Amikor a zsidóság volt a király (III. rész): manipulatív történészi narratívák

Az eddigiekben megismert zsidó aktivizmus és hatalomszerzési stratégiák után érdemes alaposabban is kritikai elemzésnek alávetni a fősodratú történetírás egyes elemeinek máig tartó, szűnni nem akaró félrebeszéléseit, ferdítéseit és – mondjuk ki – manipulációit. Efféle narratíva, hogy a bolsevikok közötti kirívó zsidó jelenlét egyrészt nem számít, mert ők „nem voltak zsidók”, másrészt ha mégis furcsa, hogy ilyen élesen kiemelkedtek a zsidók a kommunista hatalom felsőbb rétegében, akkor az csak a magyarok (oroszok stb.) kirekesztése miatt van, és nem hibáztatható mindezért a zsidóság – sokkal inkább a magyarság, tartja ezen logika világos következtetése… Mekkora szerepe van az identitásnak, és mekkora az etnikai karakternek? Esetleg mindkettőnek egyszerre? Az alábbiakban ezek és ehhez kapcsolódó alapvető fontosságú elemek kerülnek kifejtésre, és ha kell, cáfolatra.

A bolsevikok zsidóságát tagadó zsidók és filoszemiták szinte minden alkalommal gondoskodnak arról, hogy idézzék Kun Béla egyik félmondatát, aki így fogalmazott egy 1919-es ülésen: „Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem”. Az identitásproxy koncepcióját később érintjük, de egyelőre nézzük meg az idézetet annak kontextusában. Alább álljon a Tanácsok Országos Gyülése keretében elhangzott, 1919. június 21-i felszólalásának teljes vonatkozó része:

Itt ebben a teremben, elvtársaim, — elmondom nyílt szinen — ülnek olyanok, akik csak arra várnak, hogy a proletariátus diktatúrája megdőljön, hogy cserbenhagyják azt. (Nagy zaj és felkiáltások: Gyalázat!) Itt szolgabíró ül. Hogyan harcoljon tehát az a vörös hadsereg, hogyan legyen annak a vörös hadseregnek hangulata, mikor itt a tanácskongresszuson és a pártkongresszuson antiszemita izgatás, pogrom-agitáció történik? (Ugy van! Ugy van!) Én, elvtársak, nem fogom szégyelni zsidó létemre ezzel a kérdéssel leszámolni. Zsidó volt az apám, ellenben én nem maradtam zsidó, mert szocialista lettem, kommunista lettem, (Ugy van! Ugy van!) de ugy látszik, sokan, akik más vallásban, keresztény vallásban születtek, megmaradtak keresztényszocialistáknak. (Napló, 1919, 204–205. o.)

Amikor az a vidéki gazda, az a pap, vagy az a gróf, antiszemita hecceket, pogromra való uszítást csinál és agitál ott kint a Hinterlandban, akkor, tisztelt elvtársaim, ehhez az agitációhoz igen kitűnően hozzájárul az a határozottan antiszemita szellem, amely itt a kongresszuson egyes kiküldöttek szájából megnyilvánult. (Ugy van!)
Tisztelt elvtársaim! Ha van egy régi szervezett munkásnak bátorsága, vagy esztelensége kimondani azt, hogy olyan alakok futkosnak künn az országban, akikről még a pajesz sincs kellőképen levágva, akkor, t. elvtársaim, nem szabad csodálkozni afelett, ha az egész országban azzal agitálnak, hogy zsidók kezében van a hatalom, zsidók akarják az egész országot tönkretenni és zsidó uralom pusztítja ezt a szegény keresztény Magyarországot. Amikor ilyen kijelentést tesznek, amikor ez a szellem uralkodik az elvtársak egy részében, akkor ne csodálkozzanak azon, ha ez a szellem, ez az agitáció és ez a méreg az egész országban ilyenformán érezteti a hatását. […]
Most egy pár helyen jártam, t. elvtársaim, amely helyeken a legvadabb ellenforradalmi agitáció folyt a parasztok között. És akarják az elvtársak tudni, hogy mi volt az agitációnak az anyaga? Az agitáció anyaga az volt, hogy mig a szegény ember koplal és nyomorog, addig itt Budapesten a népbiztosok állandóan autón járnak, amig a munkásság nem tud megélni, addig a népbiztosok fényesen élnek és dőzsölnek, és azok a vidékre kiküldött csirkefogó zsidó kölykök, pajeszos ficzkók, akik az országot bejárják, el akarják venni a szegény ember javát és boldogságát. (i. m., 210. o.)

Vágó-Weisz később egy beszédes gondolatmenetet oszt meg a közönségével. Ebből kiderül, hogy az antiszemitizmus miatti feszengése mentén egy stratégiával rukkolt elő. A megoldás a zsidóellenességre, hogy a parasztokat erővel kell a Tanácsköztársaság szolgálatára kényszeríteni:

Nem kell elvenni a paraszt földjét, hanem gúzsba kell kötni kezét-lábát, a diktatúra erejével kényszeríteni arra, hogy szolgálja a tanácsköztársaságot. (Helyeslés és taps.) (I. m., 211. o.)

Mindezt nem is akárhogy: rá kell venni, hogy a gazdag parasztot tekintse ellenségének, és ne a zsidót – miközben a zsidó rezsimurak azok, akik diktatúrával nyomják el azt. Figyeljük meg a gondolatmenetet:

Ma a lázadás, ma az elégületlenség a zsidók ellen irányul. A zsidó az oka mindennek, a zsidók vettek el mindent a szegény embertől, a zsidó az oka annak, hogy ilyen szörnyű közélelmezési viszonyai vannak a vidéken dolgozó birtoktalan parasztságnak. Ezzel szemben azt ajánlom, hogy nincs helye a sok kritikának, hanem rögtön ki kell menni a faluba és fel kell világositani a szegény parasztságot arról, hogy az ő érdeke ellentétes a gazdag parasztéval, mert az egész pogrom-agitációt, az egész ellenforradalmi tüzet a birtokos parasztság csinálta. (Ugy van! Ugy van!)
Egy hang: Meg a papság! (Uo.)

Vágó-Weisz aztán hozzáteszi: „ki kell menni a faluba és fel kell világositani a parasztságot, hogy ott is ki kell törnie az osztályharcnak a szegény és a gazdag között. A gazdag parasztság tele van élelmiszerrel, éléskamrája zsúfolva van zsírral, sonkával, borral, szalonnával (Igaz! Ugy van!) s a szegény parasztság helyzetét époly kevéssé oldhatja meg a zsidók agyonverése és kifosztása, mint az ipari munkásét” (uo.). A zsidókérdést már-már karikatúrába illően megszemélyesítő népbiztos ezt a zsidóellenes „parasztkérdést” azzal oldaná tehát meg, hogy azt „csakis a faluban kitörendő osztályharc alapjaira kell ráhelyezni” (i. m., 212. o.). Megjegyzi, hogy „felháboritó és kétségbeejtő” a zsidóellenesség, az ülésen elhangzott zsidókritikus hangokról pedig tudomást szerezhet az ország, és ezzel az „nagymértékben hozzájárul ahhoz, hogy a kapitalisták helyett, a gazdag parasztok helyett a diktatúrával szemben felsorakoztassák a zsidók elleni uszítást” (uo.).

Ugyanazon a napon a látszólag nem zsidó Nyisztor György földművelési népbiztos felszólalásában ekképp fogalmaz: „Az a meggyőződésem, hogy ha itt az antiszemitizmus lábra kap, akkor a proletárdiktatúra meghalt” (i. m., 216. o.). Kifejti még, hogy a köreikből eredő keresztényellenesség nagyon jelentős antiszemitizmust és ellenforradalmi forrongást generál, ezért „szigorúan kifelé” kommunikálni kell, hogy az ilyesmit nem tűri a hatalom, az egyenlőséget hangsúlyozva:

Nem elég azt mondani, hogy itt antiszemitizmus ne legyen, hanem minden taknyosnak — én is ezt mondom — a szájára kell ütni, aki nem ügyel és vigyázatlan. (Élénk helyeslés.) Mert azután azt mondani, hogy terjed az antiszemitizmus és egy taknyos gyerek belegázol ezer és ezer ember vallásos meggyőződésébe (Igaz! Ugy van!) ez ellen nekünk kell fellépnünk, ha azt akarjuk, hogy ne legyen antiszemitizmus. (Igaz! Ugy van!) […] nemcsak meg kell büntetni ezeket, de meg kell irni kövér betűkkel, lássák meg ebben az országban, hogy sem zsidó, sem magyar, senki a proletárdiktatúrában nincsen, mert ott nincsen zsidó, keresztény vagy református, hanem csak szocialisták és kommunisták vannak. (Helyeslés!) Ezt kell, elvtársaim, megcsinálni, szigorúan kifelé, nemcsak megbüntetni valakit, hanem ki is irni nagy, kövér nyomtatott betűkkel, hogy olvassák, hogy mi ezekkel szemben el tudunk járni. Igenis, vidéken még ma is a gondatlanságból eredő  bajok azok, a vallás elleni kiszólások az okai annak, hogy vidéken olyan sok helyen ellenforradalmárok és ellenforradalmi mozgalmak vannak. (Uo.)

Dacára annak, hogy a mindössze 133 napig fennálló proletárdiktatúrát vezető Forradalmi Kormányzótanács zsidó származású tagjainak (egy ateista és internacionalista politikai mozgalomban tevékenykedve) semmilyen „zsidó” identitásuk nem volt, az 1919 után megszilárduló (szélsőjobboldali) diskurzushagyomány szerint a proletárdiktatúra nem volt más, mint „zsidódiktatúra”. A zsidók nagy aránya a munkásmozgalom résztvevői között azonban nem a „judeobolsevizmus” összeesküvés-elméletével magyarázható, hanem azzal, hogy a megvalósult jogi emancipáció ellenére – az izraelita vallás 1895-ben bevett felekezet lett – a zsidókat továbbra is diszkrimináció érte a mindennapokban. Számukra az internacionalista mozgalomba való belépés lehetőséget adott arra, hogy elhagyják a „zsidóságuk” miatti hátrányt, ami – sokak értelmezésében – a maradéktalan társadalmi beilleszkedésüket akadályozta. (Csunderlik, 2020)

Pogány Józsefnek, mint jelentős szellemi képességekkel és iskolai végzettséggel rendelkező fiatalembernek, a huszadik század első évtizedében számos pálya állt nyitva. Az államigazgatás és a tisztikar kivételével a zsidó származású magyarok bármelyik szakmába szabadon beléphettek, és ezt figyelemre méltó számban tették is. Bár a zsidók a Magyar Királyság lakosságának mindössze 5 százalékát tették ki, ebben az időszakban az újságírók 42 százalékát, az orvosok 49 százalékát, az ügyvédek 49 százalékát és a bankárok 85 százalékát tették ki. Úgy tűnik, Pogány a budapesti egyetemen töltött diákévei alatt határozta el, hogy a legjobb módja annak, hogy tehetségét a szocialista mozgalom szolgálatába állítsa, amely mellett lelkesen elkötelezte magát, az írói pálya. Nem kellett sokáig várnia arra, hogy baloldali orientációjú újságíróként sikeres karriert futhasson be.

Ebből tehát arra következtethetünk, hogy bár a lakosság részéről bizonyára különböző mértékű ellenségeskedést tapasztaltak, ennek a rendkívül felfelé törekvő népnek semmiképpen sem volt szükséges – vagy fontos – egy gyilkos rezsim pilléreivé válnia a „diszkrimináció” miatt. Az elidegenedés minden bizonnyal megvolt, de ennek gyökerét az etnikai jelleg és a csoportkonfliktus területén belül kell vizsgálni: nehézségek a befogadó nemzethez és annak kultúrájához, karakteréhez való viszonyulásban, és így szenvedélyes próbálkozások ezt a kultúrát, ezt a nemzetet a saját preferenciáiknak megfelelő módosítására – olyan viselkedés ez, amely eleve azt az ellenségeskedést generálta, amire a kimagyarázók hivatkoznak…

Hírdetés

Mindezek ellenére azonban Sakmyster úgy véli, hogy Pogány eleinte szerette a magyar kultúrát, és csak az első világháború alatti zsidóellenesség (Magyarország veszteségeiért részben felelőssé tették őket) idegenítette el „hazájától”. Ezt nehéz komolyan venni, hiszen zsidóellenesség már a háború előtt is volt, de ennél is súlyosabb gond, hogy Pogány ekkor már a forradalmi – nemzetátformáló – bolsevizmus útján lépegetett. Ami még rosszabb: Sakmyster azt állítja, hogy „minthogy 1919 nyarán [a Kun-rezsim bukásakor] utolsó alkalommal hagyta el Magyarországot, úgy tűnik, úgy döntött, hogy ha hazája nem akarja őt, akkor minden kapcsolatot megszakít vele” (i. m., 226. o.). Hogy eszerint éppen Pogány volt az, aki elárulva és megbántva érezte magát a magyarok széleskörű ellenségeskedése miatt, miután éppen egy tömeggyilkos diktatúra élére állt, az lenyűgöző, ha igaz, de ez ismét megnehezíti a zsidó bolsevikokról szóló fősodratú narratívák alkalmazhatóságát, amelyek szerint egyfajta asszimilációra törekedtek az e folyamat útjában álló akadályok elhárításával. Ez a valóságban a hagyományos kultúra és a nemzeti jelleg eltávolítását célozta, amelyről úgy vélték, hogy egy megújult ország útjában áll, amely biztonságosabb és kényelmesebb számukra (zsidókként) – ez egy olyan magyarázat, amely valójában összhangban is van a viselkedésükkel.

Mindebből láthatjuk, hogy a fősodratú történészek küszködnek a judeobolsevizmus bizonyos aspektusainak a magyarázatával – vagy értelmezésével –, mellyel így önellentmondásokba és általában gyenge válaszokba keverednek. Az etnikai karakter és az attól eltérő karakterekkel (akár nemzeti szinten is) kialakuló természetes konfliktusok valóságának elutasítása olyan kínos állításokhoz vezet, mint a fentebb látottak. Megint ott tartunk, ahol Csunderliknél is: ha a Pogány-féle zsidók véres diktatúrákat hoznak létre a külcsoport ellen, mert a befogadó nemzet részben az ők csoportját okolja valamiért, akkor talán eleve nem is tartoztak valójában a nemzethez, és a távozás mindenképpen jó ötlet. De akárcsak Csunderlik, Sakmyster is ellentmond önmagának, ugyanis azt állítja, hogy „az I. világháború alatti és utáni virulens antiszemitizmus erősödése volt az, ami végül is elidegenítette Pogányt és nemzedékének sok más magyar zsidóját. Az évek során Pogány megtanult tudomást sem venni a politikai ellenségei által ellene intézett támadásokról, de nem tudta figyelmen kívül hagyni azt az aljas kampányt, amely a zsidókat hibáztatta Magyarország háborús vereségéért és a megalázó békerendezésért” (i. m., 225. o.), ezzel szemben: „Pogány, aki termékenyen írt a polgári társadalom minden negatív aspektusáról, szintén soha nem mutatott különösebb érdeklődést az antiszemitizmus problémája iránt” (i. m., 3. o.). Lehet, hogy nem írt róla (leszámítva egy ismert esetet, amelyet a szerző idéz), de úgy tűnik, hogy „érdeklődött” iránta, ha ez állítólag annyira motiválta őt, mint ahogy a szerző állítja.

Valóban, Pogány egyértelműen a fajilag vegyes társadalom mellett állt ki: „A proletárok között le kell omolnia minden nemzeti, faji és vallási választófalnak. Ahol proletáruralom van, ott abban a pillanatban hazára talál a proletár, még akkor is, ha más nyelvet beszél, ha más fajtának a fia” (idézve: Csizsova & Józsa, 1973, 211. o.). A rezsim alkotmánya kimondta (14. §): „A Tanácsköztársaság nem ismer faji vagy nemzeti különbséget. Nem tűri a nemzeti kisebbségek bármilyen elnyomását és nyelvük használatának bárminő korlátozását.” Vagyis államilag megkövetelt pluralizmus, ahol még a kifejezetten zsidó csoportok is védelmet élveznek. A Tanácsok Országos Gyülése jegyzőkönyvének dokumentációjában (Napló, 1919, 258. o.) olvashatjuk, hogy „Egészen kétségtelen és a kételynek az árnyéka sem férhet ahhoz a szöveghez, amely kimondja, hogy a szövetséges Tanácsköztársaságban élő minden nemzet [etnikum] szabadon használhatja nyelvét, ápolhatja és fejlesztheti nemzeti műveltségét.”

Érdekes módon, bár sok konfliktus volt a bolsevikok és a bundisták között, ez a fenti irányelv nagyon hasonlít ahhoz, amit a Bund – amelyet mindig is egy nacionalista, zsidó típusú szocializmusnak tekintettek – meghatározott:

A Bund alapítói arra a következtetésre jutottak, hogy az igazi internacionalizmusnak nem a kulturális és nemzeti különbségek eltörlésén vagy tagadásán kell alapulnia, hanem e különbségek elismerésén, valamint az összes nemzeti kisebbség egyéni és kollektív jogainak követelésén. Zsidó forradalmárként és szakszervezeti aktivistaként szerzett tapasztalataik megmutatták nekik, hogy nem hagyatkozhatnak az uralkodó nemzetiség jóindulatára, beleértve e nemzetiség szervezett munkásait is, sem a kisebbségi munkások érdekeinek védelmében a jelenben, sem a demokratikus és szocialista jövőben. (Gechtman, 2008, 35. o.)

A fajegészség szolgálatára alakítandó szervezetünknek tehát minden erejével küzdeni kell a panerotikus világfölfogás ellen. Mindent el kell követnie, hogy a panerotikus világfölfogásnak fajrontó megnyilatkozásait az irodalomban, a társaságban, a törvényhozásban és közigazgatásban – mert ott is vannak – üldözze és fölkeresse annak fészkeit még a tudományos műhelyekben is, ahonnét orvosaink egy része meríti a maga fajrontó erkölcsi elveit vagy elvtelenségét. (Apáthy, 1914)

Valóban megfigyelhető a fiatal zsidóság messzemenő vonzalma a felforgató, társadalomátformáló mozgalmak iránt, legyen az pszichoanalízis, dadaista, avantgárd művészet, polgári radikalizmus, liberalizmus, vagy egyebek – bizony, akár a kommunizmus is. Ferenczi például megjegyezte Freudnak egyik levelében, hogy a hallgatósága, mely rendkívüli módon érdeklődött a pszichoanalízis iránt, messzemenően zsidókból állt: „A közönség természetesen kilenctized részben zsidókból állt!” – írta 1909. október 30-án (Freud és Ferenczi, 1993, 92. o.). Itt mellesleg a Galilei Körről van szó… Ez a felülreprezentáltság egy kirívó vonzalom lecsapódása, így nem tűnik jogosnak az a látszatkeltés, miszerint a bolsevikok egy deviáns apró kis csoport voltak, mintha a zsidók között a szubverzív mozgalmak nem lettek volna jelentős mértékben népszerűek – de népszerűek vagy sem, ha valami egy bizonyos karakterrel rendelkezik, akkor az a karakter határozza meg.

A fősodratú szakértők filoszemita diskurzusa ezért bizonyos posztmodern jelleget ölt, amikor ezek a történészek egy zsidó kommunista csoportot nem mint kommunista zsidó csoportot, hanem mint kommunisták kommunista csoportját mutatják be, mivel ezek a zsidók gyakran nem zsidóként, hanem az „új szovjet emberként” pózoltak – egy globalizált entitásként, amelyet politikájuk célja volt a különböző nemzetekből létrehozni. E nézőpont szerint, amikor a zsidók elidegenedtek a befogadó társadalom intoleranciája miatt, zsidóságuknak jelentősége volt, de amikor mozgalmakat alakítottak ki, vagy ugyanezen elidegenedés miatt egy ernyő alá csoportosultak, zsidóságuk jelentéktelenné vált, és most már csak „szocialisták” vagy „pszichoanalitikusok” voltak. Az etnicitásnak (mint veleszületett jellemnek, és mint társadalmi identitásnak, a maga következményeivel együtt) ez a kétségbeesett mellőzése valószínűleg abból a vágyból fakad, hogy ellensúlyozzák és cáfolják az „antiszemitákat”, akik az etnicitást jelentősnek tekintették, és akikkel ezek az egyének ezért az egyetértést visszataszítónak találnák. Szerencsére azonban a fősodratban nem mindenki várja el tőlünk, hogy ne vegyük figyelembe a nyilvánvalót.

Jaff Schatz (1991, 33. o.) így fogalmaz a lengyelországi kommunizmussal foglalkozó klasszikus művében:

A cionista táboron kívül a Szocialista Szövetség, amely az antiszemitizmus elleni harcban a legszembetűnőbb, radikális programja ellenére drámaian növelte befolyását, és az 1930-as évek második felében a legerősebb zsidó politikai párttá vált. A kommunista mozgalom radikális eszméi egyre több fiatal zsidót vonzottak. Így különösen a fiatal generáció körében a sötét társadalmi helyzet és a megvalósítható perspektívák hiánya politikai szélsőségességet és kivételesen magas politikai mobilizációt eredményezett.

Arthur Liebman (1976, 285. o.) az amerikai baloldal zsidó támogatásáról írva bemutatja a zsidók óriási részvételét abban, s megjegyzi, hogy „az Egyesült Államokban a baloldal túlélése az első világháború előtti évektől a második világháború utáni időszakig nagymértékben függött attól a támogatástól, amelyet egy etnikai szubkultúrába – a zsidókéba – beágyazott személyektől és intézményektől kapott”. Később hozzáteszi: „Az I. világháború előtti években az okosabb és érzékenyebb zsidó szocialisták arra is ügyeltek, hogy ne állítsák magukat és ügyüket az egész zsidó vallással szembe. Keresték az alkalmat, hogy megmutassák, hogy a judaizmus, ahogyan ők definiálták és értelmezték, teljesen összeegyeztethető azzal, vagy támogatója a szocializmusnak. A szocializmust a zsidó tömegeknek a judaizmus szekuláris változataként mutatták be” (i. m., 291–292. o.). Liebman arra is rámutat, hogy „a kommunista párthoz fűződő zsidó kapcsolat túlmutatott azon, hogy egy politikai szervezet egy etnikai csoportban keresett választói kört. Megvizsgálva teljesen világossá válik, hogy az 1940-es évek végén a Kommunista Párt zsidó bázison nyugodott. A tagság nagy része és még több tisztségviselője zsidó származású volt”, és így „mivel a zsidók többségben voltak a csoportban, nem lehetett megkerülni, hogy ez sajátos etnikai éllel lássa el a KP-t [pártot]” (i. m., 306–307. o.).

Stephen Cullen (2012, 15. o.) a nagy-britanniai kommunizmusban való zsidó részvételről írva hasonló képet fest következtetésében: „Az is igaz volt, hogy a kommunista mozgalomban való részvétel sok zsidó számára lehetővé tette, hogy a gettóba zárt létükön kívülre tekintsenek, de nem a zsidó identitásuk vagy életük rovására. Ehelyett a kulcsfontosságú zsidó szervezetek, mint például a zsidó sportklubok és a Zsidó Fiúbrigád alapvető intézmények voltak a CPGB zsidó támogatásában vagy kiépítésében. Következésképpen ezek a bizonyítékok alátámasztják Srebrnik és Smith állítását, miszerint ezek a kommunisták »zsidó kommunisták« voltak, szemben a »kommunista zsidókkal«.” Henry Srebrnik (1995, 136. o.) úgy érvelt ugyanis, hogy „a kommunizmus egy ideig kifejezetten etnikai politikai kifejezőeszközként virágzott, olyannyira, hogy joggal tekinthették volna a baloldali zsidó nacionalizmus egyik változatának”.

Tulajdonképpen a zsidók súlyos jelenléte a társadalmilag befolyásos pozíciókban, és ezen vonzalmuk a felforgató irányzatokhoz eleve egy specifikusan „zsidó” problémát generál, így még ha valaki le is tenne az asztalra egy statisztikát arról, hogy a teljes zsidóságban 50% alatt volt az ilyenek támogatása (tehát „nem a többség”), ez a probléma akkor is megmaradna, főleg mivel a „teljes zsidóság” része sok nem aktív zsidó – de az aktív, intenzív zsidóságnak mekkora része járult hozzá direkt vagy indirekt módon a felforgató irányzatok sikereihez? Ez a fontosabb kérdés. A fősodrat filoszemita és zsidó történészei is elismerik, hogy bizony mindebben a zsidók súlyosan jelen voltak. Hogy ők a többségi társadalmat hibáztatják, amiért elidegenülve érezték magukat a zsidók, mellékes itt. Mindez a zsidó túlsúly nem csupán szociológiai szempontból érdekes, de néha döntő fontosságú is lehet, ahogy az volt például Oroszországban, vélekedett nem más, mint – a részben zsidó – Vlagyimir Iljics Uljanov, tehát Lenin: „A forradalom szempontjából nagy jelentőséggel bírt az a tény, hogy az orosz városokban sok zsidó értelmiségi élt. Ők felszámolták azt az általános szabotázst, amellyel az októberi forradalom után találkoztunk… A zsidó elemeket mozgósították… és ezzel megmentették a forradalmat egy nehéz pillanatban. Kizárólag [исключительно] ennek az intelligens és hozzáértő munkaerőtartaléknak köszönhetően tudtuk elfoglalni az államapparátust” – idézi a szovjet múlt orosz szakértője, Gennagyij Kosztyricsenko (2003, 58. o.; lásd még: Slezkine, 2004, 225. o.). Kosztyricsenko rámutat még, hogy a bolsevikok „megpróbálták teljes mértékben hasznát venni a zsidóság azon önérvényesítésének és önkifejezésének, amelyeket a cári rezsim oly sokáig visszafogott, és amelyekben óriási kreatív és egyben destruktív energia rejlett”, hozzátéve azt is, hogy „a zsidók »képviselete« a legnagyobb a vezető párttestületekben volt” (i. m., 57., 58. o.). Azonban még az oroszországi helyzetnél is világosabb, hogy a Tanácsköztársaság nem jött volna létre a zsidók nélkül.

Ennek ellenére egyesek szerint ez „nonszensz”, mert „könnyű kimutatni, hogy a zsidók jelenléte politikailag lényegtelen volt, akár Lengyelországban, akár Magyarországon, akár más országokban” – vélekedik Stanisław Krajewski (2000), bár ugyanott mégis beismeri azt a „tényt”, hogy „viszonylag nagyon sok zsidó töltött be magas tisztséget”. Krajewski beismeri, hogy „Nem vagyok történész, hanem egy elkötelezett zsidó vagyok, és vannak felmenőim, akik kommunista vezetők voltak” – ennek fényében nem meglepő, hogy ő szintén a befogadó nemzeteket okolja a zsidók kommunizmus iránti vonzalma miatt (elidegenedés, diszkrimináció stb.), és szerinte ezen zsidókat „nemes és önzetlen szándékok” vezérelték. Nehéz komolyan venni az efféle feszengéseket, amikor még a szinte teljesen zsidó Tanácsköztársaság kapcsán is „lényegtelen” színben tüntetik fel egyesek a zsidók szerepét.

Csonthegyi Szilárd – Kuruc.info

Hivatkozott irodalom:

• Apáthy I. (1914) A fajegészségügyi (eugenikai) szakosztály megalakulása. Magyar Társadalomtudományi Szemle 7. 2, 165–172.
• Atzmon G, Hao L, Pe’er I, Velez C, Pearlman A, Palamara PF, Morrow B, Friedman E, Oddoux C, Burns E, Ostrer H. Abraham’s children in the genome era: major Jewish diaspora populations comprise distinct genetic clusters with shared Middle Eastern Ancestry. Am J Hum Genet. 2010 Jun 11;86(6):850–9.
• Bezarov, O. (2021). Participation of Jews in the processes of Russian social-democratic movement. History Journal of Yuriy Fedkovych Chernivtsi National University, (53), 131–142.
• Carmi, S., Hui, K., Kochav, E. et al. Sequencing an Ashkenazi reference panel supports population-targeted personal genomics and illuminates Jewish and European origins. Nat Commun 5, 4835 (2014).
• Cullen, Stephen Michael. "’Jewish Communists’ or ‘Communist Jews’?: the Communist Party of Great Britain and British Jews in the 1930s." Socialist History 12.41 (2012): 22–42.
• Csizsova, Ljudmilla; Józsa Antal (szerk.). Orosz internacionalisták a magyar Tanácsköztársaságért. Budapest: Kossuth Könyvkiadó, 1973.
• Csunderlik Péter. Radikálisok, szabadgondolkodók, ateisták – A Galilei Kör (1908–1919) története. Napvilág Kiadó, 2017.
• Csunderlik Péter: A „judeobolsevizmus vörös tengere”. Mozgó Világ, 2020. július 2.
• Dalton, Thomas. Eternal Strangers: Critical Views of Jews and Judaism. Uckfield, East Sussex: Castle Hill Publishers, 2020.
• Dostoievsky, Feodor M.; Boris Brasol (trans.). The Diary of a Writer. Volume Two. New York: Charles Scribner’s Sons, 1949.
• Draper, Theodore. The Roots of American Communism. New York: The Viking Press, 1957.
• Freud, Sigmund, Sándor Ferenczi, Eva Brabant, Ernst Falzeder, and Patrizia Giampieri-Deutsch (eds.). The Correspondence of Sigmund Freud and Sándor Ferenczi. Harvard University Press, 1993.
• Gazsó Dániel. A magyar diaszpóra intézményesülésének és anyaországi viszonyainak története. In: Ambrus László, Rakita Eszter (eds.). Amerikai magyarok – magyar amerikaiak: Új irányok a közös történelem kutatásában. Eger: Líceum, 2019. 15–33.
• Gechtman, Roni. "A “Museum of Bad Taste”?: The Jewish Labour Bund and the Bolshevik Position Regarding the National Question, 1903–14." Canadian Journal of History 43.1 (2008): 31–67.
• Hammer MF, Behar DM, Karafet TM, Mendez FL, Hallmark B, Erez T, Zhivotovsky LA, Rosset S, Skorecki K. Extended Y chromosome haplotypes resolve multiple and unique lineages of the Jewish priesthood. Hum Genet. 2009 Nov;126(5):707-17. doi: 10.1007/s00439-009-0727-5. Epub 2009 Aug 8. PMID: 19669163; PMCID: PMC2771134.
• Hammer MF, Redd AJ, Wood ET, Bonner MR, Jarjanazi H, Karafet T, Santachiara-Benerecetti S, Oppenheim A, Jobling MA, Jenkins T, Ostrer H, Bonne-Tamir B. Jewish and Middle Eastern non-Jewish populations share a common pool of Y-chromosome biallelic haplotypes. Proc Natl Acad Sci U S A. 2000 Jun 6;97(12):6769-74. doi: 10.1073/pnas.100115997. PMID: 10801975; PMCID: PMC18733.
• Kosztyricsenko, Gennagyij Vasziljevics. Тайная политика Сталина. Власть и антисемитизм. [Sztálin titkos politikája: hatalom és antiszemitizmus.] Moszkva: Международные отношения, 2003.
• Krajewski, Stanisław. "Jews, Communism, and the Jewish Communists." Jewish Studies at the Central European University I. Yearbook (Public Lectures 1996-1999). ed. by Andras Kovacs, co-editor Eszter Andor, Budapest: CEU (2000): 119–133.
• Liebman, Arthur. "The Ties That Bind: The Jewish Support for the Left in the United States." American Jewish Historical Quarterly 66.2 (1976): 285–321.
• MacDonald, Kevin. A People That Shall Dwell Alone Judaism as a Group Evolutionary Strategy, with Diaspora Peoples. Writers Club Press, iUniverse, Inc. ISBN 978-1-4697-9061-9. 2002.
• Napló: A Tanácsok Országos Gyűlésének naplója (1919. június 14. – 1919. június 23.). A Munkás- és Katonatanácsok gyorsirodájának feljegyzései alapján. Budapest: Athenaeum, 1919.
• Nebel A, Filon D, Brinkmann B, Majumder PP, Faerman M, Oppenheim A. The Y chromosome pool of Jews as part of the genetic landscape of the Middle East. Am J Hum Genet. 2001 Nov;69(5):1095-112. doi: 10.1086/324070. Epub 2001 Sep 25. PMID: 11573163; PMCID: PMC1274378.
• Need, A.C., Kasperavičiūtė, D., Cirulli, E.T. et al. A genome-wide genetic signature of Jewish ancestry perfectly separates individuals with and without full Jewish ancestry in a large random sample of European Americans. Genome Biol 10, R7 (2009).
• Ostrer H. A genetic profile of contemporary Jewish populations. Nat Rev Genet. 2001 Nov;2(11):891–8.
• Ostrer H, Skorecki K. The population genetics of the Jewish people. Hum Genet. 2013 Feb;132(2):119-27. doi: 10.1007/s00439-012-1235-6. Epub 2012 Oct 10. PMID: 23052947; PMCID: PMC3543766.
• Sakmyster, Thomas L. A Communist Odyssey: The Life of József Pogány/John Pepper. Budapest–New York: Central European University Press, 2012.
• Schatz, Jaff. The Generation: The Rise and Fall of the Jewish Communists of Poland. University of California Press, 1991.
• Simor András. Korvin Ottó: „…a Gondolat él…”. Budapest: Magvető, 1976.
• Slezkine, Yuri. The Jewish Century. Princeton University Press, 2004.
• Slucki, David. "The Bund Abroad in the Postwar Jewish World." Jewish Social Studies: History, Culture, Society 16.1 (2009): 111–144.
• Srebrnik, Henry. Sidestepping the Contradictions: the Communist Party, Jewish Communists and Zionism 1935–48. In: Geoff Andrews, Nina Fishman, Kevin Morgan (eds.), Opening the Books. London: Plato Press, 1995. 124–141.
• Wagner, Francis S. "The Gypsy Problem in Postwar Hungary." Hungarian Studies Review 14.1 (1987): 33–43.


Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »