Hány olyan zenemű létezik, amely eredeti műfaján túllépve is kultstátuszt ér el; kritikai és kereskedelmi siker egyszerre; sőt, vallást is alapítanak a tiszteletére? Az első két feltétel többször is teljesülhetett a zenetörténet során, a harmadik azonban annyira bizarr, hogy minden valószínűség szerint csak egyetlen album büszkélkedhet ezzel a kétes dicsőséggel.
Ha utóbbin mosolygunk is, azt el kell ismernünk, hogy John Coltrane szaxofonos épp hat évtizede megjelent A Love Supreme című lemeze nemcsak a jazz, hanem az egyetemes zene egyik kiemelkedő alkotása is.
S mint ilyen, szükségképpen társtalan, bár nem előzmény nélküli. A jazznek a II. világháború után megindult gyors fejlődését – melynek során elhagyta tánczene-jellegét, és egyre elvontabbá, komplexebbé vált – ehelyütt nem érdemes fejtegetni; fontosabb az a folyamat, ahogy Coltrane, az éjjel-nappal rendületlenül gyakorló ifjú muzsikus Charlie Parker, Thelonious Monk és Dizzy Gillespie hatására betekintést nyert a műfaj legizgalmasabb törekvéseibe. A fúvós Parker és Gillespie mellett nem véletlen a zongorista Monk említése: Coltrane az ötvenes évek közepén komolyan kezdett érdeklődni az összhangzattan rejtelmei iránt, és a tanultakat saját játékában is hamarosan felhasználta. így vált mérföldkővé pályafutásán a Miles Davisszel felvett Kind Of Blue (1959) és a saját neve alatt kiadott Giant Steps (1960).
Mindezekből a zenei építkezés terén szervesen következik A Love Supreme, azonban ugyanennyire el is üt azoktól. Egészen különös élmény először feltenni a négy tételből álló, mindösszesen harminc-egynéhány percnyi lemezt, amely a kavargó-áradó hangzuhatag ellenére meglepő nyugalmat áraszt, egyfajta teljességérzést közvetít. Coltrane részéről ez tudatos alkotói döntés volt: darabja, annak minden spontaneitása ellenére több szinten is szigorúan megszerkesztett kompozíció.
Először is a jazzben szokatlan módon programszerűen nevezi el a tételeket, melyek egy megtérő, zarándokútra induló, majd az Atyai házba megérkező, Istent dicsérő lélek útját mesélik el. Coltrane-nek sikerül az az egészen egyedi bravúr, hogy az alapvetően rögtönzésre épülő műfajban egy szinte teljesen szimmetrikus nagyformát hoz létre: a két szélső tételt egy-egy bőgőszóló választja el a belső tételektől, utóbbiakban egy-egy betét erejéig a zongora kap nagyobb szerepet, pontosan félidőben pedig egy dobszóló hangzik fel. Minden mást elárasztanak Coltrane szaxofonfutamai, ám ne gondoljuk, hogy ez szertelen és fárasztó hang-túladagolás lenne: a kezdő Acknowledgement első négy hangja (!) egyből megadja azt a zenei alapsejtet, amelyből az album ezután építkezni fog. A két, egymással szembe fordított kvart hangköz, közte egy nagyszekunddal épp egy oktávot ad ki, és pentaton jellegű dallamként variálódik tovább a mű előrehaladtával. A leghagyományosabb formájú talán az ezt követő Resolution-tétel, mely egy nagyobb ívű (s fanyar dallamú) keretjátékkal rendelkezik, a zenészek improvizációs betéteivel váltakozva. Coltrane pedig elképesztő tudatossággal fejleszt: bejárja az alapmotívum teljes zenei környezetét, a kvart alapú építkezés pedig megjelenik a többi hangszer játékában és a harmóniafűzésben is. Ez leginkább talán a Pursuance-tételben figyelhető meg, ahol a muzsikusok vendéghangok hozzáadásával, a ritmus sűrítésével és dinamikai fokozással egyfajta zenei-érzelmi tetőpontig juttatják el a hallgatót.
Ami ezután következik, arra valóban alig akad példa nem csupán a jazz, hanem a teljes európai zene történetében is: a Psalm (zsoltár)-tételben Coltrane egy teljesen szabad metrumú kíséret fölött himnikus dallamokat fúj parlando rubato felfogásban. Mintha egyfajta modern gregoriánt hallanánk, s ez nem véletlen: Coltrane saját, a lemezborítóra is kinyomtatott versét „szavalja el” hangszerével. Az Univerzum alkotóját dicsérő, az ő szeretetéről szóló vers minden egyes sora pontosan ráilleszthető a Psalm vezérdallamára. Egy olyan ember szavak nélküli hálaéneke csendül fel itt, aki megjárta a drog- és alkoholfüggőség legmélyebb bugyrait, zenéjének elutasítását és családjának széthullását – mégis a Mindenható kezébe teszi egész művészetét, hisz tudja, tőle kapta. Ezen a ponton a zene anyagszerűsége szinte szétfoszlik: hangjai olyan szférába emelnek minket, hogy elfeledkezünk arról, tulajdonképpen fizikai kölcsönhatások eredményét halljuk. Bach és Mozart világa ez, a legnagyobbaké.
Pilinszky írja egy helyen, hogy a fák lombjának tánca az égbolt előtt megfejthetetlen, mégis mennyire evidens. A mintázat, amit leírnak, egyszerre kifürkészhetetlenül rejtélyes és gyermekien ártatlan. A Love Supreme ezt az örök titkot szólítgatja, s közben szelíd bizonyossággal élesíti látásunkat.
John Coltrane: A Love Supreme, Impulse Records, 33 perc, 1964.
Szerző: Paksa Balázs
Magyar Kurír
Az írás nyomtatott változata az Új Ember 2024. október 27-i számában, a Mértékadó kulturális mellékletben jelent meg.
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
