Szűk két hónap választ el minket az amerikai elnökválasztástól, ami bár sokak szerint lefutottnak ígérkezik, valójában korántsem az. A felmérések ugyan Donald Trump hivatalban lévő elnök demokrata kihívójának meggyőző előnyét mutatják, de az olló egyre szűkül a két rivális között.
Joe Biden győzelme ezzel együtt is valószínűbb forgatókönyvnek tűnik, s ha a papírforma igazolódik, akkor ezt a veterán demokrata politikus leginkább Trump elhibázott járványkezelési stratégiájának köszönheti majd.
Aki azonban biztosra veszi Biden győzelmét, nem számol azzal, hogy az elmúlt hónapok zavargásai hogyan csapódhattak le az alapvetően rendpárti amerikai társadalomban, jó eséllyel Trump felé terelve olyan bizonytalan választók tömegeit, akik végső soron eldöntik a választást.
Trump négy éve az elemzők többségének várakozásával szemben költözhetett be a Fehér Házba. Győzelmét leginkább annak köszönhette, hogy a korábban jórészt demokrata párti alsó középosztálybeli szavazók tömegeit nyerte meg. Ez döntőnek bizonyult több olyan tagállamban, amely egyre inkább kínzó valóságként élte meg a gazdasági leszakadást, a növekvő versenyhátrányt az olcsó munkaerőt foglalkoztató tengerentúli riválisokkal szemben.
Miközben az amerikai népesség demográfiai jellemzőinek fokozatos átalakulása papíron a demokratáknak kedvez, hiszen a republikánusok törzsbázisa hagyományosan a fehér középosztály, Trumpnak köszönhetően négy éve ezt a bázist sikerült kiszélesíteni.
A 2016-os választás eredményei azt mutatták, hogy a két nagy párt között a fekete népesség körében is szűkült a támogatottsági olló a demokraták kárára.
Igaz, négy éve is folytatódott a tendencia, hogy a demokraták növekvő számban tudták maguk mögé állítani a spanyolajkú szavazókat, akik korábban egy-egy fontos „csatatérállamban”, mint például Floridában, rendre inkább a republikánusokra szavaztak. A jelenség magyarázata, hogy a Kubából politikai okokból kivándorlók az amerikai jobboldal támogatói, egyébként Floridában 2016-ban is győzelemhez segítve Trumpot, ezzel szemben a mexikói és a közép-amerikai földhíd államaiból érkező nagyszámú bevándorló zömmel a demokratákat erősíti.
Túlzás nélkül állítható, Donald Trump viharos elnöki cikluson van túl. Még a kíméletlen politikai küzdelmekhez edződött amerikai közvélemény is szinte hideg polgárháborúként élte meg az elmúlt négy évet. A demokratákat 2016-ban valósággal sokkolta Trump győzelme, s hamar megmutatkoztak az ebből fakadó frusztrált reakciók.
Az Egyesült Államokban 2016 óta olyan mértékben élesedett ki a kultúrharc, hogy az még magyar szemmel nézve is nehezen hihető, pedig az értelmiség szekértáborokra szakadása nálunk ugyancsak megszokott jelenség.
Korábban már értekeztünk arról, miért veszítette el hagyományos szavazótáborát az európai és a tengerentúli baloldal, s a kultúrharc kiélezésével miképpen próbál új szavazói csoportokat megszólítani.
A végletesen megosztott amerikai társadalomban, a kitartó médiaössztűz ellenére, ha Trump veszít, azt leginkább mégis magának köszönheti. Történhet ez annak ellenére, hogy Trump legfőbb választási ígéretének megfelelően valóban felvette a kesztyűt, s csatába szállt a tengerentúli riválisokkal az amerikai kereskedelmi és gazdasági pozíciók megerősítéséért.
A legtöbb elemző egyetért abban, hogy a gazdaság állapota a legjobb indikátora egy-egy elnök újraválasztási esélyeinek.
Ez a körülmény mutatja leginkább, hogy 2020 elején Trump a botrányról botrányra bukdácsoló ciklusa ellenére is befutónak látszott, köszönhetően a koronaválság első sokkjáig töretlenül növekedési pályán lévő amerikai gazdaságnak. A koronavírus a tavaszi hónapokban Európához képest némi fáziskéséssel érkezett az Egyesült Államokba, ez kellő időt adhatott volna a Trump-adminisztrációnak a felkészülésre.
Ezzel szemben az elnök, éppen a gazdaság visszaesésétől tartva, a szövetségi állam amúgy is szövevényes rendszerében maga is habozott kiállni a szigorú járványügyi korlátozások mellett.
Ennek köszönhetően, miközben például a maszkviselés már-már az amerikai társadalmat megosztó politikai kérdéssé vált, az Egyesült Államokban még Nyugat-Európához képest is magasabbra kúszott a járványgörbe, máig már közel kétszázezer amerikai életét követelve.
A megkésett karanténszabályok ráadásul az egészségügyi áldozatok mellett a gazdaságra is tragikus következménnyel jártak, a drasztikus visszaesést az Egyesült Államok sem kerülhette el.
Ennek köszönhetően, a kiszámítható választói magatartást követve, fordult a kocka, s a november 3-i választás esélyesének máris Joe Biden látszott. A koronavírustól megtépázott amerikai társadalmat májusban, miután az afroamerikai George Floyd rendőri erőszak áldozatául esett, újabb sokk érte. A valóban sok tekintetben szőnyeg alá söpört faji ellentétek elemi erővel törtek felszínre, nemzedékek számára példátlan erőszakhullámnak ágyazva meg.
Az elnökválasztás közelsége, nem meglepő módon, rögtön átpolitizálta a Floyd halálát követő eseményeket. A demokraták hosszú ideig nem határolódtak el a radikális baloldal által szított utcai erőszaktól sem, remélve, hogy éppen az afroamerikai szavazók dönthetik el javukra a novemberi elnökválasztást.
A zavargások, a felmérések tükrében, azonban sokkal inkább Trumpnak adták vissza a már elszállni látszó esélyeket, hiszen magát, a zavargók pártján lévő demokratákkal szemben, habozás nélkül a rend letéteményesének állította be.
A november 3-i választást, előre megjósolhatóan, felfokozott hangulatban rendezik meg. Könnyen lehet, hogy az idei választáson a járványhelyzet miatt, a korábbiakhoz képest lényegesen több levélszavazatot adnak le, s így később ismerhetjük meg a végeredményt. Szoros eredmény esetén ez a helyzet komoly politikai feszültségekhez vezethet, még inkább elmélyítve az amerikai társadalom megosztottságát.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
