ÁLOM VOLT

ÁLOM VOLT

Titokban reménykedtünk, és titokban sejtettük, hogy valószínűleg kikapunk. Így lett. Nem érdemeltünk ekkora vereséget, és a 4:0 nem is tükrözi a mérkőzés valóságát, de ez most mindegy.

Ennek a csapatnak mindenképpen óriási köszönet jár.

Szóval, köszönjük fiúk! Köszönjük a csoportmérkőzések csodáját, és legfőképpen köszönjük az élményt, az összetartozás élményét, köszönjük, hogy ki tudja mennyi idő után újra van csapatunk. És ez a legfontosabb, és ezt soha nem veheti el tőlünk és tőletek senki sem.

Évtizedeken át nem volt részünk ilyesmiben, évtizedeken át nem érezhettük ezt.

Most érezzük. És ez az érzés mindennél csodálatosabb.

Örökre emlékezni fogunk arra, ahogyan a csoportmérkőzések után kapcsolták Székelyudvarhelyt, Temerint, Marosvásárhelyt, Dunaszerdahelyt, és mindenhol önfeledt magyarok énekelték a Himnuszt, együtt az anyaországgal.

Kosztolányi üzen most nekünk, távoli időkből… 

„Mint aki búcsúzik, beszélni 
akarok. 

Itt éltem én, vér véretekből, 
magyarok. 

Mint akit égő szókra gyújt föl 
a halál. 

Szájam kigyulladt viziókat 
kiabál. 

Együtt örökre, együtt, együtt 
veletek. 

Kuckóba, sáncba, rongyba harcos 
feletek. 

Mi volt ez? A szívembe harsog 
az egész. 

Láng és korom, megtébolyul, ki
belenéz. 

Sírtam miatta, én is, én is, 
beh korán. 

Én is zokogtam hosszú, véres 
lakomán. 

Éreztem a semmit, a szégyen-
maratást. 

De láttam egykor kánaáni 
aratást. 

Kerek eget, mely egy családot 
ölel át. 

Parasztleányok hercegnői 
derekát. 

Bő dáridót, mely könnyeinkbe 
belefúl. 

Ifjú erőt, bűnt tékozolni 
pazarul. 

Mégis mindent, ami tiétek, 
szeretek. 

Vén bajszotok, puffadt, lilás-kék 
eretek. 

Úr-kedvetek, amelynek párja 
nem akad. 

Öreg, nehézkes, régi-ízű 
szavakat. 

Ábrándomat, mely életemre 
sebet üt. 

Hajnal felé a múltba rívó 
hegedűt. 

A délibáb vizében úszó 
gabonát. 

Tükröztetett kastélyt, ezüstlő 
habon át. 

Halottjaim csontját a földben, 
halavány, 

matróna-arccal, mélyen alvó 
nagyanyám. 

Rokontalan, sívó magányom 
egyedül. 

A hosszú őszt, mely visszanézve 
menekül. 

Jaj, életem engem bilincsbe 
veretett. 

Élő bilincs, forró bilincs, te 
szeretet. 

Bilincsbe jár mindig a tiszta 
szerelem. 

Ember-jussom testvér-bilincsben 
perelem. 

Haraptam ezt és kincsre vágytan,
ami nincs. 

Csókoltam is, mert álom, áldás
e bilincs. 

Lelkem ha kérte, amit a sors
nem adott, 

Arany János bűvös szavával
mulatott. 

Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem
feledem. 

Holtomban is csak erre játok,
keleten. 

Izzóbb a bú itt és szívig döf
az öröm. 

De szép, vidám, vad áldomás volt,
köszönöm.” 

De mondhatjuk egyszerűbben is, úgy, ahogy Minarik Ede, a mosodás mondta: „Kell egy csapat!”

Hosszú évtizedek óta várunk erre. És hosszú évtizedekig reménykedtünk, bár a reményünk egyre halványodott. Hogy egyszer azért nekünk is lesz egy csapatunk.

És lett.

Most lett.

Ti vagytok az a csapat, és általatok lehetünk mi is egy csapat újra, Gyergyócsomafalvától Temerinig, és Budapestig és Sopronig, mi, magyarok. Ezt soha nem fogjuk elfelejteni nektek, és ti soha nem felejthetitek el, hogy mit adtatok nekünk vissza a csodával, amit tettetek.

Úgyhogy nektek most innen kell folytatnotok.

Mert valami elkezdődött. Valami, ami túlmutat önmagán.

Köszönjük fiúk, köszönjük Bernd Storck úr, köszönjük mindenkinek, aki tett valamit ezért, köszönjük a szürke mackónadrágnak is, és köszönjük, hogy megélhettük ezt újra.

„(…) Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.”

Valami ilyesmit érez most tizenöt millió magyar.

Mostantól ezzel az érzéssel kell sáfárkodnotok…


Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »