A zsidóság magyarországi nyughatatlansága, főleg az 1867-es egyenjogúsítást követően, egyre radikalizálódott formákat öltött, mert mialatt egy részük a cionizmusban látott jövőt, addig mások nem Izrael megteremtésében, hanem az őket befogadó társadalom saját igényeik szerinti átformálásában láttak lehetőséget. Ennek eredményeként a 19. század végére, de főleg a 20. század elején számos felforgató, a hagyományos magyar értékek és karakter ellenében magát meghatározó irányvonal vonzotta tömbként magába a zsidókat. Ilyen volt a pszichoanalitikai mozgalom, a bolsevizmus, vagy az úgynevezett polgári radikalizmus (a Galilei Kör mint egyik zászlóshajója annak), vagy művészi területen például az avantgárd Nyolcak (akik közül hét volt zsidó). Hagyományellenesség volt ez igazából, melyet még liberálisnak is hiba lenne nevezni, hiszen (amint korábban láthattuk és látjuk is majd még alább), a diktatórikus és dogmatikus kommunizmussal jó viszonyban volt az. Nem meglepő így, hogy a Kun Béla-féle bolsevikok egyszerűen kerültek hatalomra ilyen „szociáldemokraták” és galileisták segítségével.
A zsidók liberális vagy éppen hazafias pózban való megnyilvánulása kapcsán Istóczy Győző (1842–1915) már évtizedekkel a galileisták progresszívként való önmegjelenítése, de a bolsevikokkal való együttműködése előtt kifejtette, miről is van itt szó: „A legnagyobb önmystificátió tehát a zsidóság liberalismusában komolyan hinni. Azon kasztszerű elem, mely mindazon térről, ahova befészkelhette magát, tömör föllépésével minden idegen elemet kiszorít, kipusztít; – a mely szögletes szokásaival önmaga és a többi elemek közt áthághatlan chinai falat emel, mely szokások egyszersmind többnyire a más elemek iránt érzett mély megvetést is kifejezik […] a mely maga részére a tolerantia legszélsőbb igényeit követelve, önmaga a képzelhető legintoleransabb elem; – s a mely a liberalismust czégül használja fel kasztjának egy gazdászati oligarchiává való tételére” – mondta a képviselő 1875. április 8-án (Istóczy, 1904, 4–5. o.), hozzátéve: „a liberalismus és a demokratia zászlajának lengetésével azok útján fészkeli be magát minden körbe, ahol kasztjának érdekei szemmeltartandók, s a mely körökben egyszer megmelegedve: megkezdi az idegen elemek kiszorításának műveletét” (i. m., 9. o.). Később, 1880. március 11-én így szólt: „az én meggyőződésem az, hogy a zsidóság csak addig színlel ragaszkodást a magyar állameszme és a magyar nemzet iránt is, míg ez országban a magyar elemé a supremátia. Vesszük el ezt, s a zsidóság azonnal hátat fordít nekünk, sőt ellenünk fordul, amint hátat fordított s ellenünk fordult akkor, amidőn 1849-ben a nemzeti ügy elveszett” (i. m., 80. o.). Próféta volt a gerinces férfi.
Magyarország átformálódik
A jelenlegi vizsgálatunk központi elemét képező könyv, az Amikor Izrael a király szerzői, a Tharaud fivérek történetükben elérkeznek aztán az őszirózsás forradalomhoz: „Károlyi gróf égisze alatt, Budapesten Nemzeti Tanács alakult, amely azt állította, hogy a rendes kormány helyébe lépett. Ez a tanács egy titkos ülésen elhatározta, hogy megszabadul az egyetlen embertől, aki képes volt szembeszállni terveivel”, majd Pogány-Schwartz József (1886–1938) főszereplésével „vártak egy kedvező alkalomra. Az 1918. október 30-ról 31-re virradó éjjel Budapesten kitört a Károlyi és barátai által előkészített forradalom” – írják a francia fivérek (Tharaudék, 2024, 53–54. o.). Tisza István (1861–1918) miniszterelnök agyonlövése kapcsán a fivérek említik, hogy „Az 1914. július 7-i birodalmi tanácsban részt vevő öt miniszter közül ő volt a második, aki merénylő keze által halt meg. Előtte Stürgkh gróf, Ausztria miniszterelnöke esett el, akit [Friedrich] Adler, a szocialista zsidó lőtt le. A többiek sorsa kevésbé volt tragikus. Amint látta, hogy az ügyek rosszul alakulnak, Berchtold gróf Svájcba menekült, ahol ma is egy gazdag főúr elegáns életét éli” (i. m., 58. o.). Hasonlóan zsidó orgyilkosa volt Pjotr Sztolipin (1862–1911) orosz miniszterelnöknek 1911-ben az anarchista-szocialista Dmitrij Bogrov (1887–1911) személyében, majd később a cári Romanov családot a zsidó Jakov Jurovszkij (1878–1938) parancsnoksága alatt végezték ki. Bár Tisza gyilkosai valószínűleg nem voltak zsidók, őt is egy nagymértékben zsidó forradalmi hév sodorta el.
Mindeközben már várakozik a bolsevikok csoportja is, akik a „polgári” réteg faltörő kosként való hasznát kivárni szándékozott. Amint Simor András (1976, 23–24. o.) körülírja művében, 1918. március 24-én megalakul Szovjet-Oroszországban az Oroszországi Kommunista (bolsevik) Párt Központi Bizottsága mellett működő magyar kommunista csoport. Vezetői: Kun-Kohn Béla, Szamuely-Szamueli Tibor, Pór-Perlstein Ernő, Rudnyánszky Endre. Szamuely aztán Lebovitz Farkas és Bresztovszky Ernő révén alakít ki kapcsolatot Szabó-Schlesinger Ervinnel, így vetve meg lábát a lenini bolsevizmusnak Magyarországon. Az itt megnevezettek szinte mind zsidók voltak, a szabadkőműves Bresztovszky és Rudnyányszky valószínű kivételével. Az ő idejükre egy kicsit még várniuk kellett, de minden okuk megvolt a bizakodásra, amint a Tharaud fivérek is rámutatnak:
Ebben a környezetben az orosz forradalom úgy jelent meg, mint annak a nagy estének a hajnala, amelyre Izrael évszázadok óta várt. Bármennyire is tétova volt még, [Alekszandr] Kerenszkij forradalma csodálatos távlatokat nyitott meg a zsidó képzelet számára, amely csak a galoppban való munkához ért. Azzal a tudással, amellyel rendelkeztek, közvetlen kapcsolatba kerültek orosz testvéreikkel a zsidóságnak azon a hosszú folyóján keresztül, amely Petrográdból Bielosztockon, Vilnán és Lembergen át Budapestig ér, jól tudták, hogy ez csak a kezdet, hogy a mozgalom nem ér véget, és hogy az északi síkságon hallatlan felfordulások készülnek, amelyeknek hatása, az orosz határokat átlépve, egész Európára kiterjed és az egész fennálló társadalmi rendet felülről lefelé felborítja. Legalábbis ezt remélték. (Tharaudék, 2024, 68. o.)
Tormay mindezt ekképp tolmácsolta:
A zsidóság befolyásának egykori szakértője, Marschalkó Lajos (1903–1968) klasszikus Országhódítók című művében reagál Tormay megjegyzésére: „És valóban nem bolsevista, nem szocialista, és nem marxista uralom volt ez már, hanem idegen faji uralom a magyarság fölött” – írja, majd hozzáteszi:
Kun Béla maga is észrevette ezt az istálló nívót és egyik-másik hívét hangosan figyelmeztette, hogy a szappant és a borotvált [sic!] az emberek részére találták ki.
Kalmár Henrik barátommal megtárgyaltuk ennek a szomorú jelenségnek minden vonatkozását. Kalmár elmondta, hogy kezdettől fogva bent lakik a Hungáriában és mindennap látja ezt a visszataszító jelenséget. Én is zsidó vagyok, mondotta Kalmár, a pozsonyi gettóban nőttem fel, de félek, hogy antiszemita leszek, ha ez tovább folytatódik.
Jó, hogy nem látják ezt mások, csak mi. Ezen hatalomra való tömeges tülekedés ártalmára van a kornak és értékes zsidó értelmiségnek. Képtelenség azt hinni, hogy ilyen országban, mint Magyarország, ahol 63% katolikus 30% a református és 5% a zsidó, hatalmon maradhasson ez a zsidó értelmiség, mely most elérkezettnek látja az időt, hogy a munkás nevében hatalomra emelkedjék. Ebben az országban a zsidók érvényesülésének nem volt akadálya. Lehetett minden, ami akar. Lehetett ügyvéd, orvos, tanár, mérnök, gyáros, kereskedő, iparos és munkás. De uralkodó osztály nem lehetett. Ehhez kevesen voltak. Az uralkodó osztály mindenütt, tehát nálunk is, az egész népből képződik és ennek a felfejlődési törvénynek is ellene az, hogy ha a zsidóság most a politikai hatalmat a forradalom segítségével akarja lekötni magának. Félek, mondotta Kalmár, hogy ennek a hataloméhségnek sok ártatlan zsidó fogja megfizetni az árát. Mert ha ez nem sikerül, olyan antiszemita hullám önti el az országot, ami eddig ismeretlen volt. (I. m., 119–121. o.)
Garbai aztán így vélekedik Kalmárnak: „El kell tűnni az ellentéteknek, mert bekövetkezhet az a nem kívánatos állapot, hogy a zsidó és magyar értelmiség között élethalálharc indul, igen, hogy hatalmi pozíciójukat megtartsák. Ennek az lesz a hatása, hogy nem a dolgozó nép helyzetét javító törekvések jutnak érvényre, hanem »forradalmár« és »ellenforradalmár« jelszavak alatt véres harcok dúlnak azért, hogy a zsidó vagy a magyar értelmiség vezesse a magyar népet az eljövendő szocialista világ keretei közé!” (uo.). Mindez összhangban van jelen elemzésem alapvető tézisével – bár jegyezzük meg, hogy Garbai 27 évvel az események után vetette mindezt papírra, így nem tudni, mekkora mértékben pontos mindez, de ugyanakkor szinkronban van az ismert múlttal, és bizonyíték hiányában nincs nyomós okunk kételkedni egy ilyen fontos szereplő emlékirataiban. Hasonlóan letaglózó – és tézisemmel erősen összecsengő – az alábbi feljegyzésrészlet is 1946. április 20-ból (Párizs):
Farkas István párttitkárnak feltűnt, hogy Rabinovits csak zsidó fiúkat vett be az iskolába, emiatt kérdőre vonta. Hogy ha ezt tudatosan csinálja, kénytelen a pártvezetőségnek jelentést tenni, mert ezért az egyoldalúságért a felelősséget nem vállalhatja.
Rabinovits József lelki nyugalommal közölte Farkas Istvánnal, hogy a forradalom érdekeit tartja szem előtt, amikor ezt teszi. Megbízható forradalmár csak a zsidó tud lenni, mondotta, mert az egy létező szervezethez sem tartozik. Nincsenek nemzeti gyökerei, helyzeténél fogva nemzetközi. A világforradalom ilyen, született, nemzetközi érzelmű embereket követel, mint amilyenek a zsidók. A magyar proletárdiktatúra pedig egy fontos láncszeme a világforradalomnak, s ezért ez a forradalom csak a zsidók vezetése alatt hajthatja végre biztosan és visszavonhatatlanul történelmi feladatát. Másként nem. Oroszországban is ez a helyzet. Itt nálunk is annak kell lennie. (I. m., 130. o.)
Garbai a zsidóbolsevik magyarellenességet is illusztrálja Schulcz Ignáccal (1894–1954), annak csehszlovákiai aktivizmusa kapcsán:
A fentiekhez hasonló adalékok találhatók még bőven Végső István gyűjteményében. Garbai az események kellős közepén megtapasztalt történelemről tehát rendkívül lesújtó következtetéseket vont le, főleg ami a zsidóság szerepét és hozzáállását illeti. Bár az „elfogultság” vádja jogosnak tűnhet, az a történelem minden szereplőjére (és mai elemzőjére) egyaránt elmondható, valamilyen szinten. Események főszereplőinek naplóbejegyzései, emlékiratai, megnyilvánulásai a történetírás legfontosabb elemei között szerepelnek, de Garbai esetében mindez inkább mint holmi ezotérikus, furcsa valami kerül elénk, amiben a lényeg inkább a szerző „előítéletessége”, semmint – úgymond – „utóítéletes” tapasztalatai. Ezzel szemben Garbai fogalmazási stílusa és papírra vetett gondolatai tiszta elméről árulkodnak, kritikái logikusak és – amint ezen elemzésem is bemutatni hivatott – teljes mértékben jogosak. Tekintve, hogy az ún. zsidó holokauszt törvényileg védett narratívája milyen kirívó mértékben alapul feltételezéseken és közvetett beszámolókon (vagy nyomás, esetleg kínzás alatt tett kijelentéseken), az egyik legnagyobb betekintéssel rendelkező, az események aktív szereplőjének, Garbainak a meglátásait lesöpörni az asztalról mint egy öregember antiszemita morgását, történetírói szempontból arcpirító arrogancia – talán a valódi elfogultság inkább itt lenne keresendő (például: zsidókat magyarellenességgel és törzsi etnocentrikusságal vádolni – ahogy Garbai teszi – antiszemitizmus a fősodrat szerint, míg magyarokat zsidóellenességgel és etnocentrikus motivációkkal vádolni a legtermészetesebb dolog…). Akárhogy is legyen, miközben történészek és megmondóemberek jönnek és mennek, addig az utókor számára Garbai iratai iránytűként megmaradnak.
Vidéki vérengzés
Szamuely Tibor (1890–1919) kapcsán a Tharaud fivérek (2024, 140. o.) a következő bemutatással élnek: „Egyike volt egy galíciai zsidó család három gyermekének, akik nem sokkal korábban vándoroltak Magyarországra, és az egyik északi megyében némi jólétre tettek szert. Pogányhoz, Kun Bélához és a népbiztosok nagy részéhez hasonlóan ő is az intellektuálisan elégedetlen emberek közé tartozott, akik úgy vélték, hogy a társadalom nem honorálja kellőképpen tehetségüket.” A kivégzések jellegéről így fogalmaznak: „ahonnak olyan híreket hoztak, hogy a parasztok elvágtak egy távíróvezetéket, megtámadtak néhány vörösgárdistát, vagy megtagadták a marháik és a kukoricájuk átadását”, a Lenin-fiúk nevű terroregység felbukkant, s így „Bőrbe öltözött embereivel körülvéve érkezett [Szamuely] a faluba, akik bombákat tartottak a kezükben. A helyi szovjetek által feljelentett parasztokat egymás után vezették e forradalmi törvényszék elé, amely egyetlen bíróból állt, aki köré Szamuely társai csoportosultak. Ő maga egy széken ülve, lábát hanyagul egymáson keresztbe vetve, és egy aranyhegyű cigarettát szívva viccelődött és nevetett…” (i. m., 145. o.).
Bemutatják még Kohn-Kerekes Árpádot (1896–1919) is, aki Szamuely állandó társa volt a gyilkolászásokban, illetve leírást adnak egyes kivégzésekről, melyek jellemzően szadisztikus formában zajlottak. Marschalkó Lajos is idézte később „Fehér Imrének, a vörös hadsereg ezredesének jelentését, amelyet Samuelly [sic!] terroristáinak cselekedeteiről küldött Haubricht József hadtestparancsnoknak és az olasz katonai missziónak”, melyben az így fogalmazott:
A terroristák, amint megérkeztek valamelyik községbe, a férfi lakosságot nyomban összeterelték és ütlegelték. Samuelly kiválasztott közülük 10-15, esetleg több személyt, és anélkül, hogy a szerencsétlenekhez egy szót is intézett volna, átadta őket a Lenin-fiúknak. A Lenin-fiúk, mint a vadállatok nekiestek a szerencsétlen áldozatoknak, és elkezdték őket puskatussal, kézigránáttal ütni, és rohamkésekkel szurkálni. Az emberek testéből patakzott a vér. Nagyon soknak eltörték a karját, a derekát, aztán egy fa alatt székre állítva őket, nyakukba akasztották a kötelet és megparancsolták nekik, hogy maguk rúgják ki maguk alól a széket. Ha a szerencsétlen mártír rettenetes félelmében ezt nem tudta megtenni, addig szurkálták késekkel, amíg élet volt benne. (Idézve: Marschalkó, 1975, 182–183. o., kiemelés az eredetiben)
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
