A város legrondább embere Juhász Katalin2024. 06. 24., h – 09:58
Az 1967-től csűrt-csavart „a Skid Row koszorúsköltője“, Charles Bukowski. Csodálatos átéléssel, gyászolva, émelyegve, szomorúan, bukowskisan. Ő a huszadik század amerikai irodalmának egyik legkiemelkedőbb alakja és legegyénibb hangja, nemcsak ünnepelt költő és regényíró, de zseniális novellista is.
A város legszebb nője magyarul most jelent meg először, ráadásul hét éve ez az első Magyarországon eddig kiadatlan kötete, melyben harminc novella szerepel, és mind olyan, mintha egy-egy kisfilmet néznénk.Vagyis így nem kettő az egyben, hanem harminc az egyben élményt kapunk.
A kiadvány hátlapja szerint vannak köztük megrázó, letaglózó, abszurd, groteszk, gyomorba vágó, rettenetes, illetve végtelenül vicces, szórakoztató és máig aktuális – sőt, profetikus – darabok, melyek közös nevezője az a következetesen kívülálló, az életet egyszerre mélyen megélő és kívülről szemlélő attitűd és elegánsan nyegle stílus, mely már egészen fiatal kora óta jellemzi, és amellyel halhatatlan műveit írta.
Bukmékerünk nem akárki, maga lehetett Star(Fred)du(r)st Kid, a tizenkét repülő majom egyike. Az ötös számú vágóhídon. „Egy őrületes húsból lévő, varázslatosan gördülő csapágy”, mely megült, mint egy ólom ágyúgolyó. Mint a halál. Az az öreg arc… Van vagy kétszáz éves. Karakterei, ivócimborái sem mások: „felszínesek, belső értékük semmi.” Magukat ütik és dobálják el, ami még megmaradt belőlük. Az utolsó, nem létező energiatartalékaikat élik fel. Részegen, aznaposan élvezik, hogy lazák és kretének. Hamarosan haldoklók. Mintha csak nagy fehér levegőbuborékok lennének a fejükben.
„Ez már a New Age, az atomkorszak, az űrkorszak, és ami a legfontosabb, a túlnépesedés kora.” Többnyire Los Angelesben, a világ végén, a 6. utca és a Union sarkán, villanyfényben. Zihálva szívja magába a sárga neonfényt… S még itt sem tud befutni. Piás, szerencsejátékos, svindler, életművész és nőcsábász specialista hírében áll a környéken. Nincstelen, tehetsége fogytán, és még újságkihordóként, gondnokként, mosogatóként se kap állást. Megakadt a tű. Ott ragadt, és azt játssza újra és újra: inkább hal meg boldogan, mint hogy nyomorúságban éljen. Mert nyomorog. A pénz társadalmában, annak bűvöletében, egyedül. A zseton örökké fiatalon tartaná, de arrafelé az komolyabb dolog, mint a Kaszás, és nemigen kap senki semmit ingyen. „Amerikában győztesnek kell lennie az embernek, más kiút nincs, és meg kellett tanulnia a semmiért küzdeni, és közben semmit sem kérdezni.”
Egyetlen elve, hogy nem kér semmit. Mindennek tetejében egy kis gramofonlemez pörög az agyában, ami mindig ugyanazt játssza: „ne próbáld, ne próbáld!” Üres a pénztárcája, de övé az univerzum, mert a zsebe tele van álmokkal.
De hagyjuk a süket dumát! Nagy kavarodás ez az egész. Talán némi lélek sugárzik belőle… Mintha Hemingway leitatta volna Vonne-gutot, majd a kafkai útvesztők egyikében közösen összehánytak volna ezt-azt. Persze a világ már csak ilyen. Így megy ez. Ennél csak a halál íze rosszabb. A szokásos háború és -derű. „Ó, egek, megint szerethetem a hazámat!” – mondja A politika olyan, mintha megpróbálnánk seggbe dugni egy macskát című novellájában. Ez egy csatatér – halálos és értelmetlen harc –, és az ember belerokkanhat. Kész horror az egész, és a vége csak halál vagy őrület lehet. A vesztes öregfiú izzad, küzd, kapar, imádkozik, erőlködik.
Máskor fegyelmezett fogadóként, feszes játékosként mutatkozik, egy-két nyerő szisztémával (Nem lószar lovis tippek). Lóversenyre jár, a szerencséjéből él. Feléli magát. Nem fél(ti), hiszen folyik a bor, árad a szeretet, az élet. „Nem mintha nem lett volna mindegy.”
Kemény (s)írások, agresszívek, amúgy amerikai módra. Pulzálóak, lüktetőek. Noha prózája túl keveset mond túl hosszú idő alatt (míg a költészete túl sokat mond túl rövid idő alatt). „Elefántlábú Bukowski, a társadalom szemete” igyekszik könnyed megvetéssel visszanézni rájuk, a lehető legjobb sikátor-stílusával. Persze nem sikerülhetett valamennyi, egyik-másik „unalmas volt és száraz és ostoba és gyötrelmes és értelmetlen”. Már-már hülyemód aranyos. Szomorú kis vércseppekkel. Bemelegítésekkel és manőverezésekkel. Folyékony tűzzel, lá(r)vával. Lángoló örömmel. Mocskosan, modorosan, a maga meglehetősen artikulátlan módján. Akárcsak kedvencem, az Egy underground újság születése, élete és halála, melyben bármire képes egy viccért. Egyébként semmi különös. Csak a hangulata. A szokásos hülyeségei. Kisütve, whiskey-ben fürösztve.
„Vannak, akik ki vannak akadva az írásaim miatt. Félrenéztem, és ott állt az írógép a szobában. Valamiféle író vagyok magam is, ami egy másik olyan világ, ahol megy az ügyekedés, a szemkinyomás, a klikkesedés meg az okoskodás. (…) és őszintén szólva nem nagyon érdekel minket sem a lélek, sem pedig a világ jobbá tétele. (…) nem lehet egyszerre nyomulni és írni. Ez csak Hemingwaynek sikerült, de aztán ő is elfelejtette, hogy kell írni.” Nincs benne túl sok megjátszás, maga mossa a saját agyát. Vagy, ahogy az Örök Kábulat Óriása írja, mindez csak „a szokásos f.szság”. Egy vén kujon feljegyzései. Kulcsok a koponyája lékeléséhez. Örömteli aktusok! Amolyan mélytengeribúvár-félék.
Nagyon jó műsort ad. Az amerikai iskolaudvar persze megint legyőzi. A vereség moslékvödrében végzi, székrekedéssel meg inszomniával, ő, a levitézlett nagymenő. A legjobb elmebeteg író Kaliforniában. „Egy lélek, ami be volt zárva egy olyan formába, ami nem tudta őt megtartani.”
Így hát ez lehet a boldogság kék madarának utolsó röpte. Napszálltakor. „És az éjszaka csak jött, jött, és nem volt mit tenni.” Csak inni. És írni.
Kaszás Dávid
Forrás:ujszo.com
Tovább a cikkre »
