1931 januárjában született és 2023 februárjában hunyt el Joánnisz Ziziúlasz pergamoni metropolita, az elmúlt évtizedek ortodox teológiájának kiemelkedő alakja. Isten teremtésének megóvása című írásának részletével emlékezik rá közösségi oldalán a Vigilia teológiai folyóirat.
A 20. században a két világháború tapasztalata és a háborúkból fakadó pusztító következmények elsöpörték a felvilágosodás 18. és 19. századi prófétáinak optimizmusát, akik azt hirdették, hogy a dolgok folyása szerint az értelem érvényesülésének és a tudás elterjedésének köszönhetően a 20. századra paradicsomi állapot köszönt be az emberiség életében. Az emberiség nem mindig racionálisan cselekszik, és sem erővel, sem meggyőzőssel nem lehet rávenni a racionális viselkedésre. Az emberi értelmen kívül más tényezők is megszabják, milyen irányt vesz a világ sorsa. A teológiának és az Egyháznak az etikán (vagyis az emberi magatartást szabályozó racionális elveken) kívül más területekkel is foglalkoznia kell, ha hozzá akar járulni a nehézségek megoldásához. E területeknek mindazt magukba kell foglalniuk, ami a felvilágosodás előtti világban a mitológia, a képzelet és a szakralitás tartományához tartozott. A felvilágosodás után minden tőlünk telhetőt megtettünk azért, hogy félresöpörjük mindazt, ami mitologikus jellegű, azt pedig, ami nem racionális, a szépirodalomra bíztuk, amelyet élesen elkülönítettünk a gondolkodás munkáját végző filozófiától. Ily módon leromboltuk azt a „világnézetet” (és a hangsúly itt a világon van), azt a világról alkotott felfogást, amely szerint
Természetesen a pogányságtól és a pogányságság lehetséges következményeitől való félelem jelentős mértékben érthetővé teszi a pőre racionalizmus kialakulásához vezető magatartásformát. Csakhogy másféleképpen is lehetne reagálni erre a félelemre, mint a természet és a történelem, a szent és a profán, az értelem és a mítosz, a művészet és a filozófia teljes szétválasztásával, vagyis úgy, ahogyan a modern nyugati gondolkodás járt el (és a múltban voltak is jelei másféle reakcióknak). Kétségtelen, hogy az Egyháznak és a teológiának is másként kellett volna reagálnia erre a félelemre, nem úgy, hogy különválasztotta a racionális és a mitikus szférát, a szentet és a szekulárist. Elvégre az Egyház és a teológia azt állítja, hogy
Olyan új kultúrára van szükségünk, amelyben a liturgikus dimenzió a legfontosabb, sőt talán meg is határozza az etikai elveket. Számomra az a legalapvetőbb, hogy az ember a teremtés papja. Azt hiszem, kultúránknak ismét tudatosítania kell magában, hogy
valami „túlvilágihoz” – Istenhez, ha éppenséggel ezzel a hagyományos kifejezéssel kívánunk élni. Az ember nem azért képes erre, mert gondolkodik, hanem azért, mert személy – ezt a fogalmat pedig majd pontosabban is meg kell határoznunk ebben a fejezetben.
A papság fogalmáról le kell választanunk a hozzátapadt negatív jelentésárnyalatokat, s látnunk kell, hogy az áldozat eszméje is szervesen hozzátartozik – abban az értelemben, hogy a pap megnyit bizonyos létezőket a „másikkal” való transzcendens kapcsolatra. Ez a gondolat többé-kevésbé megfeleltethető a szeretet legmélyebb értelmének. Ez az egész elgondolás azon a meggyőződésen alapul, hogy
Az ember és a természet tehát nem ellentétes egymással, nincs köztük kibékíthetetlen szembenállás, hanem pozitív kapcsolat fűzi össze őket. Ez a kapcsolat azonban csak a liturgikus cselekvés révén alakítható ki, mert a természet csak a liturgikus cselekvés során kap szerepet e pozitív kapcsolat eseményében.
Forrás és fotó: Vigilia Szerkesztőség Facebook-oldala
Magyar Kurír
Forrás:magyarkurir.hu
Tovább a cikkre »
