A félrevezető módon „közösségi médiának” nevezett gigantikus konstrukció nevével ellentétben nem a közösség akaratnyilvánítási eszköze, hanem éppen ellenkezőleg, a közösség szigorú ellenőrzés alá vonásának, korlátlan manipulációjának hatalmi intézményrendszerét testesíti meg – írja Bogár László.
fairvote.org
Bár az amerikai választási rendszerben a legnagyobb figyelem az elnökválasztást övezi, most azonban az időközi törvényhozást érintő választást talán még ennél is nagyobb érdeklődés kíséri. Érdemes tehát eltöprengeni azon, hogy vajon miért van így.
Amikor egy választás kimenetelét latolgatjuk, nem gondolhatjuk komolyan, hogy a választások eredménye a választótól, a választó valóságos akaratától függ.
A globális hatalomgazdaság „szép új világában” a választó csupán egy „madzag”, vagy elegánsabban fogalmazva egy „vezeték” megjelenítője, akinek az a dolga, hogy a „nem létező” hatalmi szuperstruktúra akaratát mint a saját legbelső vélekedését nyilvánítsa ki. Vagyis amikor a választás kimenetelét próbáljuk elképzelni, akkor nem a választói akarat, hanem az ezt meghatározó „láthatatlan” szuperstruktúra belső elmozdulásait kíséreljük meg rekonstruálni. E „nem létező” világerő és az általa üzemeltetett amerikai birodalom, illetve annak „láthatatlan” állama, a „deep state” számára alapértelmezett, hogy mind a demokrata, mind a republikánus párt is csak hajtószíj, és bármilyen is az arányuk az amerikai törvényhozás két házában, az akaratátvitel bármilyen kombináció esetén zavartalanul végbemegy.
Egyre több jel utal azonban arra, hogy most mintha ez a „nem létező” világerő is tektonikus erejű belső feszültségek jeleit mutatná. Már a háború láthatólag minden áron való kirobbantása is azt jelezte, hogy az eddig úgy-ahogy működő világhatalmi konstrukció egyre inkább alkalmatlan keret a világ „nem létező” urainak ahhoz, hogy akaratukat zavartalanul átvigyék a világra. A háború ugyanis mindig válságtünet, azt jelzi, hogy a meghatározó birodalmi status quo nem képes a benne felgyülemlő feszültségek kezelésére, hogy a rendszer túl komplex már ahhoz, hogy megalkotói számára uralható legyen. A háború tehát „visszabontja” a komplexitást és esélyt kínál arra, hogy egy új, hosszú távra szóló hatalmi egyezség jöjjön létre, vagyis a háború csak arra szolgál, hogy megmutassa, milyen feltételekkel tartható fenn majd a háború utáni béke.
Mivel a háború a „nem létező” szuperstruktúra, az őt kiszolgáló amerikai birodalom, illetve annak mélyállama által „lett csinálva”, így a mostani választás kimenetele talán megmutathat valamit abból, hogy milyen globális hatalmi konstrukcióként képzeli el az új békerendszert a világot ténylegesen irányító erő.
Mivel a „nem létező” akaratát a globális véleményhatalmi konstrukcióként használt média „közvetíti” a választók felé, így, ha meg akarjuk érteni a globális hatalmi szuperstruktúra valóságos szándékait, akkor ezt a globális média egész rendszerének működési mechanizmusaiból érthetjük meg leginkább.
A globális valóságipari művek felfoghatatlan hatalmi koncentrációja tetszés szerinti valóságokat képes legyártani a világ valóságos urai számára, így apró elmozdulásokból is levonhatunk az egész rendszerre vonatkozó következtetéseket. A félrevezető módon „közösségi médiának” nevezett gigantikus konstrukció nevével ellentétben nem a közösség akaratnyilvánítási eszköze, hanem éppen ellenkezőleg, a közösség szigorú ellenőrzés alá vonásának, korlátlan manipulációjának hatalmi intézményrendszerét testesíti meg. Az, hogy ezek a roppant hatalomkoncentrációt megjelenítő szerveződések milyen elbeszélési módokat nyilvánítanak „érvényesnek” és mely narratívákat minősítenek a „közösségre veszélyesnek”, az közvetett módon kirajzolhatja számunkra, hogy mire is készül valójában a „nem létező” világerő és az általa kitartott amerikai birodalom.
A legfőbb stratégiai kérdés a háború és béke ügye, és mivel a demokrata párt egész uralmi struktúrája olyan mértékben azonosította magát a háború bármilyen következménnyel járó legvégső határokig történő folytatásának ügyével, hogy az ezt korrigálni képes fordulat már keresztülvihetetlennek látszik, így a republikánusok látványos győzelme azt valószínűsíthetné, hogy a globális hatalmi szuperstruktúra urainak már van elképzelése az új békerendszerről.
Megrendítő átélni, hogy előbb miként tették az amerikai „közvélemény” döntő többségét radikálisan háborúpártivá, majd most („kihúzom, leereszt, elteszem”) viszonylag rövid idő alatt miként hozták létre a masszív békepárti többséget, és hogy ebben milyen elképesztő szerepe van a globális médiának, azon belül is egyre inkább a „közösségi médiának” nevezett, valójában a „közösség” soha nem látott erejű és mélységű manipulációját ellátó hálózatnak. Különösen a Twitter körüli örvénylések mutatják meg igen drámai módon milyen eszközökkel és milyen irányba próbálja formálni a választói akaratot ez a globális valósággyár és az e gyár működését alapvetően meghatározó globális hatalmi szuperstruktúra.
Abból tehát, hogy ez a gigantikus gépezet most, ha igen óvatosan és enyhén, de érzékelhető módon a béketeremtés irányába látszik fordulni, és a háború abszurditásig menő feltétel nélküli támogatásába „beleragadni” látszó demokraták felől az eddig szintén háborúpárti, de most óvatosan a béke irányába manőverező republikánusok felé lendül a politikai inga, talán nem alaptalanul következtethetünk arra, hogy a globális szuperstruktúrának már megvan a béketerve.
A választások eredményéből és az új összetételű törvényhozás megváltozó működési mechanizmusaiból talán majd visszakövetkeztethetünk arra, hogy az új globális békerendszer milyen alapelvekre, milyen működési logikára épül majd. Hogy a világot ténylegesen irányító titokzatos „mágnes” körül a világot alkotó vasreszelék-mintázat miként mutatja meg a „szebb jövőt”.
Bogár László közgazdász
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
