A világban félelem. Türelmetlenség. Düh. Várakozás. Nem kéne kivonulnom még jobban. De attól a készülettől, amiben a karácsonyi hangulat mesterséges nyújtása a lényeg, elhatárolódom. Pedig a vágy őszinte: bárcsak tovább tartana a karácsony!
Mi azt ünnepeljük, hogy akire vártunk, megérkezett. És arra készülünk, hogy végre beengedjük. Komfortra hangolt magamat biztatom. Mert Jézus felforgat, mélyre visz. Szerény adventi kellékeim támogatnak az úton.
Illata halvány kis karácsony. Örökzöld, bár a földi örök elkopik karácsonyig, lehet söprögetni az asztalról, feltörölni a földről, belefúródik a pulcsiujjba. A mű romolhatatlanságával hamis, nem jelez. A koszorú a győzelem jutalma. Átjutás a halhatatlanok csarnokába, közé. Szomorúságunk határán Krisztus a kapu. Az ajtó. Ő mondja.
A gótikában még tudták.
Sorban. Ahogy közeledik az ünnepnap, nő a fény. Csak lassan!
A fényár elvakít, visszariaszt.
Szavaid, tetteid, Jézus, a világosságé. De hátat fordítva neked, hányszor indulok a magam sötétségébe!
Gyertya ég keresztelőn, oltáron, temetőben. A szobában, amikor szót kérünk. Bátorkodom Isten elé vinni félelmeimet, gyengeségeimet, szeretteimet, halottaimat.
Az a bűnbánat színe. Ha a helyemre akarok kerülni, mondjuk jászladhoz, akkor számot kell vetnem azzal, hogy van torlasz bőven, ami elválaszt embertől, Istentől. A közöny páncélingjei, az önzés szennyese. Ezektől a zsarnokoktól magam nem szabadulok. Szükségem van a szabadításodra.
Már készülünk az örömre. A csendes öröm, a pillanat lélegzethiánya. Nem tudom visszatartani, hogy maradjon. De ez az ígéret: az advent vége. Most csak a bemutató van évről évre. Választhatom. S elővételezett öröm, mert itt vagy velem minden tiszta kapcsolatban.
Hősies ébredés. Elébe megyek, akit várok. Hisz szeretem. Nehogy azt higgye, lakatlan ez a sötét ház. Nehogy elmenjen mellettem. Pedig hányszor megtörténik. Rossz kapuőr vagyok. Jézus jön szembe abban, akinek szüksége van az irgalmamra.
Kárókatonák fekete bandája kutatva vonul a Duna fölött. Vadlibák kedves gágogása szűrődik a tejfehér sűrűségen át. Barna és szürke sötétbe hanyatlik, és aludna, ha a hideg hagyná. Inkább félholt. Ausztráliában most a hőség és szomjúság a jel.
Mit kell még megérnünk, hogy összetegyük kezünk, szívünk, és együtt mondjuk ki: szükségünk van rád, Megváltó. Lépj be közénk, házunkba, házasságunkba, életünkbe! Gyere vissza! Mert eltévesztettük az irányt. Nem segít a sok fényfüzér.
Nem azért vagyok, hogy kiegyem, kivegyem a magamét, hanem hogy hozzátegyem. A világhoz. Megértem-e az idők jeleit? Hogy ez a különleges idő ébresztő. Felhangosított, kinagyított advent. Ami több, mint ami nekem szükséges, az nem is az enyém. Azt a helyére kell tennem.
Szabadítónk a világba jött. És megtörtént. Adja magát.
A várakozás az út.
A türelem az üzemanyag.
A cél az ébredés.
Rád szomjazunk, téged várunk. Jöjj el, Uram, Jézus világunkba!
Németh Csilla
katolikus hitoktató, tanár
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
