Halmai Tamás költő, író, irodalmár jegyzetét olvashatják.
„…minden kis résznek itt van szem, aki örül,
de ki fog örülni, ha mi nem, az egésznek?”
(Babits Mihály: Jó termés)
Nincs magányos költő; a legszemélyesebb vallomás is láthatatlanok közös szava. A művészet elevenségét időbeli kiterjeszkedése biztosítja. Ennek megfelelően egy-egy költészet akusztikája gyakran lep meg ismerős hangokkal, régebbi eredetekkel. A hajdan és a majdan titkos esztétikai szinonimák. Ne csak intertextusok (vendégszövegek), pastiche-ok (stílusjátékok) vagy paródiák szándékaira gondoljunk. Versnyelv és világkép, hangütés és látásmód át-áthagyományozódó szokásrendje a tágasabb esemény. „Szavak, ti mondatlan szavak, / meddig biztassalak?” – szól például A könnytelenek könnyei című Babits-vers felütése. Nemde ismerős a hangzat, a szórend, a kérdező megszólítás és a jambusi erély? Aranyig libbenhet vissza emlékezetünk: „Ti urak, ti urak!… ti velsz ebek! / Ne éljen Eduárd?” (A walesi bárdok)
Pilinszky János – főként korai – költészetét gyakran kapcsoljuk vissza József Attila poétikájához. De fontos szálak kötik Babits Mihály – leginkább kései – lírájához is. Ritkásan kutatott, de nem érintetlen vizsgálati terület ez. Maczák Ibolya tanulmánya (Apokrif próféta. Babits-motívumok Pilinszkynél = Bárka, 2021/4) főként az Apokrifban mutat föl Babits-szövegnyomokat. Szalagyi Csilla dolgozata („Bizony, nem múzeum…” Az idegenség fordulatai Babits Mihály és Pilinszky János írásaiban = Műhely, 2017/2) az esszéíró Pilinszkyre is figyelmet fordít.
Babits versnyelvi emlékezete Rába György vagy Báthori Csaba költészetében (a szókincs és a beszédmodor szintjein) érzékelhetőbben él tovább, ám Pilinszkynél is találni gyöngéd visszhangokat. Képek, szavak, motívumok s egyáltalán: a tónus több ponton babitsi örökségre mutat. Hadd hozzak néhány példát!
Érintkező szöveghelyeket teremt a kérdezés neki-nekilóduló konoksága, aprólékosan ismétlő ambíciója: „Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt? / Kis gödrökből a poshadó gyümölcsöt? / Sárból, szemétből a szennyes gyümölcsöt? / Ki szedi föl fa alól a gyümölcsöt?” (B. M.: Elgurult napok) – „Ki nyitja meg a betett könyvet? / Ki szegi meg a töretlen időt? / Lapozza fel hajnaltól-hajnalig / emelve és ledöntve lapjait?” (P. J.: Introitusz)
A tájleíró vershagyomány újraértelmezése a kivetülő hangulat elsőbbségével, egyező vagy érintkező szavakkal (ideges, táj, érkezik/készülődik): „Ideges az egész táj, mintha félne / a gonosz nyártól amely érkezik.” (B. M.: A meglódult naptár / 2. A kitámasztott esernyő) – „A hallgatózó kert alól / a fa az űrbe szimatol, / a csend törékeny és üres, / a rét határokat keres. // Riadtan elszorul szived, / az út lapulva elsiet, / a rózsatő is ideges / mosollyal önmagába les: // távoli, kétes tájakon / készülődik a fájdalom.” (P. J.: Őszi vázlat)
Az időskor – mint mentális identitás – rezignált szólama: „Öreg vagyok, mért reszketek e nyártól?” (B. M.: A meglódult naptár / 3. A reszketők felekezete) – „Öreg vagyok. Nem hiszek semmiben.” (P. J.: Egy arckép alá)
Az egzisztencialista szorongattatás, amint fenyegető virágok képét ölti: „Mint nálunk az orgonák, / ugy sövényzik itt a kertet / a gonosz hortenziák.” (B. M.: A gonosz hortenziák) – „A kardvirágok hegye véres, / gyors pengéjük szemembe vág. / Miféle forrón ömlő vér ez? / Véres lesz tőlem a világ.” (P. J.: Kánikula)
A jelenetezés lélektani metaforikája: „Mint egy akvárium fenekén, / idegen nagy csendben járok én.” (B. M.: Búcsú a nyárilaktól) – „Nővérem az akváriumban / behuzódik a moszatok közé.” (P. J.: Akvárium)
Műzárlatokban a torony (és a homok) összegző erejű motívuma, a roppant jelző baljós részvételével: „Igy szólt az Ur, és Jónás hallgatott. / A nap az égen lassan ballagott. / Messze lépcsős tornyai Ninivének / a hőtől ringatva emelkedének. / A szörnyü város mint zihálva roppant / eleven állat, nyult el a homokban.” (B. M.: Jónás könyve) – „…s a házak közt, a homokon, / a roppant tömegű torony.” (P. J.: Impromptu)
Vagy ha a Sziget és tenger című Babits-kötet (1925) nyitányára gondolunk? Íme egy részlet belőle: „Hiszek a művészetben, mely kinyitja elénk a világot, mely kiröpít a pontból és pillanatból, mely katholikussá és a kozmosz polgárává avat; […] S hiszek a békében. Hiszek a harmóniában, melyre vágy a lélek, a szépségben, melyért kiáltoz az anyag, a szeretetben, melyért epednek a népek. Hiszek a nehézben, hogy nem lehetetlen! Ha nem hinnék benne, magam tenném lehetetlenné. Oly bűn, melyre nincsen föloldozás. Csak a hit teheti lehetségessé.” (Örökkék ég a felhők mögött. Vallomás helyett hitvallás) A „kozmosz polgára” kifejezés olvastán melyikünknek ne jutna eszébe az „univerzum polgára” szószerkezet, mely Pilinszky cikkeiben-esszéiben tesz szert rokon jelentésre?
A hasonlóságok, egybecsengések persze nem föltétlenül hatásviszonyt jeleznek. Egymástól függetlenül is juthat egyező pompára két egyívású verstudat. A kapcsolódás nem mindig okozati, de minden esetben kölcsönös. A jelen látószöge a múltak fényviszonyait is újrarendezheti; Babits-olvasásunkat is átszínezi, hogy ismerjük Pilinszkyt.
Miközben kölcsönözzük színeinket, magunkat a másikkal, a másikat magunkkal árnyaljuk.
Fotó: Merényi Zita; Hunyady József / Fortepan
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. június 23-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
