ekképp fogalmaz: „Az a meggyőződésem, hogy ha itt az antiszemitizmus lábra kap, akkor a proletárdiktatúra meghalt” (i. m., 216. o.). Kifejti még, hogy a köreikből eredő keresztényellenesség nagyon jelentős antiszemitizmust és ellenforradalmi forrongást generál, ezért „szigorúan kifelé” kommunikálni kell, hogy az ilyesmit nem tűri a hatalom, az egyenlőséget hangsúlyozva:
Ebből tehát arra következtethetünk, hogy bár a lakosság részéről bizonyára különböző mértékű ellenségeskedést tapasztaltak, ennek a rendkívül felfelé törekvő népnek semmiképpen sem volt szükséges – vagy fontos – egy gyilkos rezsim pilléreivé válnia a „diszkrimináció” miatt. Az elidegenedés minden bizonnyal megvolt, de ennek gyökerét az etnikai jelleg és a csoportkonfliktus területén belül kell vizsgálni: nehézségek a befogadó nemzethez és annak kultúrájához, karakteréhez való viszonyulásban, és így szenvedélyes próbálkozások ezt a kultúrát, ezt a nemzetet a saját preferenciáiknak megfelelő módosítására – olyan viselkedés ez, amely eleve azt az ellenségeskedést generálta, amire a kimagyarázók hivatkoznak…
Mindezek ellenére azonban Sakmyster úgy véli, hogy Pogány eleinte szerette a magyar kultúrát, és csak az első világháború alatti zsidóellenesség (Magyarország veszteségeiért részben felelőssé tették őket) idegenítette el „hazájától”. Ezt nehéz komolyan venni, hiszen zsidóellenesség már a háború előtt is volt, de ennél is súlyosabb gond, hogy Pogány ekkor már a forradalmi – nemzetátformáló – bolsevizmus útján lépegetett. Ami még rosszabb: Sakmyster azt állítja, hogy „minthogy 1919 nyarán [a Kun-rezsim bukásakor] utolsó alkalommal hagyta el Magyarországot, úgy tűnik, úgy döntött, hogy ha hazája nem akarja őt, akkor minden kapcsolatot megszakít vele” (i. m., 226. o.). Hogy eszerint éppen Pogány volt az, aki elárulva és megbántva érezte magát a magyarok széleskörű ellenségeskedése miatt, miután éppen egy tömeggyilkos diktatúra élére állt, az lenyűgöző, ha igaz, de ez ismét megnehezíti a zsidó bolsevikokról szóló fősodratú narratívák alkalmazhatóságát, amelyek szerint egyfajta asszimilációra törekedtek az e folyamat útjában álló akadályok elhárításával. Ez a valóságban a hagyományos kultúra és a nemzeti jelleg eltávolítását célozta, amelyről úgy vélték, hogy egy megújult ország útjában áll, amely biztonságosabb és kényelmesebb számukra (zsidókként) – ez egy olyan magyarázat, amely valójában összhangban is van a viselkedésükkel.
Mindebből láthatjuk, hogy a fősodratú történészek küszködnek a judeobolsevizmus bizonyos aspektusainak a magyarázatával – vagy értelmezésével –, mellyel így önellentmondásokba és általában gyenge válaszokba keverednek. Az etnikai karakter és az attól eltérő karakterekkel (akár nemzeti szinten is) kialakuló természetes konfliktusok valóságának elutasítása olyan kínos állításokhoz vezet, mint a fentebb látottak. Megint ott tartunk, ahol Csunderliknél is: ha a Pogány-féle zsidók véres diktatúrákat hoznak létre a külcsoport ellen, mert a befogadó nemzet részben az ők csoportját okolja valamiért, akkor talán eleve nem is tartoztak valójában a nemzethez, és a távozás mindenképpen jó ötlet. De akárcsak Csunderlik, Sakmyster is ellentmond önmagának, ugyanis azt állítja, hogy „az I. világháború alatti és utáni virulens antiszemitizmus erősödése volt az, ami végül is elidegenítette Pogányt és nemzedékének sok más magyar zsidóját. Az évek során Pogány megtanult tudomást sem venni a politikai ellenségei által ellene intézett támadásokról, de nem tudta figyelmen kívül hagyni azt az aljas kampányt, amely a zsidókat hibáztatta Magyarország háborús vereségéért és a megalázó békerendezésért” (i. m., 225. o.), ezzel szemben: „Pogány, aki termékenyen írt a polgári társadalom minden negatív aspektusáról, szintén soha nem mutatott különösebb érdeklődést az antiszemitizmus problémája iránt” (i. m., 3. o.). Lehet, hogy nem írt róla (leszámítva egy ismert esetet, amelyet a szerző idéz), de úgy tűnik, hogy „érdeklődött” iránta, ha ez állítólag annyira motiválta őt, mint ahogy a szerző állítja.
Valóban, Pogány egyértelműen a fajilag vegyes társadalom mellett állt ki: „A proletárok között le kell omolnia minden nemzeti, faji és vallási választófalnak. Ahol proletáruralom van, ott abban a pillanatban hazára talál a proletár, még akkor is, ha más nyelvet beszél, ha más fajtának a fia” (idézve: Csizsova & Józsa, 1973, 211. o.). A rezsim alkotmánya kimondta (14. §): „A Tanácsköztársaság nem ismer faji vagy nemzeti különbséget. Nem tűri a nemzeti kisebbségek bármilyen elnyomását és nyelvük használatának bárminő korlátozását.” Vagyis államilag megkövetelt pluralizmus, ahol még a kifejezetten zsidó csoportok is védelmet élveznek. A Tanácsok Országos Gyülése jegyzőkönyvének dokumentációjában (Napló, 1919, 258. o.) olvashatjuk, hogy „Egészen kétségtelen és a kételynek az árnyéka sem férhet ahhoz a szöveghez, amely kimondja, hogy a szövetséges Tanácsköztársaságban élő minden nemzet [etnikum] szabadon használhatja nyelvét, ápolhatja és fejlesztheti nemzeti műveltségét.”
Érdekes módon, bár sok konfliktus volt a bolsevikok és a bundisták között, ez a fenti irányelv nagyon hasonlít ahhoz, amit a Bund – amelyet mindig is egy nacionalista, zsidó típusú szocializmusnak tekintettek – meghatározott:
Valóban megfigyelhető a fiatal zsidóság messzemenő vonzalma a felforgató, társadalomátformáló mozgalmak iránt, legyen az pszichoanalízis, dadaista, avantgárd művészet, polgári radikalizmus, liberalizmus, vagy egyebek – bizony, akár a kommunizmus is. Ferenczi például megjegyezte Freudnak egyik levelében, hogy a hallgatósága, mely rendkívüli módon érdeklődött a pszichoanalízis iránt, messzemenően zsidókból állt: „A közönség természetesen kilenctized részben zsidókból állt!” – írta 1909. október 30-án (Freud és Ferenczi, 1993, 92. o.). Itt mellesleg a Galilei Körről van szó… Ez a felülreprezentáltság egy kirívó vonzalom lecsapódása, így nem tűnik jogosnak az a látszatkeltés, miszerint a bolsevikok egy deviáns apró kis csoport voltak, mintha a zsidók között a szubverzív mozgalmak nem lettek volna jelentős mértékben népszerűek – de népszerűek vagy sem, ha valami egy bizonyos karakterrel rendelkezik, akkor az a karakter határozza meg.
A fősodratú szakértők filoszemita diskurzusa ezért bizonyos posztmodern jelleget ölt, amikor ezek a történészek egy zsidó kommunista csoportot nem mint kommunista zsidó csoportot, hanem mint kommunisták kommunista csoportját mutatják be, mivel ezek a zsidók gyakran nem zsidóként, hanem az „új szovjet emberként” pózoltak – egy globalizált entitásként, amelyet politikájuk célja volt a különböző nemzetekből létrehozni. E nézőpont szerint, amikor a zsidók elidegenedtek a befogadó társadalom intoleranciája miatt, zsidóságuknak jelentősége volt, de amikor mozgalmakat alakítottak ki, vagy ugyanezen elidegenedés miatt egy ernyő alá csoportosultak, zsidóságuk jelentéktelenné vált, és most már csak „szocialisták” vagy „pszichoanalitikusok” voltak. Az etnicitásnak (mint veleszületett jellemnek, és mint társadalmi identitásnak, a maga következményeivel együtt) ez a kétségbeesett mellőzése valószínűleg abból a vágyból fakad, hogy ellensúlyozzák és cáfolják az „antiszemitákat”, akik az etnicitást jelentősnek tekintették, és akikkel ezek az egyének ezért az egyetértést visszataszítónak találnák. Szerencsére azonban a fősodratban nem mindenki várja el tőlünk, hogy ne vegyük figyelembe a nyilvánvalót.
Jaff Schatz (1991, 33. o.) így fogalmaz a lengyelországi kommunizmussal foglalkozó klasszikus művében:
Arthur Liebman (1976, 285. o.) az amerikai baloldal zsidó támogatásáról írva bemutatja a zsidók óriási részvételét abban, s megjegyzi, hogy „az Egyesült Államokban a baloldal túlélése az első világháború előtti évektől a második világháború utáni időszakig nagymértékben függött attól a támogatástól, amelyet egy etnikai szubkultúrába – a zsidókéba – beágyazott személyektől és intézményektől kapott”. Később hozzáteszi: „Az I. világháború előtti években az okosabb és érzékenyebb zsidó szocialisták arra is ügyeltek, hogy ne állítsák magukat és ügyüket az egész zsidó vallással szembe. Keresték az alkalmat, hogy megmutassák, hogy a judaizmus, ahogyan ők definiálták és értelmezték, teljesen összeegyeztethető azzal, vagy támogatója a szocializmusnak. A szocializmust a zsidó tömegeknek a judaizmus szekuláris változataként mutatták be” (i. m., 291–292. o.). Liebman arra is rámutat, hogy „a kommunista párthoz fűződő zsidó kapcsolat túlmutatott azon, hogy egy politikai szervezet egy etnikai csoportban keresett választói kört. Megvizsgálva teljesen világossá válik, hogy az 1940-es évek végén a Kommunista Párt zsidó bázison nyugodott. A tagság nagy része és még több tisztségviselője zsidó származású volt”, és így „mivel a zsidók többségben voltak a csoportban, nem lehetett megkerülni, hogy ez sajátos etnikai éllel lássa el a KP-t [pártot]” (i. m., 306–307. o.).
Stephen Cullen (2012, 15. o.) a nagy-britanniai kommunizmusban való zsidó részvételről írva hasonló képet fest következtetésében: „Az is igaz volt, hogy a kommunista mozgalomban való részvétel sok zsidó számára lehetővé tette, hogy a gettóba zárt létükön kívülre tekintsenek, de nem a zsidó identitásuk vagy életük rovására. Ehelyett a kulcsfontosságú zsidó szervezetek, mint például a zsidó sportklubok és a Zsidó Fiúbrigád alapvető intézmények voltak a CPGB zsidó támogatásában vagy kiépítésében. Következésképpen ezek a bizonyítékok alátámasztják Srebrnik és Smith állítását, miszerint ezek a kommunisták »zsidó kommunisták« voltak, szemben a »kommunista zsidókkal«.” Henry Srebrnik (1995, 136. o.) úgy érvelt ugyanis, hogy „a kommunizmus egy ideig kifejezetten etnikai politikai kifejezőeszközként virágzott, olyannyira, hogy joggal tekinthették volna a baloldali zsidó nacionalizmus egyik változatának”.
Tulajdonképpen a zsidók súlyos jelenléte a társadalmilag befolyásos pozíciókban, és ezen vonzalmuk a felforgató irányzatokhoz eleve egy specifikusan „zsidó” problémát generál, így még ha valaki le is tenne az asztalra egy statisztikát arról, hogy a teljes zsidóságban 50% alatt volt az ilyenek támogatása (tehát „nem a többség”), ez a probléma akkor is megmaradna, főleg mivel a „teljes zsidóság” része sok nem aktív zsidó – de az aktív, intenzív zsidóságnak mekkora része járult hozzá direkt vagy indirekt módon a felforgató irányzatok sikereihez? Ez a fontosabb kérdés. A fősodrat filoszemita és zsidó történészei is elismerik, hogy bizony mindebben a zsidók súlyosan jelen voltak. Hogy ők a többségi társadalmat hibáztatják, amiért elidegenülve érezték magukat a zsidók, mellékes itt. Mindez a zsidó túlsúly nem csupán szociológiai szempontból érdekes, de néha döntő fontosságú is lehet, ahogy az volt például Oroszországban, vélekedett nem más, mint – a részben zsidó – Vlagyimir Iljics Uljanov, tehát Lenin: „A forradalom szempontjából nagy jelentőséggel bírt az a tény, hogy az orosz városokban sok zsidó értelmiségi élt. Ők felszámolták azt az általános szabotázst, amellyel az októberi forradalom után találkoztunk… A zsidó elemeket mozgósították… és ezzel megmentették a forradalmat egy nehéz pillanatban. Kizárólag [исключительно] ennek az intelligens és hozzáértő munkaerőtartaléknak köszönhetően tudtuk elfoglalni az államapparátust” – idézi a szovjet múlt orosz szakértője, Gennagyij Kosztyricsenko (2003, 58. o.; lásd még: Slezkine, 2004, 225. o.). Kosztyricsenko rámutat még, hogy a bolsevikok „megpróbálták teljes mértékben hasznát venni a zsidóság azon önérvényesítésének és önkifejezésének, amelyeket a cári rezsim oly sokáig visszafogott, és amelyekben óriási kreatív és egyben destruktív energia rejlett”, hozzátéve azt is, hogy „a zsidók »képviselete« a legnagyobb a vezető párttestületekben volt” (i. m., 57., 58. o.). Azonban még az oroszországi helyzetnél is világosabb, hogy a Tanácsköztársaság nem jött volna létre a zsidók nélkül.
Ennek ellenére egyesek szerint ez „nonszensz”, mert „könnyű kimutatni, hogy a zsidók jelenléte politikailag lényegtelen volt, akár Lengyelországban, akár Magyarországon, akár más országokban” – vélekedik Stanisław Krajewski (2000), bár ugyanott mégis beismeri azt a „tényt”, hogy „viszonylag nagyon sok zsidó töltött be magas tisztséget”. Krajewski beismeri, hogy „Nem vagyok történész, hanem egy elkötelezett zsidó vagyok, és vannak felmenőim, akik kommunista vezetők voltak” – ennek fényében nem meglepő, hogy ő szintén a befogadó nemzeteket okolja a zsidók kommunizmus iránti vonzalma miatt (elidegenedés, diszkrimináció stb.), és szerinte ezen zsidókat „nemes és önzetlen szándékok” vezérelték. Nehéz komolyan venni az efféle feszengéseket, amikor még a szinte teljesen zsidó Tanácsköztársaság kapcsán is „lényegtelen” színben tüntetik fel egyesek a zsidók szerepét.
Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info
Hivatkozott irodalom:
• Apáthy I. (1914) A fajegészségügyi (eugenikai) szakosztály megalakulása. Magyar Társadalomtudományi Szemle 7. 2, 165–172.
• Atzmon G, Hao L, Pe’er I, Velez C, Pearlman A, Palamara PF, Morrow B, Friedman E, Oddoux C, Burns E, Ostrer H. Abraham’s children in the genome era: major Jewish diaspora populations comprise distinct genetic clusters with shared Middle Eastern Ancestry. Am J Hum Genet. 2010 Jun 11;86(6):850–9.
• Bezarov, O. (2021). Participation of Jews in the processes of Russian social-democratic movement. History Journal of Yuriy Fedkovych Chernivtsi National University, (53), 131–142.
• Carmi, S., Hui, K., Kochav, E. et al. Sequencing an Ashkenazi reference panel supports population-targeted personal genomics and illuminates Jewish and European origins. Nat Commun 5, 4835 (2014).
• Cullen, Stephen Michael. "’Jewish Communists’ or ‘Communist Jews’?: the Communist Party of Great Britain and British Jews in the 1930s." Socialist History 12.41 (2012): 22–42.
• Csizsova, Ljudmilla; Józsa Antal (szerk.). Orosz internacionalisták a magyar Tanácsköztársaságért. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1973.
• Csunderlik Péter. Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták – A Galilei Kör (1908–1919) története. Napvilág Kiadó, 2017.
• Csunderlik Péter: A „judeobolsevizmus vörös tengere”. Mozgó Világ, 2020. július 2.
• Dalton, Thomas. Eternal Strangers: Critical Views of Jews and Judaism. Uckfield, East Sussex: Castle Hill Publishers, 2020.
• Dostoievsky, Feodor M.; Boris Brasol (trans.). The Diary of a Writer. Volume Two. New York: Charles Scribner’s Sons, 1949.
• Draper, Theodore. The Roots of American Communism. New York: The Viking Press, 1957.
• Freud, Sigmund, Sándor Ferenczi, Eva Brabant, Ernst Falzeder, and Patrizia Giampieri-Deutsch (eds.). The Correspondence of Sigmund Freud and Sándor Ferenczi. Harvard University Press, 1993.
• Gazsó Dániel. A magyar diaszpóra intézményesülésének és anyaországi viszonyainak története. In: Ambrus László, Rakita Eszter (eds.). Amerikai magyarok – magyar amerikaiak: Új irányok a közös történelem kutatásában. Eger: Líceum, 2019. 15–33.
• Gechtman, Roni. "A “Museum of Bad Taste”?: The Jewish Labour Bund and the Bolshevik Position Regarding the National Question, 1903–14." Canadian Journal of History 43.1 (2008): 31–67.
• Hammer MF, Behar DM, Karafet TM, Mendez FL, Hallmark B, Erez T, Zhivotovsky LA, Rosset S, Skorecki K. Extended Y chromosome haplotypes resolve multiple and unique lineages of the Jewish priesthood. Hum Genet. 2009 Nov;126(5):707-17. doi: 10.1007/s00439-009-0727-5. Epub 2009 Aug 8. PMID: 19669163; PMCID: PMC2771134.
• Hammer MF, Redd AJ, Wood ET, Bonner MR, Jarjanazi H, Karafet T, Santachiara-Benerecetti S, Oppenheim A, Jobling MA, Jenkins T, Ostrer H, Bonne-Tamir B. Jewish and Middle Eastern non-Jewish populations share a common pool of Y-chromosome biallelic haplotypes. Proc Natl Acad Sci U S A. 2000 Jun 6;97(12):6769-74. doi: 10.1073/pnas.100115997. PMID: 10801975; PMCID: PMC18733.
• Kosztyricsenko, Gennagyij Vasziljevics. Тайная политика Сталина. Власть и антисемитизм. [Sztálin titkos politikája: hatalom és antiszemitizmus.] Moszkva: Международные отношения, 2003.
• Krajewski, Stanisław. "Jews, Communism, and the Jewish Communists." Jewish Studies at the Central European University I. Yearbook (Public Lectures 1996-1999). ed. by Andras Kovacs, co-editor Eszter Andor, Budapest: CEU (2000): 119–133.
• Liebman, Arthur. "The Ties That Bind: The Jewish Support for the Left in the United States." American Jewish Historical Quarterly 66.2 (1976): 285–321.
• MacDonald, Kevin. A People That Shall Dwell Alone Judaism as a Group Evolutionary Strategy, with Diaspora Peoples. Writers Club Press, iUniverse, Inc. ISBN 978-1-4697-9061-9. 2002.
• Napló: A Tanácsok Országos Gyűlésének naplója (1919. június 14. – 1919. június 23.). A Munkás- és Katonatanácsok gyorsirodájának feljegyzései alapján. Budapest: Athenaeum, 1919.
• Nebel A, Filon D, Brinkmann B, Majumder PP, Faerman M, Oppenheim A. The Y chromosome pool of Jews as part of the genetic landscape of the Middle East. Am J Hum Genet. 2001 Nov;69(5):1095-112. doi: 10.1086/324070. Epub 2001 Sep 25. PMID: 11573163; PMCID: PMC1274378.
• Need, A.C., Kasperavičiūtė, D., Cirulli, E.T. et al. A genome-wide genetic signature of Jewish ancestry perfectly separates individuals with and without full Jewish ancestry in a large random sample of European Americans. Genome Biol 10, R7 (2009).
• Ostrer H. A genetic profile of contemporary Jewish populations. Nat Rev Genet. 2001 Nov;2(11):891–8.
• Ostrer H, Skorecki K. The population genetics of the Jewish people. Hum Genet. 2013 Feb;132(2):119-27. doi: 10.1007/s00439-012-1235-6. Epub 2012 Oct 10. PMID: 23052947; PMCID: PMC3543766.
• Sakmyster, Thomas L. A Communist Odyssey: The Life of József Pogány/John Pepper. Budapest–New York: Central European University Press, 2012.
• Schatz, Jaff. The Generation: The Rise and Fall of the Jewish Communists of Poland. University of California Press, 1991.
• Simor András. Korvin Ottó: „…a Gondolat él…”. Budapest: Magvető, 1976.
• Slezkine, Yuri. The Jewish Century. Princeton University Press, 2004.
• Slucki, David. "The Bund Abroad in the Postwar Jewish World." Jewish Social Studies: History, Culture, Society 16.1 (2009): 111–144.
• Srebrnik, Henry. Sidestepping the Contradictions: the Communist Party, Jewish Communists and Zionism 1935–48. In: Geoff Andrews, Nina Fishman, Kevin Morgan (eds.), Opening the Books. London: Plato Press, 1995. 124–141.
• Wagner, Francis S. "The Gypsy Problem in Postwar Hungary." Hungarian Studies Review 14.1 (1987): 33–43.
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »