Titokban reménykedtünk, és titokban sejtettük, hogy valószínűleg kikapunk. Így lett. Nem érdemeltünk ekkora vereséget, és a 4:0 nem is tükrözi a mérkőzés valóságát, de ez most mindegy.
Ennek a csapatnak mindenképpen óriási köszönet jár.
Szóval, köszönjük fiúk! Köszönjük a csoportmérkőzések csodáját, és legfőképpen köszönjük az élményt, az összetartozás élményét, köszönjük, hogy ki tudja mennyi idő után újra van csapatunk. És ez a legfontosabb, és ezt soha nem veheti el tőlünk és tőletek senki sem.
Évtizedeken át nem volt részünk ilyesmiben, évtizedeken át nem érezhettük ezt.
Most érezzük. És ez az érzés mindennél csodálatosabb.
Örökre emlékezni fogunk arra, ahogyan a csoportmérkőzések után kapcsolták Székelyudvarhelyt, Temerint, Marosvásárhelyt, Dunaszerdahelyt, és mindenhol önfeledt magyarok énekelték a Himnuszt, együtt az anyaországgal.
Kosztolányi üzen most nekünk, távoli időkből…
„Mint aki búcsúzik, beszélni
akarok.
Itt éltem én, vér véretekből,
magyarok.
Mint akit égő szókra gyújt föl
a halál.
Szájam kigyulladt viziókat
kiabál.
Együtt örökre, együtt, együtt
veletek.
Kuckóba, sáncba, rongyba harcos
feletek.
Mi volt ez? A szívembe harsog
az egész.
Láng és korom, megtébolyul, ki
belenéz.
Sírtam miatta, én is, én is,
beh korán.
Én is zokogtam hosszú, véres
lakomán.
Éreztem a semmit, a szégyen-
maratást.
De láttam egykor kánaáni
aratást.
Kerek eget, mely egy családot
ölel át.
Parasztleányok hercegnői
derekát.
Bő dáridót, mely könnyeinkbe
belefúl.
Ifjú erőt, bűnt tékozolni
pazarul.
Mégis mindent, ami tiétek,
szeretek.
Vén bajszotok, puffadt, lilás-kék
eretek.
Úr-kedvetek, amelynek párja
nem akad.
Öreg, nehézkes, régi-ízű
szavakat.
Ábrándomat, mely életemre
sebet üt.
Hajnal felé a múltba rívó
hegedűt.
A délibáb vizében úszó
gabonát.
Tükröztetett kastélyt, ezüstlő
habon át.
Halottjaim csontját a földben,
halavány,
matróna-arccal, mélyen alvó
nagyanyám.
Rokontalan, sívó magányom
egyedül.
A hosszú őszt, mely visszanézve
menekül.
Jaj, életem engem bilincsbe
veretett.
Élő bilincs, forró bilincs, te
szeretet.
Bilincsbe jár mindig a tiszta
szerelem.
Ember-jussom testvér-bilincsben
perelem.
Haraptam ezt és kincsre vágytan,
ami nincs.
Csókoltam is, mert álom, áldás
e bilincs.
Lelkem ha kérte, amit a sors
nem adott,
Arany János bűvös szavával
mulatott.
Itt és csak itt, nem, ezt nem és nem
feledem.
Holtomban is csak erre játok,
keleten.
Izzóbb a bú itt és szívig döf
az öröm.
De szép, vidám, vad áldomás volt,
köszönöm.”
De mondhatjuk egyszerűbben is, úgy, ahogy Minarik Ede, a mosodás mondta: „Kell egy csapat!”
Hosszú évtizedek óta várunk erre. És hosszú évtizedekig reménykedtünk, bár a reményünk egyre halványodott. Hogy egyszer azért nekünk is lesz egy csapatunk.
És lett.
Most lett.
Ti vagytok az a csapat, és általatok lehetünk mi is egy csapat újra, Gyergyócsomafalvától Temerinig, és Budapestig és Sopronig, mi, magyarok. Ezt soha nem fogjuk elfelejteni nektek, és ti soha nem felejthetitek el, hogy mit adtatok nekünk vissza a csodával, amit tettetek.
Úgyhogy nektek most innen kell folytatnotok.
Mert valami elkezdődött. Valami, ami túlmutat önmagán.
Köszönjük fiúk, köszönjük Bernd Storck úr, köszönjük mindenkinek, aki tett valamit ezért, köszönjük a szürke mackónadrágnak is, és köszönjük, hogy megélhettük ezt újra.
„(…) Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.”
Valami ilyesmit érez most tizenöt millió magyar.
Mostantól ezzel az érzéssel kell sáfárkodnotok…
Forrás:badog.blogstar.hu
Tovább a cikkre »
