Csehországban élő magyarként most végzetesen ütközik bennem az a két, illetve három rész, amiből a magam fajta tartja össze az identitását. Sőt, a két legmeghatározóbb rész most sajnos homlokegyenest szembement egymással.
Cseh részről tanúi lehetünk egy rég nem látott, széles körű társadalmi összetartásnak a háborús konfliktus kapcsán. Szimbolikusan és tettekben is. Félretéve az egyéb politikai konfliktusokat Csehországban az egyszerű választópolgártól a legmagasabb politikai képviseletig össztársadalmi méretű egyetértést látunk abban az alapvető kérdésben, hogy melyik oldalon kell most állni. A helyiek ezt ahhoz hasonlítják, amit utoljára talán csak a 89-es bársonyos forradalom idején éltek meg.
A csehországi narratíva egy emberként áll egy olyan értelmezés mellett, mely szerint Mi vagyunk Ukrajna. Azaz, hogy ez a konfliktus, pontosabban agresszió, nem valaki más ügye, amiből jó lenne kimaradni. A mostani helyzetben való eligazodáshoz támasz a cseheknek a történelmi emlékezete – a 68-as megszállás –, és támasz a tavalyi kormányváltás is, amely legalábbis külpolitikai viszonylatban egyértelmű irányt határozott meg. Ez most mindennél több. A csehek most azt az arcukat mutatják, ami előtt a világpolitika mindig is tisztelettel hajtott fejet, emlékezve a 68-as eseményekre vagy a haveliétoszra.
Mit látunk magyar oldalon? Beleértve a szlovákiai magyarlakta és a magyarországi, de egyúttal a szlovák politikát is. A közösségi hálóknak (is) köszönhetően, de természetesen a hagyományos forrásokból merítve is tudomásom van arról a szolidaritási hullámról, amibe Szlovákiában is rengeteg ember bekapcsolódott. A magyar vonatkozású segítségnyújtás viszont gyakran prezentálja magát úgy, hogy elsősorban a kárpátaljai magyarokon kell segíteni. A csehek se szóban, se cselekedetben nem hangsúlyozzák az etnikai szempontot. Embereknek nyújtanak segítséget.
Ami viszont magát a szimbolikus támogatást illeti, magyar oldalon jobb esetben is inkább csak síri csend honol. A hangosabb és egyúttal rosszabb megnyilvánulás pedig sajnos a gyávaság („jobb most inkább lapítani”), a képmutatás („Mi békét akarunk.”) Miért? Van épeszű ember, aki mást akar? Sőt, látjuk a putyini hatalomnak való tudatos vagy nem tudatos behódolást. A „mit ugrál Ukrajna” vagy a „minek kellett az orosz medve bajszát húzogatni” típusú véleményeket. Ez jellemezné azt, amit most mi, magyarok, szlovákiai magyarok a világnak, vagy legalábbis Európának üzenni vagyunk képesek?
Igen, ez részben érthető, a szlovákiai magyar választópolgár nincs könnyű helyzetben. Magyarországról évtizedek óta csak azt kapja, hogy a világ vagy fekete, vagy fehér, Szlovákia pedig politikai szempontból szinte értelmezhetetlen térré vált, ahol a jobb–bal megosztásnak talán már annyi nyoma sem maradt, ami alapvető viszonyulást adna a lényeges társadalmi kérdésekben. Viszont mégiscsak – abból építkezzünk, amink van alapon – inkább a szlovák hivatalos álláspontból indulnék ki. Ha más vigasz nincs, Szlovákiában ugyanis a legutóbbi választáson legalábbis az ún. nagyobb vagy a kisebb rossz lehetősége közül a szavazók többsége mégiscsak hátat tudott fordítani a nagyobbik rossznak. S tegyük hozzá, az országnak konzisztensen nyugatorientált államfője van.
Ha kérhetem az olvasót, amennyiben nem szenderedett el teljesen az orosz érdekeltségű politikusok, illetve azok szellemi helytartóinak hipnózisától, próbálja meg európai szemmel látni a történéseket. Ebben a háborúban ugyanis nincs külön magyar, se szimpla szlovák érdek.
A megtámadott Ukrajna üzenete ugyanis kegyetlenül egyszerű: ami ma Ukrajna sorsa, az holnap a ti sorsotok is lehet. Azaz Ukrajna szuverenitása, ami most kockán forog, messze nem csak az ukránok ügye. A csehek számára ez egyértelmű és világos.
FÓNAD LAURA
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
