98 évvel ezelőtt népfelkelés parancsolt megálljt a „Köztes-Európát” átformáló békeszerződések területi előírásainak. 1921. augusztus 28-án verték vissza a különböző fegyveres szervezetek – köztük a Rongyos Gárda – alakulatai a később Burgenlandnak nevezett területre bevonuló osztrák csendőröket, akik éppen arra készültek, hogy átvegyék a saint-germaini és a trianoni békeszerződésekben Ausztriának ítélt területet. A nyugat-magyarországi felkelés – ha ideiglenesen is, de – megvédte Közép-Európa egyik legállandóbb, legstabilabb államhatárát, sőt átírta a Párizs környéki békéket (1919-1920) is, hiszen mintegy előzménye lett a soproni népszavazásnak. Írásunkban bemutatjuk, hogyan zajlott a felkelést megnyitó ágfalvai ütközet és mi vezetett a (hivatalosan) a magyar kormányzattól független népfelkeléshez.
A nyugat-magyarországi határkérdés az I. világháborút követő időszak talán legfordulatosabb epizódja volt. A később nagyrészt Ausztriához került terület elcsatolására volt ugyanis a legkisebb oka mind Bécsnek, mind az antanthatalmaknak.
Az egyedüli érv, amely az Ausztriához tartozás mellett szólt, az etnikai volt: Pozsony, Moson, Sopron és Vas vármegyék lakosságának 30%-a volt németajkú 1910-ben, míg az érintett térség esetében (345 ezer fő) ez az arány 70% volt. Ennek némileg ellentmond a németajkúak magyar identitásának a kérdése, ugyanis később a soproni népszavazás is megmutatta, hogy a kettő egyáltalán nem zárja ki egymást.
A területre az osztrák törvényhozás már 1918 novemberében bejelentette igényét, amit a tanácskozó nagyhatalmak csak a már bolsevikká lett Magyarországgal szemben ismertek el (ellentétben a többi trianoni határral, amely 1919 márciusára már nagyjából kirajzolódott a párizsi döntéshozók térképein).
Az 1919. szeptember 10-én Saint-Germainben megkötött osztrák békeszerződés már Magyarország rovására írta elő Ausztria új határait, de a magyar állam arra hivatkozva, hogy velünk még békét sem kötöttek, nem volt hajlandó a területről lemondani – a trianoni békeszerződés aláírását, majd 1921-es ratifikálását követően ez az érv is eltűnt az eszköztárból.
A magyar kormány mindeközben kétoldalú tárgyalásokkal próbálta jobb belátásra bírni bécsi kollégáit, népszavazást kérve az egész területre, cserébe Bécs élelmiszerellátásáért és a magyarországi németek autonómiájáért.
Mivel az osztrák-magyar kormányközi tárgyalások sorra eredménytelennek bizonyultak, a Nagyköveti Konferencia és a Szövetségközi Tábornoki Bizottság 1921 augusztusában három részre osztotta az Ausztriának ítélt területet észak-déli irányban: A-, B- és C- zónára. Ezeket kellett volna a magyar félnek egyenként kiüríteni augusztus 26-án, 27-én és 28-án.
A Bethlen-kormány még mindig diplomáciai ütőkártyaként használta a jugoszláv megszállás alatti Baranyát, ugyanis azt a feltételt támasztotta az Ausztriának szívességet tevő antantnak, hogy az A-zóna kiürítése után a B- és a C-zónából való kivonulást csak Baranya átadása után folytatja.
Mivel a jugoszlávok nem vonultak ki teljes egészében Baranyából, a Bethlen-kormány az átadás leállítása mellett döntött. Augusztus 27-én a honvédség kiürítette az A-zónát, de a B- és a C-zóna továbbra is a magyar állam irányítása alatt maradt.
Forrás:mult-kor.hu
Tovább a cikkre »
