S noha napról napra látjuk, hogy a világerők jórészt az utóbbi oldalán állnak, egyetlen pillanatig sem szabadna kételkednünk abban, hogy a valóság megszüntetése – a hamisítás minden igyekezete ellenére is – lehetetlen.
Eszmélődésem idején, az 1980-as évek elején nemzedékem alapélménye volt, hogy a politikai rendszer, amelyben éltünk, hazug. Hazudott a rádió és a televízió, a napilapok és a hetilapok minden olyan kérdésben, amely mindennapjainkat meghatározta.
Hazugság volt az örök és megbonthatatlan szovjet–magyar barátság, a marxizmus–leninizmus ideo-lógiája, a népi demokrácia, a szocializmus építése, a vallás mint a nép ópiuma, még a tudomány egy része is, amit az egyetemeken és az Akadémián képviseltek.
Persze e valóságtagadás nem állhatott volna fenn a valóság egyes elemeinek elismerése nélkül: volt tehát némi szépirodalom, művészet, tudományos eredmény, Ikarus csuklós busz, Rubik-kocka és háztáji gazdaság. De mindebben meghatározó volt a tudat, hogy a rendszer velejéig hazug.
E helyzeten kellett volna változtatnia 1990-nek. Nehéz volt, lassan ment: a régi valósághamisítók új köntösbe bújva folytatták valóságtagadásukat politikában, gazdaságban, tudományban és művészetben, sőt tevékenységüket széles körben újjászervezték és kiterjesztették. Ma már őrültségnek tűnik szinte minden, amivel az akkoriak Antall József kormányzását vádolták.
A napi politikától kezdve a kultúra átalakítására irányuló gyenge kísérletekig türelmetlenül támadták mindazt, ami a korábbi valóságtagadást csak csekély mértékben is korrigálta volna. Antall maga lett minden korábbi történelmi szörnyűség hordozója, akit nem szabadott hagyni szóhoz jutni.
Ami a helyére lépett, a valóságtagadás minden korábbinál szélesebb körű eluralkodása. Sors-e vagy szerencse, de ebben az időben nyílt alkalmam arra, hogy ellátogassak a betlehemi Születés Templomába.
Ami itt megragadott, erejében mindenen túltett: a valóság végsőképpeni feltárulása – Krisztusban. Noha korábban is idegenkedve figyeltem a valósághamisítók gátlástalanságát, ettől kezdve még konokabbul vállaltam a valóságigenlést, nem éppen következmények nélkül. Idehaza talán az elsők között hangsúlyoztam a valósághoz való visszatérés szükségességét a tudományban éppúgy, mint a közéletben.
A valóság neve akkor és azóta is: vallás, s ezen nem elsősorban az empirikus, a történeti, a társadalmi vagy a morális síkot értettem, hanem az igazi valóságot, amelyben „élünk, mozgunk és vagyunk” (ApCsel 17,28).
Az elmúlt több mint két évtized alatt ennek bölcseleti kifejtését igyekeztem elvégezni szinte valamennyi munkámban. Megértettem, hogy akár tudományos szinten, akár közéletben lényegileg a valóságigenlés és valóságtagadás küzdelme folyik.
Ma ez a küzdelem hevesebb, mint korábban. Újabbnál újabb alakban lép fel minden jelentős területen, a közéletben éppúgy, mint a kultúra és a tudomány köreiben.
Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, ahogyan Orbán Viktor felfogásait és törekvéseit támadják a napisajtó vagy az elvontnak látszó elemzések szintjén: ugyanazzal az elfogultsággal és tudatlansággal, rosszindulattal és felszínességgel, ahogyan egykor Antall Józsefet is célkeresztbe állították. Nem számítanak a tények, a körülmények; a nyilvánvaló eredmények; az egyértelmű siker gazdaságban, társadalomban, életszínvonalban, családtámogatásban, a kultúra vagy az egyházak felkarolásában; csak a mesterkélt indulat él, a diszkrimináció szenvedélye, amellyel minden tagadható.
Valóságtagadás kerül szembe valóságigenléssel, hazugság az igazsággal, hamisítás a valódival. Ne értsen félre senki: nem tévesztem szem elől, hogy olykor mindannyian tévedünk és hibáink következményeit hosszan hordozzuk. A legfontosabb azonban az összirány, a koncepció, a valóság melletti elköteleződés.
Igazából szerencsésnek tekinthetjük magunkat, hogy oly korban élhetünk, amikor a valóság és annak tagadása világosan kifejeződve teszi lehetővé számunkra az egyértelmű állásfoglalást. A valóságigenléshez tárgyszerűségre, elfogulatlanságra, körültekintésre van szükség, de mindez keveset ér, ha hiányzik a személyes elköteleződés.
Ennek is több szintje van: a közvetlen őszinteség, amivel saját magamat felfogom, életemet mérlegelem; ahogyan környezetemhez viszonyulok; végül az emberi létezés átfogó észlelése – beleértve a nemzeti sorsot, a Nyugat értelmét, az ember történelmi és történelem feletti célját –, ami a gondolkodást eljuttatja végső lehetőségéhez. E határon végtelenül hatalmasabb erő tárul fel, amely egyszerre elméleti, valóságos és személyes. Ez az a pont, ahol a valódi gondolkodás kezdetét veszi.
E folyamatban szükségünk van segítségre: először is ahhoz, hogy képesek legyünk feladni a hamisításra irányuló, velünk született szenvedélyünket, a Kant-féle „gyökeres rosszat”, minden valóságviszony megrontóját.
Sokféle kifejeződése közül ma különösen szembetűnő a hatalomvágy, a libido dominandi, amelynek kultuszára világrendszerek épülnek.
Noha már Szent Ágoston is ebben találta meg a legfőbb közösségi romboló erőt, ma még világosabban látjuk, hogy az uralomvágy a legszorosabban összefügg a valóságtagadással: az a viselkedés, amelynek legfőbb célja a másik és önmaga félrevezetése, végül mégsem juthat uralomra, mivel saját magát is ellehetetleníti. Csak ha képesek vagyunk leküzdeni ezt az öncélú destrukciót mind önmagunkban, mind közösségeinkben, válik lehetővé, hogy a valóság valóban megnyilatkozzék.
Minden szellemi küzdelmen, kampányon, közéleti birkózáson innen és túl végső soron arról az alapkérdésről van szó, hogy megadatik-e számunkra a valóság fel- és elismerése; hogy a valóságigenlést vagy a valóságtagadást választjuk-e.
A választ nemcsak szakmában, tudományban, módszerben és koncepcióban, nemcsak gondolkodásban, hanem mindenekelőtt személyes-emberi voltunkban kell megadnunk.
Könnyű pálya itt senkinek sem jut osztályrészül: minden életút rögös, akár látszik kívülről, akár nem. Mégis helyt kell állnunk és döntenünk valóságigenlés és valóságtagadás között. S noha napról napra látjuk, hogy a világerők jórészt az utóbbi oldalán állnak, egyetlen pillanatig sem szabadna kételkednünk abban, hogy a valóság megszüntetése – a hamisítás minden igyekezete ellenére is – lehetetlen.
Csak fel kell néznünk ahhoz, hogy ezt észrevegyük:
„Az odafent valókat keressétek!; s fogjátok is fel!” (Quae sursum sunt, quaerite; quae sursum sunt, sapite; Kol 3, 1-2).
Mezei Balázs
A szerző filozófus, egyetemi tanár
Forrás:gondola.hu
Tovább a cikkre »
