Amikor megjelenik egy-egy hír, hogy gyerekek állatot kínoznak, ez általános felháborodást kelt. Azokban is, akik egyébként rühellik a háziállat-tartást.
Pedig ilyen mindig volt. Amikor általános iskolás voltam a 70-es évekbeli Budapesten, hír volt az iskolánkban, hogy pár vagány nyolcadikos kiment a Margit-szigetre, s ott egy kóbor kutyát magukhoz édesgettek, majd megkínozták az állatot. A körülményeket pontosan persze nem tudom, de hihető volt az eset. Mindenesetre afféle felnőtté válási, beavatási szertartásként élték át az érintettek az eseményt. Ezen az se változtat, ha esetleg nem is volt a történet teljesen vagy részben igaz, maga a tény, hogy hasonló dolog büszkeség tárgya lehet már sokatmondó.
Nyilván az első reakció, hogy ezek a gyerekek elmebetegek.
Később azonban a témát sokszor látva, tapasztalva, ez egyfajta maradvány, atavizmus.
Az ókor előtti társadalmakban, amikor még a vadászat, halászat, gyűjtögetés volt a fő élelmiszerszerzési mód az emberi társadalomban, a gyerekek oktatásának fontos része volt az állatkínzás, az állatölés. Persze nem kutyával tettek így, a kutya háziasítva lett már az ókor előtt, s így védelem alatt állt, mint minden más fontos eszköz – a vadász kutyájára kezet emelni olyan bűncselekmény volt, mint pl. direkt elrontani egy fegyvert.
De a gyerekkorú kisebb vadállatokat gyakran nem ölték meg a vadászok, hanem meghagyták őket a gyerekeknek, afféle gyakorlatként, szokják meg a vért, az állat ellenállását, az ölést. Hiszen azt nem lehetett megkockáztatni, hogy egy éppen felnőtté lett fiatal fiú azonnal vadászni menjen élésben, minden tapasztalat nélkül – nagyon sok fiatal vadász belehalt volna ebbe. Kellett a gyakorlat, s ennek eszköze volt a kis állatok oktatásszerű kínzása, ölése.
Máig ez van minden ma is őskori módon élő társadalomban.
Aztán lassan ez megszűnt, amikor az ókorban megjelent e mezőgazdálkodás, s a vadászat immár csak kiegészítő szerepet kapott. Már nem kellett minden férfinek megtanulnia a vadász szakmát.
Látszólag ellentmondás, hogy eközben az élet szentnek számított minden őskori társadalomban. Az összes animista vallásban bűn az állat életének elvétele, viszont szükséges ezt a bűnt elkövetni, mert enni kell. Az ellentmondás feloldására születtek a különböző engesztelő szertartások.
A kereszténység úgy oldja meg ezt, hogy Ádám és Éva még vegetáriánusok voltak, s majd az lesz az emberiség is a paradicsomban, a mostani húsevés tehát átmeneti állapot, ez a bűnbeesés egyik következménye.
Oroszországban egyes vidéken, ahol megmaradtak a régi animista szokások, ez elsősorban Szibéria északi és középső fele, még a szovjet korban is betartották a vadászok az engesztelő szertartásokat, persze immár azt amolyan “néphagyomány” alakban. De azt, hogy valaki vadászani megy, elejt egy vadat, majd nem tesz le pl. egy kavicsot a “szent kő” elé a vadászat végén vagy nem köt fonalat a “szent fára” még a legnagyobb ateisták se merték megkockáztatni. Egyszerűen átnevezték “vadász hagyománnyá” az engesztelő szertartást. Mert biztos marhaság, hogy a leölt állam szelleme, esetleg az erdőszellem bosszút áll a szabálytalan vadászatért, de hát senkinek se fáj, ha mégis betartja az ősi szokást.
Amikor 1964-ben az argentín aranyifjú Che Guevara a Szovjetunióban járt, Brezsnyevék elvitték vadászni. Che Guevara automata géppisztollyal lőtt. A szovjet elvtársak ekkor könyvelték el őt véglegesen beszámíthatatlan őrültnek. Persze nyilván nem ez lett a szakítás oka, de Che Guevara ezután sose lett hős a szovjet rendszer számára. Ez a vadászati mód ugyanis még az ateista szovjet vezetés számára is szentségtörésnek tűnt. Mindenesetre, a szovjet vezetés nehezen titkolt megkönnyebbüléssel fogadta a hírt 1967-ben, hogy a CIA kivégeztette Che-t – a rossznyelvek szerint egyenesen a KGB adta meg hol keressék.
Forrás:bircahang.org
Tovább a cikkre »
