A tépelődő Vona Gábor

A tépelődő Vona Gábor

A Jobbik elnökéből előbújt a melankolikus filozófus, amitől minapi facebookos nagyesszéjében előbb megmagyarázta a világot tetőtől talpig, majd akkorát önreflektált, amekkorát magyar politikustól nem nagyon láttunk az elmúlt két és fél évtizedben.

Hogy mit ért el vele? Még nem tudjuk.

Amit tudunk, az annyi, hogy az újságok leggyorsabbika is csak egy nap késéssel vette észre a terjedelmes ideológiai alapvetést – a jobbikosként ismert vagy hozzá közeli sajtótermékeket is ideértve –, miközben a legtöbben ügyet sem vetettek rá egyáltalán. Ez nemcsak azt jelentheti, hogy a kék plakátok, a visszaadott plecsnik és az odakint búcsúzó nyár árnyékában képtelenek vagyunk befogadni az egy bekezdésnél hosszabb írásokat.
Hanem azt is, hogy Vona Gábor és a pártja most nem fontos.

Azért, mert kissé kicsúszott a talaj a lábuk alól. Tanácstalanok. Erőtlenek.

A Vona-mű arról is szól, hogy ez miért és hogyan történhetett meg, és mi kell ahhoz, hogy a lelki-politikai egyensúly visszatérjen. Hogy elnök és pártja régi fényében ragyoghasson.

Azt állítja az esszéista, hogy tíz évvel ezelőtt az ő személyes vezérletével tett szert a Jobbik a maga kamaszos-radikális karakterére, így lett belőle tényező, majd parlamenti párt, sőt számottevő ellenzéki jelenség. Vona Gábor szerint ugyanakkor – most már bevallhatja – az is Vona Gábor volt, aki tudatos döntésével ettől a karakterétől megfosztotta a Jobbikot. 2013-ban rájött, hogy muszáj, onnantól kezdve aszerint élt és dolgozott. A párt ugyanis beleütközött saját korlátaiba, valahogy mégis tovább kellett lépnie. Meg kellett céloznia a néppárttá válást. Ez hevesen-harciasan nem működhet.

„A közösség kamasz lelkét elvesszük, hogy helyet teremtsünk a felnőtt és kormányképes, az egész nemzet közösségét képviselni akaró és tudó Jobbik lelkének.”

Így Vona.

A program filozófiai alapja, hogy „egy nemzet nem épülhet sem individuumok laza szövetségére és halmazára, ahogy azt a liberalizmus hiszi, de egy közösségeitől megfosztott kollektivizmusra sem, ahogy azt a totalitárius rendszerek hitték. Egy valódi nemzet csak valódi közösségekre épülhet. Valódi közösségek azonban jelenleg alig léteznek Magyarországon.”

Na ilyeneket kellene segítenie, létrehoznia, képviselnie a Jobbiknak. A haza és a nemzet érdekében. Ezt nem lehet másképp, mint egy új és modern konzervativizmus által, „amely az őseink hasznosítható hagyományai, nemzeti értékeink és a felgyorsuló, modern világ kihívásai és jelenségei közé hidat tud építeni”. És még egy kérdés a végére: „Van-e lelkesítőbb és nemesebb feladat, mint hogy a Jobbik, ez a lenézett, megtaposott közösség önmaga fölé nőve, megváltozva, a hatalmas kihíváshoz alkalmassá válva fellépjen, és ahogy a múltban képes volt a nemzeti radikális erőket egyesíteni, úgy most a nemzet pozitív, teremtő erőit ideológiai különbségek nélkül egybegyűjtse?” Vona Gábor nagyon reméli, hogy nem egyedül keresi a Jobbik új lelkét.

Első olvasásra-nekifutásra az jutott eszembe: ennek itt vége is van.

Másodjára sem látom a fényt az alagút végén. Hiába hunyorgok.

Van egy csomó problémám. Amik nem az én problémáim. A Jobbikéi.

A legkevésbé sem arra gondolok, hogy elhihetünk-e bármit egy pártnak, amely középre húzódzkodása közben is lelkesen sorakozik fel az érpataki fickó mögött, vagy amely a néppártosodás jegyében Toroczkai Lászlóra cseréli Novák Elődöt. Ezeket már megvitattuk, egy pillanatra tegyük félre őket.

Fontosabb ennél, hogy a diagnózis több ponton is érdekes. Részben, ami az országot – lásd: közösségek –, még nagyobb részben, ami a pártot illeti. Pontosabban: akkor helyes a diagnózis, ha szerencsénk lesz a következő években, és az derül ki – mondhatni, Orbán Viktor miniszterelnök várakozásaival ellentétben –, hogy a radikalizmus új formáinak is vannak korlátai. Azaz a józan észnek és a mérsékelt technikáknak a jövőben is osztanak lapot. Akkor is, ha az ismert politikai struktúrák megrogynak, és ha a szokott módszerekkel és eszmékkel nem annyira lehet igazán sikeresnek maradni.

Nos, ebben az esetben valóban szükség lehet arra a konzervativizmusra.

Ebben az esetben lehet erre szüksége Vona Gábornak is – pláne, hogy az ő avétos radikalizmusának az esélyei elillantak, amikor a kormánypárt kíméletlenül letarolta a terepet felfoghatatlan kampányaival, és az összes hatékony eszközt kipöckölte ellenfele kezéből.

Hát igen, ha a politika mélyebb rétegeit figyelmen kívül hagyjuk – úgysem látszanak-hallatszanak a zajban, ki foglalkozik most például gazdasággal és hasonló hülyeségekkel? –, akkor hajlamosak vagyunk úgy érezni, hogy a Fidesz és a Jobbik majdhogynem helyet cserélt máris. A Fidesz legalábbis harsányabb és brutálisabb. Attól azonban még nem lesz az egyik párt szalonképesebb, hogy a másik veszít a szalonképességéből. Vona Gábor filozófiájának akkor lenne teteje, ha az emberek hipp-hopp rájönnének: a haszonelvű-technokrata-értékmentes – magyarul: habonyista – újpolitika jószerével semmit sem gondol a világról, csak a hatalomról vannak elképzelései. Ekkor lehetne értelme modern konzervativizmusról elmélkedni. Ilyet zászlóra tűzni.

Miért ne? A magyar emberek több mint fele nem tudja, kire szavazzon.

Kétharmadának nem tetszik, amit a kormány művel.

Legyen: beszéljünk akkor a konzervativizmusról. A hídverőről, pozitívról, teremtő erejűről. Emeljük fel a zászlaját. Igen ám – de mitől lenne pont a Jobbik alkalmas arra, hogy a zászlót felemelje? Oké, hogy Vona Gábornak kellene ez a konzervativizmus – de a konzervativizmusnak kell-e Vona Gábor?

Persze, hogy másoknak is sikerült eljutniuk A-ból B-be. Van, aki útja közben egyre közelebb kerül már Z-hez is. Mindazonáltal amikor a kommunistákból szocialisták lettek, volt egy rendszerváltás. Amikor a Fidesz szakított önmaga azonos nevű ultraliberális előzményével, minden máshogyan volt. Kiürült egy térfél, az MDF széthullott, a kereszténydemokraták erjedeztek, a kisgazdákat senki sem vette komolyan. Volt hely és volt idő – és intellektuális tartalékok is voltak a pártban.

Kétségtelen, hogy a nagy hömpölygésben – úton A-tól Z felé – a Fidesz magára hagyta a mérsékeltjeit, kidobni látszik eszméi zömét, félretolta azokat, akik a tartalmat komolyan vették. Kétségtelen, hogy van egy erősödő igény arra, hogy történjék valami – aminek erkölcsi és intellektuális alapja is van. Mutasson fel valaki ilyet, képviselje, pátyolgassa, formálgassa. Igen, az emberek nem kis részének szükségük van közösségekre, és szeretnének hinni valamiben, mert máshogyan élni nehéz. Ám hogy ez az igény a Jobbikban ismerje fel a perspektívát, az szinte teljesen elképzelhetetlennek tűnik most. Persze a rendszerváltás MDF-es értelmisége sem gondolta a 90-es évek elején, hogy nem sokkal később Orbán Viktor lesz az ikon, és ő ül majd Antall József helyén, úgyhogy bármi megtörténhet. Orbán Viktor azonban akkor eldobott mindent, ami azelőtt volt. Egy lapra tette fel a téteket – és ebben rengeteg volt a kockázat. A Fidesz 1994-ben ki is zuhanhatott volna a parlamentből – 7,7 százalékot értek el –, és akivel ez megtörténik, többé nem jut vissza. Parlamenti jelenlét nélkül mi maradt volna a pártból?

Vona Gábornak ezzel szemben szinte semmije sincs, hogy végrehajtsa a fordulatot. A múltat eldobni nem tudja, csalódó rajongói helyébe nem állnak újak. A túloldalra átjutni nem bír, ott terpeszkedik az útjában a monstrum, és csupa kétely veszi körül különben is. Egyedül megkerülhetné, övéivel aligha. Rengeteg erő, fantázia, finesz, kockázatvállalás és muníció kellene ehhez, meg csapat, amely vele tart. De nincsenek kvalitásos és meggyőződéses emberei, társai és szövetségesei, folyton magyarázkodnia kell.

Gyanakvóan nézik azok, akik eddig hittek benne.

Tartózkodóan figyelik, akiknek most szeretné elnyerni a bizalmát.

Így csak egyvalamiben bízhat. Abban, hogy a Fidesz tragikusan rosszul méri fel a világot és benne az aktuális folyamatokat. Amiből adódóan Orbán Viktor esetleg végzetesen elront valamit, elbukik, és – ha ló nincs, a szamár is jó – a Jobbik ölébe hullanak a csalódott, dühös, tehetetlen magyarok. Létezhet ilyen forgatókönyv? Egyrészt: majd ha augusztusban hó esik. Másrészt: ha mégis, akkor összeomlást, káoszt, zűrzavart hoz. Kiszámíthatatlanságot. Bekövetkezhet, de inkább ne siettessük.

Úgyhogy marad a melankólia és a tépelődés. Még jó, hogy a filozófia szép dolog.


Forrás:mno.hu
Tovább a cikkre »