A tegnapi nap folyamán rendhagyó „megemlékezést” tartott a Mi Hazánk Ifjai a budapesti Szabadság tér „szovjet hősi emlékműjénél”, amelyre én is kilátogattam. A „szovjet hősi emlékmű” szavakat igen fájdalmasan írtam le, de hát igen, Budapesten még ilyen is létezik 2019-ben. Hosszasan vitatkozhatnánk, hogy ez, vagy a német megszállás emlékműve a rosszabb, de most egyezzünk ki abban, hogy egyiknek sem lenne helye Magyarországon, kiváltképp a főváros egyik központi, belvárosban elhelyezkedő terén nem.
A Mi Hazánk Ifjai már korábban is feladatának érezte, hogy a terhes kommunista örökséggel leszámoljon, hiszen számos közterület, utcanév visel például mind a mai napig kommunista ihletésű nevet. Fontos és elmaradhatatlan része ez a hazai kultúrkampfnak, amit mostanában amúgy is nagyon sokszor szoktam emlegetni.
Az a fajta kettős mérce, amellyel a kommunizmus iránt viseltetnek szerte a világban, több mint arcpirító. Papíron ugyan „diktatúraként” van kezelve, de ez cseppet sem zavar senkit abban, hogy ne lehessen számos országban teljesen legálisan kommunista pártot működtetni, „vicces” kommunista ihletésű szuveníreket kapni, minduntalan vörös emlékhelyekbe, emlékművekbe beleütközni. A kérdés persze költői, de vajon mi lenne a válasz, ha a „szerényen vicceskedő” McLenin-póló helyett én inkább egy hitleres ruhadarabot szeretnék? Tartok tőle, hogy nem szolgálnának ki.
A szovjet emlékműre bőven ráférne már egy kis ráncfelvarrás (értsd: meg kéne szabadítani a tetején éktelenkedő csillagtól, illetve a közepén elhelyezkedő sarló-kalapácstól), de a legjobb lenne természetesen, ha örök időkre eltűnne a történelem sodrásában. A két világháború közötti Magyarországon a Szabadság tér egy kifejezetten impozáns tér volt egy irredenta szoborcsoporttal. Jó lenne, ha ismét régi fényében tündökölhetne, vagy legalábbis eltűnne a területről mindkettő förtelem.
Nehéz bármilyen átfogó kultúrkampfba belevágni úgy, ha még ilyen alapszinten sem számoltunk le a kommunista múlttal. Hogy is tettük volna? Elmaradt bármilyen normálisabb rendszerváltás, a „régi jó elvtársak” ugyanúgy hivatalban maradtak, vagyonukat, hatalmukat (!) átmentették, csak most már nem kommunizmusról beszélünk, hanem „demokráciáról”. Hovatovább 2010 után is elmaradt bármilyen komolyabb számonkérés, pedig kétharmaddal nyert egy állítólagosan „jobboldali” alakulat. Példának okáért, nem is olyan régen a vádlott Czeglédy Csaba mentelmi joga mögé bújt, hogy ne lehessen felelősségre vonni, ma már vidáman írhatta ki Facebook-oldalára, hogy „akkor kezdi is a munkát” (a szombathelyi önkormányzatnál, ahol a Szociális és Lakás Bizottság elnökévé választották, annak ellenére, hogy többször kíséreltek meg vádat emelni ellene). Nem tudom, hogy ez a szomorúbb tény, vagy az, hogy sok agyhalott még sok sikert kívánva gratulál is neki, ugyanúgy a Facebookján. Ironikus, hogy ráadásul mindezt egy nemzeti gyásznapon, november 4-én írom le.
A kommunizmus tehát mind a mai napig itt él velünk, de nemcsak emlékművek, utcanevek vagy a hamis történetírás közvetítésével, hanem nyomasztó része mindennapjainknak is. Beivódik az emberek mentalitásába, gyökeret ereszt és fojtogatja az országot, megkeserítve legszűkebb mindennapjainkat is. A liberális demokrácia szánalmas posványa pedig kiváló táptalaj ahhoz, hogy minél terebélyesebbé nőjön. Amíg nem töröltük el ennek a pestisnek az utolsó írmagját is, addig sosem lesz nyugtunk sem az eszmeiségétől, sem pedig annak képviselőitől, hiszen újratermelik magukat és itt járnak közöttünk.
A szögesdróttal díszített, vörös szalaggal átkötött gumiabroncs kiváló ajándék ezeknek a közönséges bűnözőknek. Ahogy a tegnapi nap folyamán Vékony Csongor kiválóan rámutatott, a balliberálisok által szent tehénként tisztelt „békeharcos” Nelson Mandela előszeretettel. alkalmazott petróleumba mártott gumiabroncsokat, amit az áldozat nyakába akasztva meggyújtottak, kínhalált okozva a szerencsétleneknek (Miközben az elterjedt gyakorlattól a fehérek legyilkolásáról éneklő Mandela és a pártvezetés kifelé hivatalosan elhatárolódva védte az imázsát, az azt nyíltan támogató Mandeláné viszont pártpozíciókat kapott, és férje elnöksége alatt miniszterhelyettes is lehetett – a szerk.) Valahogy így lehet lefesteni azt, amikor a kommunizmusnak nevezett betegség találkozik a néger mentalitással és IQ-szinttel.
Valami elindult, de sok, a tegnapihoz hasonló akcióra lesz szükség ahhoz, hogy komoly fordulatokat érjünk el ebben a több sebből vérző és nyomasztó légkörben. Rajtunk ne múljék!
Ábrahám Barnabás – Kuruc.info
Forrás:kuruc.info
Tovább a cikkre »
