„Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, az őrök a reggelt.”
Várunk. Már két éve egyre csak várunk: először félelemmel, hogy bennünket is elér a közeledő baj, majd rettegéssel, hogy áldozatai leszünk mi vagy azok, akiket szeretünk. Aztán vártuk reménységgel a megoldást, azóta pedig egyre csüggedtebben várjuk a mindig újra felerősödő hullámokat.
Közben most a karácsonyt is várjuk. Elérkezett hozzánk a Krisztusvárás, az advent időszaka. Más lesz ez is, mint ahogyan mi azt két évvel ezelőtt megszokhattuk. Sorakozunk majd az üzletek előtt, s mikor végre sorra kerülünk, talán már nem fog magával ragadni bennünket a karácsonyi bevásárlás ünnepi hangulata. Nem lesznek koncertek, gyermekműsorok, hogy ünneplőbe öltöztessék a szívünket, és a legnagyobb valószínűség szerint templomba sem mehetünk.
Az ünnepi asztalt újra csak szűk családi körben ülhetjük körül… Legalább nem új ez a számunkra, nem ér váratlanul bennünket: ez lesz a második ilyen karácsonyunk a tavalyi után, s mi beletörődve várjuk ebben a szokatlan formában. Várjuk? Tudjuk szívből, örömmel várni ebben a formában is?
„Várja lelkem az Urat” – üzeni nekünk a 130. zsoltár, s bár kijelentő módban szól hozzánk, mi most nyugodtan vegyük felszólításnak: Várja lelkem az Urat! Várja, várjad Őt! Ne az ünnepi hangulatot, múlandó kellemes érzéseket, ne a hagyományokat és az általuk megelevenedő régi szép emlékeket, ne a családi közösség boldog és szeretetteljes, békés légkörét, hanem Őt magát, az Urat! Azt az Urat, aki felvette a mi emberi testünket, hogy minden fájdalmunkat, betegségünket, szenvedésünket átérezze és hordozni tudja. Őt, aki életed legnagyobb halálos problémájára hozta el a megoldást. Őt, aki mindenkinél jobban ismer és szeret téged, Őt, aki érted jött, és aki most is és mindig – legyenek bármilyenek a körülmények – közel van hozzád. Várja lelked az Urat! Őt, akinek adatott minden hatalom mennyen és földön, Őt, aki Ura a te életednek is, akinek kezében és irányítása alatt van mindaz, ami benned most félelmet ébreszt, ami téged elszomorít vagy bizonytalanná tesz. Várja a lelked!
A lelked várja! Ne a kitakarított ház, az illatos sütemény, az ünneplőbe öltöztetett család, az ínycsiklandó vacsora, hanem a te gyengeségeidtől, hibáidtól, szorongásaidtól, hitetlenségedtől olyannyira súlyos lelked, amelyet néha már vonszolni is alig bírsz, amely szinte mintegy mágnesként hozzáláncol ehhez a beteg, bűnös, múlandó világhoz. A lelked várja az Urat, mert Ő éppen a lelkeden jött könnyíteni, a lelkedet jött kiszabadítani a kárhozatnak súlyos bilincsei alól. Ő, aki rongyos jászolban, egy idegen istállóban született, nem a külsőségekre tekint, nem vendégségbe jön, hanem elveszett gyermekeit, elcsatangolt, piszkos kis báránykáit keresi, hogy azokat meggyógyíthassa, megmenthesse, üdvözítse…
Várja a lelked ezt a gyengéd szeretettel téged kereső mindennél hatalmasabb Urat! Várjad, de nagyon, mint az őrök a reggelt. A reggel a műszak végét jelenti, a megpihenés idejét, de a felkelő nap világosságát és cirógató melegét is. Az őrök a várakozásból merítik az erőt, abból, hogy tudják, bizonyosan eljön a hajnal. Mi is elfáradtunk már a sötétben való várakozásban. Ha valamikor, akkor most igazán nagy szükségünk van arra, hogy meglátogasson bennünket a naptámadat a magasságból.
Várja azért a lelked az Urat még jobban, mint az őrök a reggelt, mert Ő még bizonyosabban eljön, mint a hajnal, ha várod, ha megnyitod előtte lelked ajtaját, és közelebb van már, mint gondolnád.
Erdélyi Anita vágfarkasdi beosztott református lelkész
Megjelent a Magyar7 2021/48.számában.
Forrás:ma7.sk
Tovább a cikkre »
