Az ember ösztönösen az elesettség és a kiszolgáltatottság áldozatait, illetve a jólét és biztonság európai állapotait látja ütközni, amikor a pályaudvarokon éjszakázó népvándorló tömegeket és a köréjük sereglő szánakozókat látja a tv híradásaiban. A nyomor embereinek és a jólét embereinek eltérő állapota olyan szembeötlő, hogy az utóbbiak létbeli elsőbbsége, az előbbiek ezután vágyakozó létbeli nyomora az első ránézésre nyilvánvaló evidencia. Ám elismerve, hogy egyikünk sem akar a népvándorlók helyébe kerülni a nyílt ég alatti éjszakázásban, miután rozoga bárkákkal és életveszélyben átkeltek a tengeren és az országhatárok akadályain, meg kell állapítanunk az evidensnek tűnő észlelés félrevezető jellegét. A társadalmi valóság ugyanis nem egyenlő a szemmel észlelhető fizikai valósággal, melyben csak az egyes egyének és pillanatnyi életkörülményeik látszanak. Ezek csupán a társadalmak fizikai és biológiai valóságrészletei, melyekre a tulajdonképpeni társadalmak csak ráépülnek. A fizikai valóságra ráépülő társadalmi valóság ugyanis értelmi valóságot jelent, és ez szabad szemmel, „érzékileg” nem észlelhető. Ezt csak szimbólumokban, hitekben és rituális cselekvésekben lehet megjeleníteni, hogy átéljék a biológiailag is létező emberek. Például a Himnusz ünnepélyes felcsendülése az, amibe beleremeg az ember, ha egy nagy tömegben állva meghallja – legalábbis ha neveltetése és nemzeti identitását kialakító élményei előtte ezt a reakciót megalapozták –, és a „haza” csak ezzel válik észlelhetővé és átélhetővé az egyes ember számára. Az embert a társadalmi közösségeibe beillesztő szokásai, kölcsönös érzelmei, hitei és szimbólumhasználatai teszik emberré, miközben érzékileg-láthatóan csak a biológiai megjelenése és fizikai körülményei észlelhetők.
Az emberek csak a bennük rejlő közösségiséggel együtt adják a társadalmi valóságukat, csak azzal együtt reálisak. Így, ha az emberek nagyobb tömegéből már kihunyás előtt áll mindenkori közösségeik újratermelési akarata, az azzal való azonosulásuk és a mindezt biztosító szimbólumaik, szokásaik és rituáléik elterjedtsége, akkor esetleges egészséges megjelenésük, magabiztos életkedvük ellenére ez csak mint csalóka látszat ítélhető meg. Hasonlattal élve ez olyan, mint az egészségesnek tűnő, de férges alma külseje, amikor a pusztulás valósága még rejtve van a szem elől. Ezzel szemben ha a közösségiség újratermelésének szokásai neveléssel belérögzültek az egyes emberbe, a lányok anyák akarnak lenni, a férfiak közösségi, vallási azonosulása rutinjellegű mindennapi cselekedetekben valósul meg, akkor az esetleges nyomorúságos egyéni megjelenésük, szánandó életkörülményeik mellett is mint a jövő legyőzhetetlen közössége tagjainak foghatók fel a helyes megítélés szerint.
Mindig ez tolult fel bennem, amikor a médiahíradásokat néztem és olvastam az elmúlt hónapokban a népvándorlás áradatáról. Mint az Európa végnapjai – a demográfiai összeroppanás következményei című könyv szerzője, én e képekből a látott valóságot mindenkor spontán módon kiegészítettem a migránsok közt magabiztosan mozgó európai emberek mögött a haldokló közösségeik árnyaival, a belőlük szinte már teljesen hiányzó közösségi azonosulás halálos következményeivel. Ha meg tudnám jeleníteni a fizikai érzékelés számára a kívülről irigyelhető jólétben mozgó európai migránssegítők valóságát, akkor a közösségeiket jelentő, halálhoz közelítő árnyakat vonultatnám fel mögöttük valamilyen képi megoldással, hogy a nézők a teljes európai valóságot észlelni tudják, és ne csak a valóság látszatát. És fordítva: hasonlóképpen meg lehetne jeleníteni a külső fizikai létükben most nyomorultan festő népvándorlók máskülönben irigylésre méltó közösségi erejét.
Vagyis a valóság épp fordított, mint amit a mostani migráció médiahíradásai és az azt kísérő kommentárok megjelenítenek. Élettől duzzadó közösségek jönnek tömegesen a demográfiailag összeroppanó és az individualizmus túlhajtásai miatt a közösségiséget magából kipusztító európai társadalmakba. A valóságban a haldokló európai közösségek saját állapotukat nem is észlelő tagjai fogadják az élettel teli iszlám közösségek tagjait, akik tömegesen özönlenek be, míg a látszat azt mutatja, hogy nyomorúságos körülmények között érkező emberek tömegeit az öntudatos európaiak magukhoz „felemelni” igyekeznek.
Sajnálatos módon az európai társadalmaknak ezt a szomorú állapotát elfedi az a technikai sikeresség, amelyet épp a felvilágosodás nyomán felgyorsult individualizáció is létrehozott Európában és az innen kiáramló nyugati civilizáció más országaiban, így különösen Amerikában. Miközben ugyanez másik dimenzióban lassan eltemeti a civilizációnkat. Az individualizáció a valamikori közösségiséget és identitást biztosító közmorált és ennek normáit fokozatosan elporlasztotta az elmúlt két évszázadban, és ehelyett a manipulált és politikai célzatossággal elterjesztett „kritikai” morált sulykolják a globális médiák. A közvélemény előtt sok európai országban a „hazafi” ma már nacionalistát jelent, és ez mint szitokszó eltanácsol annak vállalásától. A németeknél például, mivel a „nacionalista” nyelvileg is a „náci” teljesebb alakja – és így ez már fél évszázada kimondhatatlan –, ezért ehelyett az „alkotmánypatriotizmussal” kísérleteznek az értelmiségi nyelvőrök, hogy valahogy mégis nevet adjanak a nemzeti identitásnak. A közösségiség formáit azonban nem olyan könnyű mesterségesen cserélni, úgyhogy az identitások tartós elfojtása és kemény szankciókkal büntetése a németeknél a legelőrehaladottabbá tette a teljes eltűnésük fejleményeit. A most milliószámra a németek felé meginduló iszlám tömegek közösségi életereje és a haldokló árnyakat jelentő helybeli közösségek ütköztetése így még inkább példázni tudja a valóság látszatát, amit a cikkemben jelezni akartam.
A szerző alkotmányjogász
Ennek a cikknek a nyomtatott változata a Magyar Nemzetben is megjelent. A megjelenés időpontja: 2015. 10. 21.
Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »
