Még ha valami csoda folytán Észak-Korea fel is szabadulna, innen helyreállni egy évszázad is kevés lesz.
Bár az észak-koreaiak „speciális szociopolitikai körülmények között, sajátos kulturális és politikai napirendnek megfelelően élnek, a Laibach minden szinten tiszteletben akarja tartani az ő helyzetüket” – nyilatkozta lapunknak a szlovén rockzenekar júliusban, amikor kiderült, koncertet adnak Phenjanban. Az együttes Magyarországgal vont párhuzamot: mint írták, 1983-ban Budapestre sem volt könnyű bejutni, de nekik sikerült. A velük dolgozó norvég színész-rendező, Morten Traavik a fellépés után arról beszélt, Észak-Koreát Nyugaton úgy állítják be, mint a világ egyik legelzártabb országát, pedig az állam nyitottabb, mint a média sugallja. Traavik úgy fogalmazott: a Laibachot és Észak-Koreát is fasiszta különcként festik le, de mindkettőt félreértik.
Lehet, hogy a szomszédos országból származó Laibach nem értesült róla, ezért nem árt feleleveníteni: Magyarországon 1983-ban nem működtek koncentrációs táborok, az állam pedig térségünkben a puhább autokráciák közé tartozott, míg Kim Dzsong Un országa egy sztálinista diktatúra. Azért azt még leírhatatlan cinizmusuk ellenére sem kívánom, hogy a szlovén zenészek tapasztalják meg az észak-koreaiak sajátos kulturális és politikai napirendjét, majd köszönjék meg, hogy mások ezt tiszteletben tartják.
Embert küldeni a Napra
A zenekar előtt ott volt a jó példa: Dennis Rodman kosaras egy éven belül többször is felkereste az észak-koreai diktátort, énekelt Kim Dzsong Unnak születésnapja alkalmából, és felháborodottan kelt ki az Észak-Koreában börtönbe zárt Kenneth Bae ellen. A dél-koreai születésű férfit ugyanazért börtönözték be, amiért megannyi észak-koreait kivégeztek: a hatalom megdöntésének feltételezett szándékáért.
Az észak-koreai hatalmat persze láthatólag senki sem szándékozik megdönteni, ezért is tudja fenntartani a Kim dinasztia több mint fél évszázada a bolygó egyik legvéresebb diktatúráját. Azt, amelyet a világ egy része csak afféle jópofa abszurditásként fog fel, falva az álhíreket is, mint hogy Észak-Korea állítása szerint embert küldött a Napra (persze híresztelés volt, hogy ilyet mondtak volna), Kim Dzsong Un pedig ismét kivégeztette valamelyik rokonát vagy kormányának egyik tagját. Sorra készülnek a diktátort kifigurázó mémek is, éppen aktuális hajviseletén például mindig lehet egy jót derülni.
Természetesen nem arról van szó, hogy az abszurdot ne lehetne akként bemutatni, ami: Chaplintől A diktátor, Benignitől Az élet szép vagy Sascha Baron Cohen ugyancsak A diktátor című filmje remek példái annak, miként lehet ábrázolni az efféle iszonyatok szürreális voltát. A XXI. század Európájában azonban nem ezzel állunk szemben, amikor az egyik legvéresebb diktatúráról van szó. Észak-Korea csak amolyan poénforrás, amin jót derülünk-hitetlenkedünk, majd megyünk tovább. Amikor egy újabb rabot égetnek halálra, mi már a vacsoránkat fogyasztjuk jóízűen, a Laibach meg lenyilatkozza, hogy félreértik ezt a szegény Kim Dzsong Unt.
Maradandó táborok
Pedig Sin Dong Hjuk elég félreérhetetlenül fogalmazott, amikor azt mesélte el, miként élt két évtizedig egy észak-koreai koncentrációs táborban. A férfi azon kevesek egyike, akiknek sikerült megszökniük a sztálinista diktatúrából, és akiknek elbeszélését a közép-európai átlagpolgár rendszerint hitetlenkedéssel fogadja: „hát, nem is tudjuk, mi van ott igazából”, majd bosszankodik egy sort, hogy megint milyen sokáig kellett sorban állni a postán. A 14-es táborban, ahol Sin Dong Hjuk élt, közel két generáció nőtt már fel, nőket és gyerekeket egyaránt kínoznak ugyanis. A férfi elmondása szerint lelőtték a szökni próbálókat, őt pedig megkínozták, miután anyját és bátyját is ezzel vádolták. Utóbbiakat persze kivégezték, méghozzá Sin szeme láttára, aki ekkor úgy gondolta: megszegték a börtönszabályokat, így biztos megérdemelt volt a büntetés. Mert a férfi ebben nőtt fel, ezt tartotta a normalitásnak. Hogy valaki előtt felakasztják az édesanyját, mert az menekülni próbál.
Még ha vannak is, akik megkérdőjelezik Sin Dong Hjuk beszámolóját, ez kedvelt helyi gyakorlatnak tűnik: Kim Dzsong Un volt barátnőjét is így végeztette ki, s ezt végignézették családtagjaival, majd utóbbiakat munkatáborba küldték. A vádak egyébként egyszerre szóltak szexfilmek készítéséről és Biblia rejtegetéséről – az ember ismét csak nevetne az abszurditáson, ha nem ismételné el, ezért embereket végeztek ki a családjuk szeme láttára. Persze lehet, hogy nem is így történt, lehet, hogy a popkarriert is befutó barátnő nyaral valahol, esetleg csak az unokatestvérekkel nézették végig a kivégzést, a szülőkkel nem. Lehet, hogy Észak-Korea nem is működtet munkatáborokat, nem tartja a népét elnyomás alatt és nem érte el, hogy az emberek többsége ötven éve semmit se tudjon a külvilágról. Nyilván. Az mondjuk biztos, hogy Kim Dzsong Un nem igazodik a kommunista propagandához: svájci iskolába is járt, és élvezi a nyugati javakat, ahogy ez ilyen esetekben szokás.
Családegyesítés néhány órára
A több közel-keleti államban is bekövetkezett felfordulás láttán persze sokan csak még látványosabban legyintenek: igaz, hogy rettenetes, igaz, hogy vannak táborok, de még mindig jobb, mint egy kaotikus állam, ahonnan özönlenek a fél évszázadig embertelen elnyomásban, tudatlanságban tartott (elnézést: sajátos politikai és kulturális napirend szerint élő) emberek. Ők inkább csak maradjanak ott, jobb ez így mindenkinek.
Kivételes pillanatok pedig akadnak, például amikor családegyesítési projektek keretében nagy ritkán találkozhatnak a két Koreában élő rokonok. Vagy amikor egyesek elmehetnek egy Laibach-koncertre. És egyébként azzal nem is lenne gond, hogy mondjuk a Laibach igent mond az észak-koreai felkérésre, és játszik az ottani közönségnek. Nem az ázsiai országba való belépés a bűn, számtalan segélyszervezet tesz így. De ezeknek a munkatársai nem igazán szoktak hűségesküt tenni a diktatúrának. Ők tényleg embereket menteni mennek, nem pedig annak bizonygatására, hogy tiszteletben kell tartani az észak-koreai nép vágyát az elnyomás iránt.
Az indulatok pedig néha felizzanak, mint legutóbb, amikor Észak-Korea fegyverrel reagált arra, hogy a déliek újraindították a határon túlra irányuló, „propagandatartalmú” műsorszórásukat. A két állam tűzharcba keveredett, majd augusztus 24-én végül megállapodás született Észak és Dél között a háborús veszély elhárításáról. Észak-Korea bocsánatot kért a felrobbant aknák okozta sérülésekért, és még a hatvanöt évvel ezelőtt elszakított családok újraegyesítésének előmozdítására is ígéretet tettek. A legszörnyűbb azonban, hogy ez az álmegnyugvás valójában még biztosan jobb is, mintha kitörne a káosz az országban, és még nagyobb szenvedés, utcai harcok köszöntenének az emberekre. Észak-Korea az elmúlt ötven év felelőssége, és csak rossz és még rosszabb megoldás látszik. Vagyis dehogy megoldás, inkább következmény. Szenvedés vagy másik szenvedés. És a táborok maradandósága. És talán egy kétórás családegyesítés péntek délután, aminek tényleg lehet örülni.
Még ha valami csoda folytán Észak-Korea fel is szabadulna, innen helyreállni egy évszázad is kevés lesz. A világnak van nagyobb baja, mindig is lesz. Majd elverjük a port a Laibach-féle szerencsétleneken, akik házhoz mennek a pofonért. Lám, fentebb én is velük indítottam. Mi nem kerülünk ebbe a helyzetbe, mi csak néma közönnyel figyeljük a történéseket.
Mondtam már, hogy Észak-Korea embert küldött a Napra?
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
